Amíg élek hálás leszek neki, hogy az élete kockáztatása árán vigyázott az anyukámra. És azért is, hogy végül mert és tudott szembenézni az emlékeivel, amelyeket aztán meg is osztott velem!
E történetek, emlékek nélkül nem lehetnék az, aki vagyok.
De emlékezés ez a nagyapámra is, akit soha nem ismerhettem, de valahogy mégis a szellemi vezetőm, az iránytűm lett…..
A történet részben a valóság - a főszereplőnő elbeszélése alapján -, részben az én fantáziám szüleménye.
Történetem női főszereplőjének a születése nem volt hétköznapinak mondható, és az erkölcsi normáknak megfelelő sem.
Nem, nem egy finom melegséget sugalló, szerető családba született.
Az anyja egy úgynevezett könnyűvérű nő volt, aki vagy úgy maradt (ahogy ezt régiesen, leegyszerűsítve mondták), vagy a jobb élet reményében, a mellé csapódott férfit kihasználva, előre megfontoltan esett teherbe.
Ez igazából soha nem derült ki, azonban a történet tekintetében lényegtelen is. A fontos az volt a kislányt nem várták. Valami későbbi cél miatt, valaki butasága, érdekei miatt fogant meg, semmiképpen nem szerelemből, vágyból, szenvedélyből, vagy akár egy előre megfontolt közös döntés következményeként.
Sorsunkat már a fogantatás pillanata meghatározza. Úgy indulni az életben, hogy várnak, szeretnek, fontos vagy, számítasz, örülnek az érkezésednek, kétségtelenül könnyebbé, érthetőbbé teszi az életet. Ő úgy érkezett meg, hogy nem várták. Viták, verekedések, hangos veszekedések előzték meg az érkezését. Nem várta biztonságot nyújtó, meleg otthon, szerető család. Igazából nem várta semmi és senki, csak szorongás, ellenszenv, kétségbeesés.
Ahogy már írtam, anyja egy könnyűvérű nő (mondjuk ki: kurva) volt. Nem volt okos, nem volt kedves, nem volt felelősségérzete, igazából nem számított neki semmi. Miért is számított volna? Ő is így nőtt fel! Talán nem ismerte a szeretetet, nem tudta milyen az, ha őszintén, minden érdek nélkül átölelik, „csak úgy” szeretik. Árván nőtt fel, nem ismerte a szüleit, nem ismerte a családja történetét, nem tudta honnan jött és igazából ki is ő. Ezért nem is volt fontos számára az sem merre tart, miért él, mi az Ő útja. Tengődött az életében, hideg, érzelemmentes világ vette körül és kísérte végig életét.
A főszereplő apja, egy viszonylag jó színvonalon élő kereskedőcsaládból származott. Nem voltak az átlagostól eltérő család, nem beszéltek érzésekről, nem volt jellemző a szeretetteljes érintés, az ölelés. Akkoriban nem volt feltétlenül fontos, ki mit érez.
Zsidók voltak. Nem kifejezetten vallásosak, de az életük természetes része volt a hagyományok betartása. Évről, évre fellobbantak a Hanukia lángjai. Ekkor azért némi melegség, már-már szeretet költözött a házba. Más ünnepeket is tartottak, amikor összegyűlt a család. Széder estéken hosszasan ettek, ittak, felolvasták a történetet, beszélgettek a hétköznapi életről, üzletről. Az asszonyok ilyenkor a gyerekekkel játszottak, megbeszélték az aktuális pletykákat.
De Hanuka napján valami mindig kicsit más volt… akkor a gyertyák meleg fényében ragyogott a lakás. Aznap a megszokottól eltérő meghittség költözött a házba.
A lány apja ebben a környezetben nőtt fel.
A férfi sokáig nem tudta, hogy a nő, akivel egy rövid viszonya volt, gyereket vár, hiszen maga a nő sokáig titokban tartotta terhességét. Pont azért, hogy már ne lehessen mit tenni, amikor az kiderül. Azonban nagyon elszámította magát, mert amikor 7 hónapos terhesen közölte a férfival, hogy gyereket vár, a férfi csak megvonta a vállát, és közölte, nem az én dolgom, azt sem tudom biztosan az én gyerekem-e? Annyiban igaza is volt, hogy az első meghökkenés miatt nem is jutott más az eszébe. Nem lehetett vádolni őt azzal, hogy hideg és gonosz volt.
A nő ekkor egyedül maradt a hasában növekvő gyermekkel. A saját kudarca, tehetetlensége miatt gyűlölte a gyereket, aki még meg sem született.
