Szerintem az egyik legbonyolultabb összetett érzés!
Hogy miért? Mert nagyon sok mindentől függ kialakulása, feldolgozása, kezelése.
Függ a személyiségtől, mentalitástól, a tanult, tapasztalt mintáktól, attól hogyan reagáltak kiskorunkban a dühünkre.
Mindenki ismeri, érzi, mindenki kezeli valahogy.
Vannak, akikből kitör, vannak, akik visszafojtják.
Mitől leszünk dühösek?
Miért pont attól?
Hogyan kezeljük a dühünket?
Tanulható-e a düh kezelése?
Ahogy múlik az idő és öregszünk, változik-e a dühünk kezelése, illetve változik-e az, mitől leszünk dühösek?
Meggyőződésem: a düh kezelése meghatároz egy egész társadalmat.
Vannak társadalmak, amelyek már nagyon korán foglalkoznak vele, egész kiskortól.
Beszélnek róla, tanítják a kezelését a különböző személyiségtípusokra lebontva!
Szomorúan jelenhetem ki, ezt nem tapasztalom hazai társadalmunk egészében!
Azonban ami örömmel tölt el, hogy sokan, sok helyen már bizony gyakorolják, beszélnek róla, a maguk módján tanítják is, családon belül, óvodákban, iskolákban!
Az is tény, rengetegszer hallom, „ne légy dühös”!
Ilyenkor mindig sikítani tudnék, miért ne legyek dühös?
Megbántottak vagy azt, akit szeretek. Erős érzelmeim vannak, felzaklat, bánt stb….
Miért ne lehetnénk dühösek?! A düh mint érzés teljesen normális és rendben van, mindenki érzi időnként.
Az már a következő nagyon-nagyon fontos, meghatározó kérdés mit kezdünk a dühünkkel!!!!

Újra segítségül hívtam a wikipédiát, hogy mit írnak hivatalosan a dühről, mint fogalomról:
"A düh egy erős erőszakos állapot, amelyet növekvő harag érzése során tapasztalhat valaki. Gyakran az üss vagy szaladj válaszreakcióval társítják, és gyakran egy külső inger hatására aktivizálódik, egy olyan hatás eredményeképpen, ami negatívan érinti a személyt. Ha nem kezelik, a düh erőszakhoz vezethet. A depresszió és a szorongás hajlamossá tesz a dühre és modern kezelési módok vannak erre az érzelmi mintára.
A pszichológusok szerint a düh egy olyan viselkedés, amelyet minden személy valamilyen formában megtapasztal. A dühöt gyakran arra használják, hogy rámutasson az ellenséges/érzelmi/reaktív agresszióra (amint az különbözik a ragadozó//hasznos/proaktív agressziótól, mely ezzel ellentétben valamilyen cél elérése érdekében motivált Ez megmutatja, hogy amikor harag van jelen, ez a fajta agresszió arra motivál, hogy kárt okozzon másoknak, valamint impulzív gondolkodás és tervezés hiánya jellemzi.
A düh a haragból fakad, és emiatt bizonyos esetekben, amikor harag van jelen, a végső lökés kitöréshez vezethet. Sok hatást, ami a haragból fakad csak egy hajszál választ el a dühkitöréstől, a düh kifejezésének állapotától. Sok, haragból fakadó viselkedést vizsgáltak már, de a legtöbb tanulmány nem tudja, mi okozza a következő lépcsőfokot, a dühöt, vagy azt hogy miért mennek el bizonyos emberek a legérzelmesebb állapotig. A dühöt egy vészreakciónak tartják, amelyet az ember természeténél fogva birtokol. A dühöt általában akkor fejezik ki, amikor a személy fenyegetve érzi büszkeségét, pozícióját, státuszát vagy méltóságát.”

 Az idézet további része kitér még arra is, hogy a düh milyen önértékelési zavarokkal függ össze, és hogyan befolyásolja azt.
Ezt most itt ebben a leírásban nem boncolgatnám, mert az nagyon messzire, mélyre vezet, és talán nem is ennek a kis írásnak, - amelyet leginkább gondolatébresztőnek szánok - a feladata. Továbbá messze túlmutat már a kompetenciámon!
Bármilyen furcsa is: a düh és a harag a mi saját elvárásainkra épül. Elvárjuk a környezetünktől, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy az nekünk tetszik. De bizony időről-időre előfordul, hogy nem úgy bánnak velünk.
Minden egyes alkalommal, ha nem úgy alakulnak a dolgok, nem úgy reagálnak egy-egy gondolatunkra, tettünkre, ahogy szeretnénk, egy rés keletkezik az elvárásaink és a realitás között. Ezt a rést a düh fogja kitölteni.
Ha valaki nem a mi tanult szabályrendszerünk szerint játszik, és nem úgy cselekszi, ahogy mi azt elvárjuk, vagy szeretnénk, akkor rosszul érezzük magunkat.
Az első lépés a düh kezelésében az, hogy felismerjük, elfogadjuk, lehetünk dühösek, azonban van választásunk arra vonatkozólag, hogyan kezeljük azt!
