A pillanat, amikor Judit rádöbbent: véget ért a házassága……
Meleg, nyári este volt. Baráti társaságban ettek-ittak, körül nagy zaj, olyan igazi vidámság, ami megtölti a teret. Judit ült és nem értette, hogyan jutottak el eddig. Aztán a keserű érzés, ami villámként hasította végig: rádöbbent, de igazából tudta, már rég tudta, csak nem akart szembenézni vele! Talán ez volt az a felismerés, ami leginkább fájt neki. A csalódottság, önmagában. Mindig azt gondolta, ő a dolgok elé megy, minden helyzetbe beleáll, felvállalja, ha valami szar. Kimondja, megküzd vele. Hitte, hogy erős, ő irányít, tudja mit akar, és azt el is éri. Aztán ott ült egy sötét felhőben, miközben körülötte csilingeltek a szavak, a nevetés, fény volt mindenhol, ragyogás.
A gyerekek már nagyok voltak, élvezték az életet, az esti napsütést, a meleget, egymás társaságát.
Fontos dolgokat beszéltek meg, hol sutyorogva, hol hangosan felnevetve. Minden olyan ideális volt, annak tűnt, mint oly sok éven keresztül előtte. Judit tudta, ezt ő teremtette, akarta.
De abban a pillanatban minden olyan tiszta lett és világos. A számára oly kedves társaság között hirtelen lett egyedül, nagyon távol időben és térben. Érdekes módon ez nem rémítette meg, ellenkezőleg, megnyugvást érzett. El tudott távolodni. Még magától is. Kívülről látta azt a Juditot, aki kedvesen mosolyog, beszélget, élvezi a könnyed estét. Egész életében azt tapasztalta, számára mindig a döntést előkészítő időszak, ami felemészti, megforgatja. Szétesik, összerakja, szétesik, összerakja…. ez ismétlődik állandóan.
Ahogy ült ott, annak a bizonyos sötét felhőnek a közepében, nem vágyott a fénybe, a ragyogásba. Érezte, itt most ücsörögni kell kicsit. Itt az idő igazán érezni az elmúlt évek hazugságait, fájdalmait. Megnyugvást érzett, megérkezett. Tudta, ez az út itt véget ért. Elindul egy következő életszakasz. Nem tudta még hogyan, és nem tudta mikor, de azt biztosan érezte, elindul.
Azt tartják: a gyász és a boldogság járhat együtt. Nála e pillanatban ez teljesen összefonódott. Judit abban a pillanatban gyászolt, gyászolta a kényelmes életét, az ideálisnak tűnő képet, ami kialakult róluk. Közben ünnepelte az új lehetőséget, ami előtte állt.
Évek teltek el magányosan, miközben egy látszólag teljesen ideális házasságban élt. Hosszú évek, mire rájött elveszett a kanyarban. Szinte már semmi nem volt benne, ami saját magára emlékeztette volna. Megtanult színlelni, elfogadni…, együtt élni. Meghízott, szürke lett.
A távolból hallotta, ahogy a férje meséli a történeteket a gyerekekről. Történeteket, amiket Dávid jórészt csak hallott, hiszen ott sem volt. Sokáig nem volt ott! Együtt voltak, de Judit egyedül volt a lányokkal.

 A pillanat, amikor a közös hajó először kapott léket…
Akkor maradt először igazán magára, amikor kisebbik lányuk megszületett. És a férje elment síelni. A nagy másfél éves volt, a kicsi alig egy hetes. Dávid azt mondta, szüksége van erre… Judit sírt, hisztizett. Talán akkor utoljára állt ki a sorból, és volt igazán önmaga. Utóbb az volt az érv: miért nem mondtad, hogy ne menjek?! Judit számára ez a kijelentés önmagában is értelmezhetetlen volt. Hitt abban: az emberek felelősek a döntéseikért. Egy valóban felnőtt embernek a társa nem mondja meg mi a helyes, mit tegyen. Egy számára egyértelmű helyzetben, azaz ebben az esetben a tény, hogy egy másfél évessel és egy újszülöttel adekvát, hogy nem hagyják magára, na ez jelentette volna, hogy társa van. A férjének nem volt egyértelmű. Itt volt az első nagy billenés, itt kapott a közös hajó először léket, és lassan ugyan, de akkor és ott kezdett el süllyedni.