Amikor világra jött a kislány - merthogy kislány lett -, az anyja rá sem nézett, nem ölelte meg, nem volt rá kíváncsi. Hiszen csak egy terv része volt, ami nem úgy alakult, ahogy szerette volna. A terv nem sikerült, a továbbiakban a gyerekre nem is volt szükség!
A kórházban dolgozó egyik nővér, aki ismerte a férfit, és tudta a történetet, szólt, hogy a kislány megszületett, és az anyja lemondott róla….
A férfiban ekkor valami megmozdult. Nem tudta biztosan, hogy az ő lánya-e, de úgy érezte, ha csak minimális esély is van erre, akkor nem hagyhatja magára a gyermeket.
Az apjának volt egy nővére, akinek nem lehetett gyermeke….. Ő és a férje fogadták be a kislányt, és nevelték nagy szeretettel.
1916 decembere volt….. Hanuka jött. A kislány életében így költözött be a fény, melegség. Így lett családja. Bár egy ideig még az anyja nevén szerepelt, mert a születéskor az apja nem volt jelen, nem vállalta őt. Erről szinte senki nem tudott, erről nem beszélt felnőtt korában sem. Nem mintha szégyellte volna, sokkal inkább azért, mert nem volt számára jelentősége.
Az életében hamar megtanulta, hogy nem rágódott dolgokon, tudomásul vette és tovább lépett!
Már évek óta nem élt, amikor a kétezres évek elején unokája kivándorolt Izraelbe a családjával, és az ehhez szükséges papírokat kellett beszereznie. Ekkor derült ki a nagymama nevének története. Ami az unoka számára hatalmas jelentőséggel bírt. Akkor értett meg sok mindent, akkor vált kerekké számára a történet.
Apjától a kislány ennyit kapott: egy szerető családot (a nagynénje és nagybátyja személyében), és a családi nevét. Az induláshoz képest ez sem kevés, de lássuk be egy „normális” élethez, egy családi mintához, a szeretet nyelvének megtanulásához, a szülői kötelékek kialakuláshoz semmi!
Hiába a szerető elfogadó, befogadó család, a tudat, (ami természetesen nem egy állandó meghatározó gondolat, sőt sokkal inkább csak mélyen a tudatalattiban lapul) miszerint az anyja lemondott róla és lényegében az apjának sem kellett, erősen meghatározza a személyiséget, az érzelmi attitűdöt, az emberekhez és a világhoz való hozzáállást.
Az anyjáról többet nem is hallott. Csak egyszer, amikor már fiatal felnőtt nő volt. Épp egy kirakatot nézett, mikor egy idősebb nagyon elegánsan öltözött nő megszólította. Azt mondta neki hideg egyszerűséggel: szervusz, én vagyok az anyád! Ő csak ránézett, magában azt gondolta: „na végül sikerült neki, valakit csak „bepalizott”, és lám gazdag nő lett”. Megvonta a vállát, az akkora már kialakított, vagy ki tudja, genetikailag örökölt hűvös pikirtséggel (amivel iszonyatosan tudott bántani később is), csak ennyit mondott: „nekem nincs anyám!” Ezzel sarkon fordult és elment.
Őt lepte meg a legjobban, hogy nem érzet fájdalmat, nem gyűlölte, igazából nem érzett semmit, talán csak egy kis elégtételt. Addigra már megtanulta az érzéseit kordában tartani.
Hiába volt a szerető, gondoskodó család, szüksége volt rá, ezért kialakította magában ezt a védekező rendszert.
Ennek a vele született személyiség volt az oka? Vagy talán az, ahogy a világra érkezett?
A pontos választ nem tudhatjuk már meg, azonban abban az időben alapvetően nem volt divat érzésekről, fájdalmakról, örömökről beszélni. Valahogy ezt mindenki magában rendezte el. Volt, aki szerelmes regényeket olvasott, így tanulta meg mik az érzések, mi a barátság, szerelem. Volt olyan, mint a lány is, aki csak simán elfojtotta mindazt, ami benne van, mert akkor nem lehet baj. Úgy tudta az érzések csak bajt okoznak, a szenvedélyből csak szenvedés születhet. (Sajnos, ez a gondolata később be is bizonyosodott). Nem azért élünk, hogy érezzünk, hanem azért, hogy tegyük a dolgunkat. Ebben hitt és sokáig így is élte az életét.
