Ma reggel, amikor felébredtem, emlékek jöttek elő a semmiből egy fantasztikus tanárnőmről.
Nem tudom miért és nem tudom honnan jött az emlék, de egyszer csak itt volt.
Nagyon régen nem találkoztunk, és nagyon régen nem is hallottam róla. Ezért kicsit aggódom is, valami rossz érzésem támadt. Mintha most történne valami nem jó vele.

Általános iskolában volt a testnevelő tanárom. Nagyon szerettük egymást, de küzdelemben éltük a hétköznapokat. Szemtelen voltam és beképzelt. Akkoriban nagyon jól ment a sport, és azt hittem enyém az egész világ. Koromból és helyzetemből adódóan is azt gondoltam mindent tudok a világról, mindenben nekem van igazam. Meggyőződésem volt, hogy az az egy és igaz út, amit én gondolok.
Rengeteget tanultam tőle a tiszteletről, alázatról, mások elfogadásáról, csapatjátékról.
Nem verbálisan tanított ezekre, hanem a sporton és feladatokon keresztül.  Ő igazi csapatjátékos volt, az egységet és a közösséget nézte mindig, soha nem az egyént. Hiába voltam én menő sportoló, az órán csak egy voltam a sok közül. Soha nem kivételezett velem, azonban mindig kiállt értem! Szükség is volt rá sokszor.
Alapvetően felnőttekkel éltem az életem a sportban, azt hittem nekem mindent szabad. Kifejezetten kellemetlen gyerek lehettem a felnőttek számára.
Mindenről megvolt a véleményem, és ezt - nem mindig a megfelelő stílusban - el is mondtam.
Igaz közben kiálltam másokért, és persze magamért is. Olyan igazi igazság bajnoka voltam.
Most, hogy végiggondolom ebbe bele is ragadtam jó sok évre…..talán negyven felett kezdtem el megérteni, nem nekem kell megoldanom mindenki életét, problémáját, valamint azt ahogy én látom a dolgokat az csak egy nézőpont. Másnak más a megoldása.

Nem tudom hány éves volt a tanárnőm, amikor mi gyerekek voltunk. Akkoriban mindenkit öregnek láttunk. Pontosan emlékszem az érzésre - sőt talán ki is mondtuk -, hogy aki már elmúlt húsz éves az mit csinál még, hiszen velük már nem történhet semmi, egyáltalán minek élnek még?!
Ő sportos volt az órákon, viszont mindig elegáns azon kívül. Fantasztikus stílusa volt, azonban hidegnek, távolságtartónak tűnt, úgy csinált mintha nagyon komoly lenne. Ezzel együtt mégis mindig mosolyra görbült a szája, és valami zsivány cinkosság csillogott a szemében!
Így visszaemlékezve nagyon kilógott abból a szocreál környezetből. ( A hetvenes-nyolcvanas évekről beszélünk.)
Nem volt gyereke. Nem tudom, az ő döntése volt-e, vagy csak így alakult.
Azt tudtuk, hogy hatalmas szerelemben és harmóniában él a férjével.
Amikor az osztálytalálkozónk volt 2006-ban, előtte nem sokkal vesztette el, mégis eljött a találkozóra. Örült nekünk, és pont azzal a régi, cinkos mosollyal szemlélte a világot. Még mindig csillogott a szeme, azonban ebben a csillogásban már a végtelen szomorúság és fájdalom is megjelent. Ezt is  finom eleganciával, mégis tele érzelemmel kezelte.
Régen, nagyon régen adtam neki képeket amiken ugrottam a toronyból. Amikor abbahagytam a versenyzést, mindent kidobtam; érmeket, okleveleket, képeket. Mindent, ami emlékeztetett volna arra, amire nem akartam emlékezni!
Az osztálytalálkozóra elhozta, azt mondta, úgy érzi szükségem lehet ezekre. Mert ő tudta, hogy kell emlékezni, és feldolgozni mindazt, ami történt.
És milyen igaza volt. Még akkor is tanított, pedig szerintem nem is ez volt a célja.
Azt hiszem ő volt az első – a szüleimen kívül -, aki azt tanította nekem, hogy soha ne fordíts hátat a problémáknak, ne menekülj el, még ha piszkosul fáj is. Megtanította, hogy menj bele, engedd át magadon, mondd el, én itt vagyok, kiállok érted!

Amikor írom ezeket a sorokat könnybe lábad a szemem…. tudom, hogy az osztálytalálkozón elmondtam mennyire szerettem, és milyen sokat tanultam tőle. De nem tudom elégszer mondtam-e neki! Nem tudom érezte-e, hogy nekem, és szerintem még megannyi diáknak, akiket tanított, milyen sokat adott.
Csak remélni tudom, hogy jól van, és tudja, milyen sokat jelentett nekem kislányként az ő szeretete, odafigyelése, törődése és kiállása!