A történet megszokott módon kezdődik….

Ez a karácsony más volt, mint a többi, fájdalommal és mégis reménnyel teli!
Fájdalommal, mert a lány anyukája akkor már halálos beteg volt! Igen, kimondták több hónap vizsgálat és műtét után, nincs remény, az ő útja itt véget ért….
Reménnyel, mert a lány úgy érezte ez nem történhet meg! Az ő csodás, élettel teli, okos, jólelkű, gyönyörű anyukája nem halhat meg!!! Hát, hogy történhet ez?!  Vegyes érzések keringtek benne, akkor már hetek óta. Önmaga hibáztatása, hogy biztos sokkal jobban kellett volna szeretnie, sokkal többet kellett volna segítenie neki! Úgy érezte önző volt és nem figyelt eléggé az ő imádott anyukájára. Haragudott a világra, haragudott az „ember feletti emberre” (akkoriban nagy Nietzsche rajongó volt). Gyűlölte az apját….
Minden érzése, félelme ellenére igyekezett jókedvű lenni, amikor csak az anyukája közelében volt mosolygott, kacarászott, mintha csak egy kis influenza lenne a betegség, és majd elmúlik! Aztán a szobájába visszahúzódva, csak sírt…, majd arcot mosott, és újra felvette a nevető maszkot!
Így zajlott a karácsonyi előkészület. Anyukájának egy dolog lehetett csak feltűnő, hogy mindenki összhangban, kedvesen tette a dolgát. A szokásos kiabálás, veszekedés, ami a karácsonyt jellemezte, most elmaradt. Mert karácsonykor bizony volt feszültség…. főleg a lány és az apukája között. Mióta a lány felnőtt, a viták, veszekedések mindennaposak voltak. Régebben csodálta, imádta az apját, akkora azonban, már nagyon kritikussá vált vele szemben. A kritikai meglátásait akkor sem rejtette véka alá, ami az idő múlásával sokáig erősödött, ha kellett, ha nem, mindig elmondta mit gondol. Mint a fiatalok általában, meg volt győződve róla, hogy az az egy és igaz út, amit ő gondol! Sok évvel később rájött, nem mindenben volt igaza, és rengeteg mindent már más aspektusban látott, azonban az apjával kapcsolatos akkori gondolatait mindig fenntartotta. Igyekezett mentségeket találni neki, és persze voltak is, azonban az alapjában az érzései a személyiségét illetően már nem változtak meg soha. Úgy érezte, az ember a saját sorsáért felelős, gyávaság szülőkre, szörnyű gyerekkora fogni mindig mindent!
A korából, mentalitásából adódóan kategorikus volt a végtelenségig! Akkoriban ösztönösen érzete csak ezeket, amik az évek múlásával aztán beépültek a tudatába, és igyekezett e szerint élni.  Megvetett, kritizált mindent és mindenkit, aki állandóan a múltat, a körülményeket tette felelőssé a saját félrecsúszott életéért! A kamaszkor végén és a felnőttkor kapujában harcban állt a világgal! Akkor, azon a karácsony estén mégis valami megváltozott örökre… már nem csak kinyilatkoztatott, hanem mintha egy angyali érintésre képessé vált volna, arra, hogy lásson és halljon, az önző gyermeki sötét függönyt, amitől előtte nem látott, nem hallott, hirtelen elhúzta volna az az angyal… elkezdte nem csak a saját valóságát látni, hanem előjöttek a többiek érzései, fájdalmak, örömök, megélt évek. Hirtelen rádöbbent mennyiféle ember, tapasztalat veszi körül, és ha okos, akkor ezekből táplálkozik, megfigyel, „elvesz”, értékel, beépít.
Az angyal nem csak elhúzta a függönyt, hanem erőt is adott az eljövendő időkhöz, ami még előtte állt. Azon az estén az anyukája már csak feküdni tudott, szürkés-fehér arcára ő is megpróbált mosolyt csalni. Pár órára kicsit mintha újra előjött volna a régi fény a szemébe, hogy aztán nem sok időre rá, örökre kihunyjon……
Abban az időben nem mondták el a haldoklónak, hogy haldoklik, a lány úgy érezte ez képmutatás, és e miatt nagyon dühös volt! Azt érezte elveszik tőle a lehetőséget, hogy elbúcsúzhassanak egymástól, ami számára olyan nagyon fontos lett volna! Elfogadta, és tiszteletben tartotta a döntést, de legbelül úgy érezte ez gyávaság. Mindenki azt mondta, azért legyen így, mert adjuk meg a hitet, hogy úgy érezze, még minden rendben lehet, de ez érzése szerint sokkal inkább arról szólt, hogy ne kelljen érzésekről beszélniük azoknak, akik soha, sem előtte, sem azóta nem tudnak!
Közte és az anyukája között mindig volt valami földönkívüli, szinte már-már természetellenes szimbiózis, ami általában 3-4 éves kor körül átalakul, gyengül. Közöttük örökre megmaradt. Azon az estén is, azon a karácsony estén, szavak nélkül is értették egymást, mint mindig. Tudták ez az utolsó este, amikor kicsit még olyan, mint valaha volt. Soha többé nem lesznek már közös karácsonyok, születésnapok, nem lesznek együtt a jövőbeli gyerekek születésénél, nem lesznek egymásnak fizikai valójukban…
A lány nem szereti a karácsonyt azóta sem!
Minden évben igyekezett, hogy megtalálja a lelkében a melegséget, hogy olyan hangulatú karácsonyokat tudjon teremteni, mint réges-régen, a veszekedésekkel ötvözött, de sokkal inkább nevetésekkel telített, finom ennivaló illatával belengett hangulatot…, de ezek az emlékek még szomorúbbá tették időről-időre, ezért igyekezett nem is foglalkozni velük, eltemette jó mélyre.
A lányai születése után kicsit javult a helyzet, hiszen az ő várakozásuk, boldog nevetésük, a velük együtt töltött idő, a készülődés mind boldogsággal töltötte el, és valami új érzés született meg…
De azt az angyalt, aki segített neki akkor, azt a régi estét megfelelő módon átélni, megélni, még mindig várja, hogy adja vissza a hitét a CSODÁBAN……..

A fenti írás évekkel ezelőtt íródott. Az angyal azóta már újra velem van!