Mire felnőtt, csodaszép lett. Ragyogó tekintete, bájos arca és mindannak ellenére, ami történt vele, lenyűgöző mosolya volt. Mindig valami huncut, „én igazából mindent tudok, már mindent megéltem” kifejezéssel a tekintetében járkált.
Nem volt kimagaslóan okos, de ahogy mondták, megvolt a magához való esze. A családi hagyományok miatt kereskedelmi iskolába ment. Nem különösebben érdekelte, de mivel igazából semmi nem nagyon érdekelte, és mivel a családjában, környezetében mindenki ezt csinálta, hát ott tanult. Később, idősebb korában ezért nagyon hálás volt, hiszen ezért is tudta üzemeltetni butikját. Na meg azért is, mert második férje megtanította neki, mi a különbség a trafikos és a kereskedő között.
Ez igazi klasszikus családi legenda lett. Úgy szólt, miszerint a trafikos az, aki ha bemegy vásárolni valaki és kér egy doboz gyufát, akkor átadja és kész. A kereskedő ezzel szemben megkérdezi nincs-e szüksége cigarettára, cigarettatartóra, és minden a gyufával vagy a dohányzással kapcsolatos terméket elad a vevőnek.
Hiába ment később jól a boltja, igazából nagymamám mégis mindig „trafikos” maradt…..
Azonban nem csak a fentiek miatt lehetett hálás, hogy ebbe az iskolába járt…… Igaz, már befejezte a tanulmányait, azonban egy, az iskolával összeköthető eseményen érte őt utol az elkerülhetetlen szerelem. Mondják, vannak szerelmek, amelyek az égben köttetnek, hát ez kétségtelenül olyan volt! Az első pillanat, amikor meglátták egymást mindent eldöntött. Nem volt kérdés, hogy összetartoznak.
A lány úgy érezte ezért kellett születnie, megélnie mindazt, amit megélt, hogy végül ők ketten találkozhassanak. Minden érzelem, amit addig elnyomott, akkor előtört. Szerelem, barátság, összetartozás. Biztonságban érezte magát! Ekkor már 20 éves volt, és rendkívül boldog.
A fiú egy hasonló társadalmi körbe tartozó zsidó kereskedő családból származott, ezért a későbbi házasságnak semmi akadálya nem volt.
Illetve mégis, de ez csak időbe telt, hogy rendeződjön… a fiúnak akkor már egy előre elrendezett jegyessége volt. Még amikor kicsik voltak, a család megegyezett a házasságban. Ez akkoriban nem volt szokatlan. Azonban a mindent elsöprő szerelem felülírta ezt a megállapodást. Természetesen ez nem volt ilyen egyszerű, mint ahogy most lejegyzem. A fiú szülei eleinte nem akarták a jegyesség felbontását, jóban voltak a menyasszony szüleivel, sőt közös üzletük is volt. A szakítás nagyban befolyásolta volna a család további pénzügyi életét. Idővel mégis be kellett látniuk, ez a szakítás elkerülhetetlen.
A fiú elegáns, jóképű, csupa szív, lélek, ragyogó tekintetű, a lány szerint minden tekintetben tökéletes férfi volt. Ő is családi nyomásra választotta a kereskedői pályát, mert igazából író szeretett volna lenni. A fejében oly sok csodás történettel élte az életét, de valahogy ezek soha nem kerültek papírra. Tisztelte, a szüleit, nem akart csalódást okozni nekik. Talán úgy gondolta, majd később, ha már megteheti, akkor nekikezd az írásnak. De nem tehette… a sorsa másképpen volt megírva!
1937. augusztusában házasodtak össze.
Nem volt rabbi, nem volt hüpe, nem volt pohártörés, nem került be a házasságuk a „könyvbe”.
Nem volt más, csak igaz szerelem, szenvedély, összetartozás … És a háttérben folyamatosan gyülekező sötét felhők, amik újra fájdalmat, kétségbeesést és magányt hoztak a már felcseperedett lánynak.
Az első zsidótörvény 1938-ban született meg, azonban az előszele már érezhető volt! Mint oly sokaknak, számukra is komoly jelentőséggel bírt. A legmeghatározóbb az lett, az esküvőjük nem zsidó hagyományok szerint köttetett meg, valamint egyöntetű döntésük volt, hogy később születendő gyermekeiket (végül csak egy adatott meg nekik) nem fogják zsidó hagyományok szerint nevelni, alapvetően szakítanak mindennel, ami arra emlékezteti őket, kinek születtek. Érdekes, az fel sem merült bennük, hogy keresztény hitre térjenek át, úgy gondolták, azért mindennek van határa! (Ezért későbbi unokájuk nagyon hálás volt nekik!).