Judit végül visszaállt a sorba… Megtanulta alkalmazni a hozott mintát, miszerint a házasság, az anyaság erről szól. Lemondásról, a másik elfogadásáról, önmaga háttérbe szorításáról.
A maga módján mégis boldog volt. Nem, nem mint nő, hanem mint anya! Imádott anya lenni, lubickolt benne. Valahogy mindig úgy érezte: erre született. A lányai fejlődése, finom érzékenysége, intelligenciája, kiegyensúlyozott élete ezt támasztotta alá. Tudta, követ el hibákat, de abban is biztos volt: ez a nagy egész része. Amikor hibázott, igazságtalan volt, türelmetlen, azt mindig megbeszélték később a lányokkal. Persze a gyerekek korának megfelelően… Nem voltak tabuk, lehetett hibázni, lehetett hülyének lenni. Mindezt együtt, hárman, tanulási folyamatnak élték meg. Mindeközben hol volt a férje? Itt is, ott is. Volt is, meg nem is. Ez komoly felismerés volt, amit Judit csak sokkal később azonosított.  Dávid látványosan jelen volt, de nem átélve. Ez volt a csapda, minden későbbi probléma alapja. 

 Pillanat, amikor a hajó újabb léket kapott, és már bokáig ért a víz …
Életük egy pontján úgy döntöttek elhagyják az országot. Judit származása miatt Izrael lett az úticél. Minden zökkenőmentesen ment. Judit hitte, azért történik minden ilyen könnyen, mert ez az út, amelyet be kell járnia. Ez igaz is lett, csak nagyon másképpen, mint azt eredetileg elképzelte. 
Tulajdonképpen itt döbbent rá végképp: semmi köze nincs ahhoz az emberhez, akivel együtt él.
Férjét kizárólag az élet anyagi, gazdasági része érdekelte. Semmit nem vett észre abból a folyamatból, ami ott és akkor elindult. Ami már a végjáték második felvonása volt.
Judit az első pillanattól kezdve otthon érezte magát az országban. Bizonyos volt benne: egyik életében ő élt már itt. Később, egy számára fontos könyv igazi “aha” élményt hozott, akkor már biztosan tudta, élt ezen a helyen! 
Elkezdett írni, amit terápiás írásnak hívott. Hirtelen elég erőt érzett hozzá, hogy beengedje lelke démonjait, akik évtizedek óta kint álltak az „ajtó” előtt, türelmesen.
Egyik kolléganője egy nap a vállára tette a kezét és azt mondta:  „A mosolyod mögött látom, érzem a szomorúságot! Ne szégyelld, ne rejtsd el, élj vele, engedd meg magadnak. Itt mi mind szomorúak vagyunk kicsit, ez is összeköt minket. Generációk óta ezt éljük, a szomorúságot, a fájdalmat! Ez a mi örökségünk! A mi generációnk kapott egy lehetőséget, hogy változtathatunk rajta azzal, hogy megéljük, nem csinálunk úgy, mintha minden oké lenne!” 
Juditnak ez egy újfajta összetartozás élményt adott, amit előtte még soha nem tapasztalt ilyen mértékben.
Eddig, az élete során mindig úgy érezte, ha szomorú, ha nem mosolyog, akkor csalódást okoz másoknak. Ő a vidámság, neki kell erősnek lennie, vinni a hátán a nála gyengébbeket, azokat, akik kevésbé szerencsések, mint ő. Észrevétlenül ragadt bele ebbe a szerepbe, ami aztán átvette felette e hatalmat.
Azon a napon amikor a kolléganője azt a pár mondatot elmondta neki, valami kizökkent benne, így hát „kinyitotta az ajtót” és hagyta, jöjjenek a démonok. És jöttek…végre tudott sírni, zokogni, közben harcolni, küzdeni velük! 
Sok fontos felismerése volt azokban az időkben. De itt még csak elindult valami, átszakadt a gát. Voltak démonok, „akiket” simán kiirtott, azonban voltak, „akikkel” barátságot kötött, mert nélkülük nem tudta volna folytatni az útját. A magány, a szorongás, a kétségek állandó kísérői lettek. Biztonságot adtak, hiszen ismerte őket….