1939-et írtunk, amikor kiderült, kisbabát várnak. Hatalmas volt a boldogság! Igaz, nem voltak jómódúak, de mégis úgy érezték mindenük megvan. Szerető család vette őket körül, a fiú a családi vállalkozásban dolgozott, amíg csak lehetett, ebből megéltek. Igaz nem voltak már közös családi ünnepek, nem tartották a hagyományokat, nem vezettek kóser konyhát. Náluk nem lobbantak fel a hanukia gyertyái, nem ragyogták be lakást és nem hirdették a csodát. Mégis, ami igazán fontos volt nekik, azzal rendelkeztek, csak idő nem adatott nekik…
1940. február 22-én megszületett a kislányuk. Maga volt a csoda, minden tekintetben. Hiszen őt várták, szerették, nem úgy, mint az anyukáját. Úgy érezték valami új kezdődhet, valami jó, ami a család szempontjából fontos lesz! Kétségtelenül valami fontos volt készülőben, ami meghatározta a család sorsát, még sok további évtizeden át. Azonban ez a változás, nem hogy jó nem volt, sokkal inkább tragédiák, fájdalmak kezdetének bizonyult.
1940, nyarán a fiatal férjet, újdonsült apát munkaszolgálatra vitték. Akkor még azt hitték, ez csak pár hónapra szól, hamarosan hazatér.
A munkaszolgálat a második zsidótörvény része volt, hiszen a zsidótörvények szerint a zsidók katonai szolgálatra nem voltak besorozhatók. Mire őt elvitték már több ilyen, zsidókból álló munkaszolgálatos egység volt.
A levegőben volt a világot meghatározó tragédia, olyan dolgok voltak készülőben, ami még előtte elképzelhetetlen volt. Sok háború, szenvedés volt már, de ilyen, ami akkor indult, még soha.
Mindenki beszélt ezekről, de valójában senki nem hitte el azt, ami végül is megtörtént! Nem azért mert naivak voltak, vagy idealisták. Egyszerűen azért nem, mert ez, mielőtt megtörtént, emberi értékkel, mondjuk ki: ép ésszel felfoghatatlan, elképzelhetetlen volt.
Ettől kezdve a férfitól csak rövid, ceruzával íródott levelezőlapok érkeztek, különböző helyekről. Eleinte lehetett nekik csomagot is küldeni, de idővel ez is megszűnt. Ahogy az idő telt, egyre ritkábban jöttek a levelek, egyre szűkszavúbbak és visszafogottabbak lettek. Érezhető volt az ellenőrzés, hogy talán diktálták a szöveget, amit írhattak. Nagyon ritka volt, hogy a tényszerű leíráson kívül más, szenvedélyesebb, szerelemes sorok érkezhettek a postán.
Közben anya és lánya tették a dolgukat. A kislány szépen cseperedett, minden mozdulata, a mosolya, a kedvessége apjára emlékeztette az anyját. Pont ezért szenvedélyesen szerették egymást. Erős véd- és dacszövetség alakult ki közöttük. Egymásnak, egymásért éltek, és azért, hogy ha a férfi hazatér tovább folytathassák azt, amit a történelem kegyetlenül félbeszakított.
Közben a családjuktól, mint minden zsidótól, elvettek mindent. Szisztematikusan vonták ki őket az életből. Elvették az ingóságaikat, később az üzleteiket, nem lehettek már ügyvédek, orvosok, nem dolgozhattak a közigazgatásban, nem dolgozhattak mint színészek, rendezők, újságírók. Nem járhattak moziba, színházba, uszodába együtt a keresztényekkel. Csak meghatározott időben és boltokban vásárolhattak. Folyamatosan korlátozták a jogaikat.
Aztán végül elkezdődtek a gettósítások. Ekkor már 1944 tavasza volt. Anya és lánya egyedül voltak. Természetesen a tágabb családra és a barátokra számíthattak, de a férfi, a családfő, a szerető férj apa, hiányzott.
Amikor kijelölték a csillagos házakat, és tudták már hova és mikor kell költözniük, a nő úgy döntött ő oda nem megy. Már előzőleg, nagyon okosan, eldugott ékszereket, amiket később élelemre tudott cserélni. Talán a zsigereiben érezte, nem szabad beköltöznie. Az életösztöne, a bujkálásra való hajlama erősebb volt az átlagosnál. Hiszen már a fogantatása, az anyaméhben való fejlődése is egyfajta bujkálás volt. Most a történelem, a hatalom mondta ki, hogy ő nem kell, ő másodrangú. De ő ezt már a tudatalattijában ismerte, nem volt idegen neki, ő túlélő volt!!!
Lehet pont ez volt a válasz arra a kérdésre miért kellett az élete elején ennyi fájdalmat és borzalmat megélnie. Talán pont azért, hogy a most előtte álló borzalmakat túl tudja élni, hogy a kislányát, akit annyira szeretett, aki a szerelemre, az életre emlékeztette, így tudja menteni, védeni a rájuk váró veszélyektől!
Ma már tudjuk, jól döntött… akik bevonultak a gettóba, akik betartották a szabályokat, hittek abban, ha ezt megteszik minden rendben lesz, szinte mind meghaltak. Sokukat a Dunába lőtték, vagy haláltáborokba hurcolták őket, és ott váltak füstté.
Az akkora már nagyon határozott, erős nő pontosan tudta mit akar. Látta, itt a szabályok betartása nem garancia az életre. Sőt, valami erős megérzés alapján az ellenkezőjét csinálta. Nem hordott sárga csillagot, nem költözött a gettóba, inkább bujkált barátoknál. Szerencséjére voltak nagyon jó lelkű emberek körülötte, akik nem voltak zsidók, és bujtatták.
Közben mindig hitte, hogy a szerelme él, este a sötétben, gondolatban vele beszélgetett. Érezte az illatát, az ölelésében fürdött, látta a férfi kerek szemüveges, mosolygó arcát. Elmesélte milyen szép a lányuk, milyen kedves, és mennyire hasonlít rá. Még gondolatában sem terhelte szerelemét a bajokkal, úgy érezte neki még mindig könnyebb.
A döntése, miszerint inkább bujkál, csak egy alkalommal kérdőjeleződött meg számára. Egy napon, amikor kijött a fényre, levegőre a kislányával a karján, egy nyilas katona fegyvert szegezett rá. Hangos káromkodó ordításával kísérve már majdnem rájuk lőtt, amikor szinte a semmiből egy német tiszt került elő, aki elzavarta a nyilast! A német tiszt egyértelműen jelezte neki, azonnal menjen el onnan!
Soha nem derült ki miért is mentette meg őket? Talán emberségből? Vagy csak simán azért, mert a németek is lenézték, semmire nem tartották a nyilasokat, akik még náluk is sokkal kegyetlenebbek voltak, ráadásul a saját honfitársaikkal. Mivel abban az időben, abban a helyzetben emberségről beszélni furcsa lenne, maradjunk a második feltételezésnél. A történet lényegét tekintve ezen a ponton ennek még nincs jelentősége. Ennek az igazából soha ki nem derült, valójában nem tudható oknak csak akkor lett jelentősége, amikor ezt már, mint nagymama, unokájának mesélte, térben és időben nagyon messzire révedő tekintetében a hála könnyeivel szemében.
Túlélték azt a helyzetet, és valahogy túlélték azt az egész borzalmat.
Reményekkel teli várták a híreket, hátha a férfi is hazatér… De nem jött haza soha többet.
Pontosan nem tudják, mikor és hol halt meg. Valahol Oroszországban, szinte már biztonságba, kórházba került, tífusszal. Akár meggyógyulhatott volna….. De a sorsa nem így volt megírva… egy német bombázás alakalmával a kórházat találat érte, és szinte mindenki meghalt, ő is!
Ezt is csak sokkal később, különböző elbeszélésekből tudták meg. A háború befejezésekor még csak azt tudták, már nem jön haza soha többé!
A nő ekkor meghalt. Nem fizikai létében, a lelkében!
Sok évtizedre eltűnt a szeméből a csillogás! Az a szerelemes fiatal nő örökre megszűnt létezni. Ezzel egy időben visszatért helyette egy mindig racionálisan gondolkodó, keményszívű, szinte érzelemmentes nő. Aki még mindig szép volt, sőt gyönyörű, az akkori kor szellemének minden tekintetben megfelelő.
Minden fájdalom veszteség ellenére még mindig szerencsésnek érezhette volna magát, hiszen ő és a kislány túlélték, sőt más családokhoz képest még közülük többen. Mégsem érezte magát szerencsésnek, többé már nem tudott semmiért hálás lenni; úgy gondolta, amit elé sodor az élet, azt elveszi! Többé nem igazán törődik mások érzéseivel. Tőle mindent, mindig elvettek, akkor most már ő is mindent el fog venni, amire lehetősége nyílik.