Végül visszaköltözött a család….  Nem, nem az ő döntése volt! De, mint rendes feleség, Judit elfogadta a döntést. Belenyugodott, és mint már annyiszor, igyekezett a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből is. 
Közel egy évig Judit nem találta a helyét, fizikailag és lelkileg sem. Idegennek érezte magát, sokszor érezte úgy, nem kap levegőt. Végül az nyugtatta meg, hogy látta a lányai milyen hamar visszazökkentek. Régi barátaik mellett újak jöttek. Elkezdtek sportolni, elindult egy új fejezet az életükben. A férje is úgy lépett vissza a régi cipőjébe, mintha csak egy évszakváltás miatt nem abban járt volna addig.
És Judit? Próbálkozott, úgy tett mintha..., de már nem az volt, mikor elment. Felszínre kívánt törni valami, ami végig ott lapult, de nem engedett teret neki. Két világ közé került. A régit még nem merte elengedni, mert az új még nem volt készen. Ez a két világ közötti lét feszítette, gyötörte, kínozta.  Ott állt benne, robbanásra készen. Ebben az állapotban teltek az évek. Hálásnak kellett lennie a férjének, aki látszólag mindent megtett értük. Juditnak fix munkája volt, Dávid „taxiztatta” a lányokat az iskolába, edzésre – ahogy ő maga mondta. Mi az oka, hogy hálásnak kellett éreznie magát, de igazából nem volt az?
Persze ez is csak sokkal később tudatosult Juditban, amikor már mert szembenézni a valósággal.  Szinte minden nap megkapta: nem keres elég pénzt, mit kellene máshogy csinálnia, nem jól vásárol, pazarló, sokat költ, nem jól pakolja be a mosogatógépet, nem jól főz, tereget stb. Így Judit idővel, a béke kedvéért hátralépett, szinte semmin nem vitatkozott.
Kivéve a gyerekekkel töltött minőségi időt! Ehhez ragaszkodott. Viszont ezzel párhuzamosan magát is elkezdte újraépíteni. Újra tanulni kezdett, segítő szakmát választott, ami magában hordozott egy újabb belső fordulatot.
A kísérőknek választott démonokat egyre közelebb engedte. Rájött nincs baj a fájdalommal, a szorongással, a magánnyal. Kérdés az, mit kezdünk vele? Az állandó bűntudatot egyszer csak felváltotta a düh! Dühös volt, elsősorban magára, hogy belecsúszott abba, amit otthon és a környezetében látott. Dühös volt, hogy elhitették vele, ő alkalmatlan mindenre, egyedül életképtelen. És ez, egy adott pillanatban így is volt. Juditot hideg zuhanyként érte egy aprónak tűnő dolog, amikor rádöbbent nem tudja melyik oldalon van a tanksapka a kocsiján. Hogy szorongva megy tankolni. Ő, aki sok évig élt egyedül, és nem volt olyan dolog, amit ne tudott volna megoldani. Ő, aki a betonfalon is átment, összetört kicsit, majd leporolta magát és ment tovább.  Most hol van ő ebben az egész sztoriban?
Felismerte: minden látszólagos körülötte. Amíg minden úgy van, ahogy a férje akarja, addig béke honol. Ajándékokat, gesztusokat kaptak a lányok és Judit, amiket nem kértek, nem az övék volt, és nem róluk szólt. Minden a külvilágért történt, nem volt semmi tartalom mögötte. Dávid nem ismerte őket, nem ismerte a vágyaikat, az érzéseiket, nem is az volt a fontos, hanem, hogy róla kiderüljön, micsoda nagyszerű férj és apa.
Aztán amikor Judit nagy levegőt vett, és sokadszorra elmondta mit érez, gondol, újra kirakta a lelkét az asztalra, férje lesöpörte, mint már annyiszor.  A következőt kapta válaszul: „Én mennyi pénzt raktam bele ebbe a házasságba és te, te mit tettél?” Egy röpke pillanatra átfutott Judit agyán, elmondja, az hogy ilyen csodás gyerekeik vannak, az bizony neki köszönhető, az hogy így élnek, abban neki is mennyi szerepe van, hogy amíg a lányok kicsik voltak, mindent ő vitt a hátán. Dolgozott, menedzselte a lányokat, ovi, iskola, edzés, betegségek, lelki problémák, tanulás, tanárokkal való konfliktusok kezelése..., de végül nem szólt egy szót sem, hiszen ezek számára annyira természetesek voltak és sem hálát, sem elismerést nem várt, nem kért ezért. Ez mind az övé és a lányoké volt, ezt tette többek között olyan erőssé a szálat, ami - mint később kiderült - átsegítette őket sok mindenen. Ezeket a kötődéseket senki nem vehette el tőlük.