Többé nem tudott az akkora már okos, érzékeny kislányára azzal a szeretettel nézni. Ha ránézett mindig a fájdalmára emlékeztette. A kislány ráadásul nagyon sok mindenben hasonlított az apjára. Finom lelkű, érzékeny volt, pont olyan amilyet a nő már soha többé nem akart látni, mert az még inkább szembe állította volna az ő keménységével.
A kislány távolságtartó érzelmi hangulatban nőtt fel. Igaz őt is család vette körül, de mindig kilógott kicsit. Az egész családra valami kézzel fogható racionalitás volt jellemző. A háború borzalmai, a veszteségek, a megélt fájdalmak miatt is, de nem csak ezért. A racionalitás, a szűk keretek valahogy mindig jellemzőek voltak a zsidókra. Talán e miatt a fegyelmezettség miatt, a betartott szabályok miatt tudtak minden ellenük indított támadást túlélni az évezredek során.
Milyen érdekes, hogy azt gondoljuk, a jiddise máme kifejezés az érzelmi túlfűtöttségre utal, a kívülállók biztosan ezt hiszik. Azonban a jiddise máme nem csupán a mindig túlféltést, a racionális szabályok mentén történő életelvárást jelenti. „Tégy úgy, ahogy kell, ahogy elvárják, és akkor rendben leszel”.
A férje elvesztése után már nem tudott többé érezni, még a lánya iránt sem érzett sokáig szinte semmit. Ezt persze soha nem mondta ki, soha nem volt téma. Inkább ahogy élt, csak az utalt erre.
Nem volt ez nála tudatos döntés, sokkal inkább ösztönös. Neki ez volt a túlélési mechanizmusa. Hiszen, ha nem érzünk, akkor az nem is fáj. Persze sokkal később egy újabb tragédia kapcsán rájött arra, hogy ez nem így van, de addig nagyon sok év telt el lelki bezártsággal, a csendes érzelmi halálban.
A háború végével, amikor elkezdett az élet újra beindulni, a családok ismételten megtalálták a saját kereteiket - a nő feleségül ment az imádott férfi testvéréhez. Ez a zsidó családoknál megszokott volt.
Egyrészt, hogy a vagyont egybe tartsák – na, akkor itt erről nem volt szó, hiszen nem volt vagyon -, másrészt, hogy segítsék egymást, mert a család, bármi is történjék, fenntart, nem enged a mélybe! Második férje is elvesztette a háborúban a feleségét, ezért ez a frigy szinte magától értetődő volt.
Idővel megszerette a férjét - a maga módján-, ami nem volt nehéz, hiszen csodálatos ember volt. Szerető, gondoskodó, kifejezetten jóképű minden tekintetben kifogástalan férfi volt.
A nő kislányát is szerette, óvta, időnként sokkal jobban, mint a nő maga. Nem esett nehezére, mert az unokahúga volt, hasonlított az apjára, arra a férfira, aki a testvére volt, és akit nagyon szeretett.
Abban az időben sokakat összekötött a fájdalom, a feldolgozhatatlan borzalmak, a veszteségek. Így volt ez velük is.
Kívülről már minden működött, belül azonban csak az elfojtás, a tagadás volt, kizárólag az életben maradásról, a szinten tartásról szóltak a napok.
Ebbe a kétes érzelmi hangulatba, ma már furcsának tekinthető élethelyzetbe született bele a nő másik lánya 1948-ban.
Egy újabb lehetőség a sorstól, hogy boldog lehessen. Persze ez egy más szintű boldogság volt, amit felkínált neki az élet, de ezzel sem tudott már mit kezdeni. Úgy tűnt végleg elveszett! Nem volt már többé lelki ereje szeretni, már nem tudott, vagy nem is akart … Félt a közelségtől, félt a veszteségtől. Hiszen akit ő szeretett vagy szerethetett volna, az vagy még az élete elején lemondott róla, vagy elveszített. Éppen ezért igyekezett mindenkit távol tartani magától szinte egész későbbi életében. Mindenkinek csak annyi adott magából, ami még számára értelmezhető volt. Nem csak a lányaival volt ilyen, később az unokáival is.
A megélt borzalmak, a romba döntött épületek ellenére az élet ment tovább, lassan újra beindult az üzlet is, egyre jobban éltek.
Már csak időről időre az álmaikban került elő mindaz, ami nem feldolgozható. Az éjszaka sötétségében, a dermesztő csendben voltak sikító hangok, felsíró gyerekek, hang- és szagfoszlányok, eltávolodó alakok, kézből kitépett csecsemők. Sárba, gödörbe lőtt, csontig vékonyodott testek, az éhezéstől a szájban kialakult állandósult keserű ízek.
Ezeket a folyton előkerülő képeket soha többé nem tudta már elfedni semmi. Ezek a múlt képei családok meghatározó elemei lettek évtizedekre. Ezeket a képeket, hangokat igyekeznek családok érthetővé, feldolgozhatóvá tenni az emlékezéssel…….
Voltak családok, amelyek próbáltak visszatérni a múltjukhoz, a tradíciókhoz, és zsidóként élni tovább. Ez a család nem ezt az utat választotta. A háború végével végérvényesen szakítottak a múltjukkal, a származásukkal. Azt gondolták nekik már nincs Istenük, a hit nélkül pedig a hagyományok sem élhetnek tovább.
A nő, és később a felnőtt lánya sem beszéltek többet a zsidóságukról, a háborúról, a meghalt apáról, a hatalmas szerelemről. Mindent a nyomasztó csend, az elhallgatás, a tagadás lengett körbe. Nem voltak igazán családi történetek, nem voltak elejtett szavak, nem volt szinte semmi, csak mindig a jelen, mintha a múlt nem is létezett volna.
Ebben a szinte dermesztő csendben nőttek fel a nő lányai. Nem volt kapcsolatuk, nem volt közük egymáshoz. Talán azért nem, mert az anyjuknak magának nem volt köze senkihez, nem volt hármuk közt érzelmi kötödés. A múltba tűntek a régi minták, és újak még nem tudtak kialakulni!
A lányok révén születtek unokái: két fiú és egy lány.
Addigra már meghalt a második férje is, egyedül élt, menő üzletasszonynak számított. Butikja volt egy jó környéken. Hasonló sorssal rendelkező barátai voltak. Utaztak, kártyapartikat tartottak, élték az akkor kifejezetten tehetősnek számító emberek életét.
Ebbe csak ritkán fért bele, hogy a lányai ügyes bajos dolgaival foglalkozzon.
Mindkét lánya szerelmi házasságot kötött. Erről is megvolt a véleménye, hiszen már emlékei sem nagyon voltak, milyen valakit szeretni. Milyen, amikor nem tudunk a másik nélkül levegőt venni, amikor csak az a fontos, hogy ott legyen, megérintsen. Ő ezt már nem tudta… nem akarta tudni, nem akart emlékezni!
Csupán 42 éves volt, amikor második férje is meghalt.
Soha többé nem ment férjhez!
Pedig tehette volna. Még mindig vonzó, fiatal nő volt, kérői is lettek volna, azonban ő az egyedüllétet választotta.
Talán amikor egyedül lehetett, akkor volt azzal, akivel igazán szeretett volna lenni. A képzeletében, az álmaiban, a gondolataiban a férfival, aki magát az életet, a boldogságot jelentette neki, és akivel olyan felfoghatatlanul kevés közös időt kaptak.
A lányai tehetséges, mély érzésű férfiakhoz mentek hozzá. Mindkettő a maga eltérő módján ugyan, de meg nem értett zseninek számított, és ez így is maradt életük végéig.
Ebből kifolyólag leginkább a lányai tartották el a férjüket és az egész családot.
Ő ezt rosszallóan nézte, aztán egyre távolságtartóbb lett. Nem, ő nem volt semmilyen értelemben sem jiddise máme. Igaz ezzel senki, soha nem is vádolta.
Születésnapokon, karácsonykor megjelent, ajándékot hozott, időnként az unokáit elvitte nyaralni – de azért nem csinált belőle rendszert -, ha kellett a lányait pénzzel támogatta, de azért ilyenkor soha nem hagyta ki az epésebbnél, epésebb megjegyzéseket.
Azonban nem tudta, itt még nincs vége a történetnek. Nem tudta, neki még szembe kell néznie a múlttal, mert így nem mehet el, neki ezzel még dolga lesz.