Judit végül csendben felállt, kiment a szobából és becsukta az ajtót. Végleg.

 A pillanat amikor a hajó végképp elsüllyedt….
Még a kapcsolatuk elején, egy összetűzés során Judit jelezte Dávidnak, hogy neki legfeljebb három alkalommal lehet komoly lelki fájdalmat okozni. Ez elég ahhoz, hogy vége legyen, nincs tovább. Tapasztalatból beszélt. Ezt a határát pontosan ismerte. Ez történt az apjával, a testvérével, barátokkal. Két alkalom után, amikor mélyen megbántották, még adott lehetőséget, azonban a harmadiknál bezárult minden ajtó.

 Azon az estén, azon a vidám, baráti összejövetelen, amikor kicsit távolabb lépett saját magától és a gondolatai messzire repítették, eszébe jutott az anyukája, a nagymamamája, a nagynénje, és az ismeretlen női felmenők, akikről csak hírből hallott. A történeteik, a fájdalmuk, a tehetetlenségük, az őket körbelengő kétségbeesett keserűség, amivel többnyire végig vonszolták magukat az életen. Voltak boldog pillanataik, mint ahogy Juditnak is, azonban volt valami mély, végérvényes fájdalom, ami jellemezte mindannyiójukat. Abban a pillanatban Judit tudta, ő ezt nem akarja, ő ezt itt és most megszakítja, jöjjön, aminek jönnie kell. Úgy érezte nem véletlen, hogy lányai születtek.  Egy emelkedett érzés kerítette hatalmába: ez a feladata, ezért született. A sok évtizedes mintát megszakítani van itt.
Mindeközben a távolból hallotta férje csodásabbnál csodásabb történeteit arról, milyen fantasztikus apa és férj. Amikor aztán már a történetekben Judit egyáltalán nem is szerepelt, felmerült benne, lehet nem is ő szülte a lányokat, lehet az elmúlt években ő ott sem volt? Az először mélyről kitörő röhögést felváltotta a „na ez már sok, elég volt” érzése. Nem szólt egy szót sem, hiszen ő tudta mi az igazság, milyen a lányokkal a kapcsolata, és ezt Dávidon kívül mások is pontosan látták, nem kellett magyarázkodnia.
Tudta, hogy sok mindenben lehet őt kritizálni. Érheti kritika azért, mert nem elég jó feleség, szakácsnő, ember…, azonban az anyaságában megkérdőjelezni, na azt már nem tűrte! Itt volt a történet végén a felkiáltójel! Ahogy később megfogalmazta, a férje itt tolta túl végleg a közös biciklit. A falig.
És ez volt az a pillanat, amikor Judit rádöbbent véget ért a házassága……

 Utóhang:
Évekkel később, egy nem túl elegáns válást követően Judit azon gondolkodott amit volt férje a mediációs folyamat során, sok minden mellett, felrótt neki: „Én valahogy a körön kívül vagyok”.
Egy újabb fontos pillanat, amikor a kör végleg bezárult! Mert igaza volt, ezért is volt jelentősége ennek a mondatnak, minden mással ellentétben, ami elhangzott és Judit megélése szerint nem volt jogos. Ez ült, mert igazságot tartalmazott, valamint némi túlzással, ez volt talán az egyetlen mondata a tizenöt év alatt, ami igazán őszintén hangzott. Persze ez is róla szólt, hiszen nem értette, hogy kerülhetett kívülre, de ennek most itt helye volt. Judit kicsit sajnálta, mert ez a mondat olyan magányosságot árasztott, ami megérintette, de bűntudata már nem volt. Nem csúszott már bele a régi mintába. Egyszerűen csak elfogadta volt férje kijelentését, de tudta, nincs ezzel többé dolga!