A nagyobbik lányától volt egy rendkívül erőszakos, nagyszájú lányunokája, aki sokszor nagyon emlékeztette saját magára. Ahogy nőtt a kislány, egyre kíváncsibb lett és egyre többet kérdezett. Amikor az unoka számára kiderült a származásuk és felmérte, hogy anyukája nem fog beszélni erről, - ő ez ügyben teljesen bezárt, haláláig nem is beszélt, soha nem hagyta el a száját a zsidósággal kapcsolatban semmi -, nagymamájához fordult. Vele született szemtelenségéből adódóan a kérdései sokszor provokatívak voltak, de mélyre hatolóak. A nagymama sokáig állta a sarat, de ahogy teltek az évek, egyre jobban elgyengült, és elkezdett megnyílni. Az unokája, a rá egyáltalán nem jellemző türelemmel, szépen szisztematikusan nyitogatta ki a kapukat. Aztán egyszer csak észrevétlenül elkezdett a nagymamából dőlni a szó. Újra felidézte a múltat, a nagynénjét, nagybátyját, akiknek hálás volt, hogy felnevelték. Beszélt újra az apjáról, akinek a halálos ágyához sem ment el, nem tudta volna feloldozni, megbocsájtani neki, ahogy mondta ”akkor meg minek mentem volna el”…. És akkor sok-sok évtized csend után beszélt a szerelméről… Beszélt, beszélt, hol könnyes szemmel, hol fel-fel kacagva. Már régen nem az unokájának mesélt, sokkal inkább magának. Időnként a szeme sarkában is megjelent a régi csillogás. Azt érezte újra kap levegőt, valami nehéz erő, ami mindig a szívén volt, most felemelkedik. De addigra már a sok fájdalomtól visszafojtott érzelemtől a szíve nagyon beteg volt.
Az unokája eközben szépen, lassan felgöngyölítette a történetet, elraktározott mindent, hátha egyszer majd ő is elmesélheti a saját gyerekeinek. Ő már más szellemiségben nevelkedett. Az ő anyukája, akit nem igazán úgy szerettek, ahogy az neki kellett volna - csak nagyon rövid ideig, az élete első pár évében - igazi melegszívű, őszinte, odaadó anya lett. Talán pont a néhány kezdeti év miatt, ami élete végéig meghatározó maradt. Ő valahol tudta milyen az, ha szereti az anyukája, és amikor gyerekei születtek, ezt zsigerből tovább is adta. Így nevelkedett az unoka, leírhatatlan szeretetben, odafigyelésben.
A nagymama, talán az évek, talán a beszélgetések hatására is, elkezdett finomodni. Érzelmesebb, megértőbb, nyitottabb lett. Már-már a lányait is kezdte megérteni, elfogadni. Mindhárman közeledtek egymáshoz. Bár a lányok választását igazából soha nem bocsájtotta meg.
Aztán megint történt valami, ami ismételten fellebbentette, neki nem könnyű sorsot szántak…..
A már amúgy is beteg szívet újabb, ezúttal olyan fájdalom érte, amit már nem tudott elviselni.
A szerelmétől született lánya nagyon beteg lett, és a betegség diagnosztizálása után nem sokkal, 9 hónapra rá meghalt……………………………………………………………………………………………………………………………
A nagymama fájdalma akkor már leírhatatlan volt, megtört testileg, lelkileg.
Látszólag tartotta magát, mert azt nagyon megtanulta, de igazából feladta, nem volt tovább.
Az unokájával folytatta a beszélgetéseket, nem tehetett mást.
Az unoka akkor már saját gyásza, saját fájdalma miatt is várta a találkozásokat, a történeteket, ami kicsit, ha pillanatra is, de újból élővé varázsolták halott anyukáját.
Egy ilyen alkalommal pedig mintha kicsit a búcsú és a bizalom jeleként is, de a nagymama átadta neki a megsárgult papíron, ceruzával íródott leveleket…..
Nem sokkal később a fáradt beteg szív leállt, és ő végre megnyugvást talált.
80 éves volt.
Nem volt a temetésen rabbi, nem volt zsidó szertartás sem, csak csend, béke, szeretet volt.
Az elmesélt történetek hatására, a családi emlékek felidézése miatt az unokában - ,aki végighallgatta mindezt, kicsit talán ő maga is újra élte a történelmet - feléledt ösztön: az igény, a vágy, hogy minden fájdalomra , átélt tragédiára a válasz mégis maga az ÉLET lehet!
Úgy maradhat fenn minden, ami fontos volt egyszer, ha a tradíciók tovább élnek!
Ezért ma már az ő családjában újra ismerik Eszter történetét, a gyerekekkel együtt töltik meg a széder tálat és igen, a Hanuka csodás lángjai is fellobbannak évről évre fényt, melegséget árasztva, így jelezvén mindenki számára a CSODÁT!
A családban tovább őrzik a hagyományokat a maguk módján, a saját kialakított hitük szerint!