Azóta foglalkoztat leginkább ez a téma, mióta gyerekeim vannak.
Mit és hogyan tanítsak nekik ezzel kapcsolatban?
Mi az, amivel kevésbé sérülnek, de mégis kiállhatnak magukért, úgy, hogy közben másokban nem okozzanak nagy kárt!
Komoly önvizsgálaton vagyok túl (illetve közben, mert ez egész életen át tart), és belátom, ahogy én eddig kezeltem a dühömet, az nagyon nem volt megfelelő!!!
Egy ideje dolgozom már ezen, és jelentem, kisebb, nagyobb sikerekről beszámolhatok…..
Ugyanis én alapvetően egyből csípőből vágok vissza, gondolkodás, mérlegelés nélkül az engem ért kritikára, bántásra. Biztos sokszor volt jogtalan, gonosz, akár bicskanyitogató is az engem ért sérelem, de nagyon fontos, hogy nem ez a lényeg! Mivel viszonylag gyorsan jár az agyam, leginkább frappáns, számomra viccesnek tűnő, de nagyon bántó, sokszor megalázó válaszaim voltak (vannak).
Kétségtelen megvédtem magam, mert ilyen személyiséget kaptam, hogy képes és alkalmas vagyok erre! Azonban végiggondolva hány embert bántottam meg e közben, nagyon rossz érzésem lett!
Mit láttak a gyerekek? Ha bántanak, megvédem magam és visszabántok, ez nagyon rossz minta!
OK, nekik még nem kell tudniuk, mi áll a háttérben, az a valaki miért bánt, miért csúfol stb….
Kétségtelen nem dolguk még ez, azonban azt tudniuk és nekünk felnőtteknek is tudnunk kell (mert ez nem csak a gyerekek problémája), ha bántaknak az alapvetően nem rólad szól, hanem arról, aki bánt. Sok összetevője lehet: szeretne barátkozni veled, de rosszul közeledik (nem tanulta meg hogyan kell), tele van elfojtott dühvel, haraggal, és rajtad tölti ki, szeretetéhsége van, ő így jelzi…..és még sorolhatnám.
Viszont el lehet, sőt kell időnként ezt is mondani a gyerekeknek, ahogy nőnek, minden esetben a saját koruknak, érzelmi szintjüknek megfelelően. Ha időben elkezdjük felhívni ezekre a figyelmüket, hiszem, hogy beépül a tudatukba, és később szinte reflexszerűen tudják majd használni.
A dühkezeléssel kapcsolatban alapvető kérdések szoktak felmerülni:
Akkor hogy jó ember legyek, nekem ezt, vagy azt el kell viselnem? Hogy beszól, hogy megaláz, csúnyákat mond rám, hogy képmutató, hogy hazudik, hogy ő úgy tesz, mintha szent lenne, és közben áskálódik, árulkodik? Lépjek hátra, ne tegyek semmit? Akkor ő honnan fogja tudni ez nekem nem jó?
Ismerős kérdések ugye? Szerintem mindannyiunk életében és gyerekeink életében felmerülő gyakori problémák.
A minap egy számomra nagyon fontos barátnőmmel beszélgettem erről, aki nem mellesleg pszichológus, és elgondolkodtatott.
A beszélgetésünk hatására megfogalmazódott bennem az, amit már egy ideje gyakorlok, de mostantól tudatosan fogom csinálni, sőt a gyerekeimet is erre fogom biztatni.
Ez azért fontos, mert felnőttként már tulajdonképpen nem is törődöm azzal, amit a szemembe vagy a hátam mögött mondanak.
Hogy miért nem? Mert tisztában vagyok, azzal ki vagyok, mik az előnyeim, hátrányaim. Nyilván nem sértődök meg már azon, ha azt mondják rám, hogy nagyszájú vagy alacsony, vagy kövér…. bosszantani persze azért sokszor bosszant.
De a gyerekeknél, ez még nagyon másképpen működik!
A legjobb példa erre az, amikor a kifejezetten vékony lányomat egy kislány lekövérezte, amit ő nagyon zokon vett! Nem szoktam semmilyen problémájukat kinevetni, de ezen felröhögtem, ösztönösen kitört belőlem!
Odaállítottam a tükör elé és megkérdeztem - ami egyébként nyilván egyértelmű -, hogy mit látsz, te kövér vagy? Biztos, ami biztos én is mellé álltam, hogy a képi megjelenítés is segítsen, mert a testképzavar viszont egy 13 éves lánynál nem vicces. Szerencsére itt már ő is felröhögött, pontosan értette……ez nem róla szólt!
Azért írtam le ezt a nagyon egyszerű, példát, mert ami számunkra egyértelmű, az egy gyereknek nem az!!!!!! Ők még keresik az önazonosságukat, minden egyes negatív jelzés kizökkenti őket! Jelzem, sajnos rengeteg felnőtt ember is így van ezzel!
Térjünk vissza a dühkezelésre. Mit és hogyan mondjunk, ha dühösek leszünk, mert bántanak minket.
Ezek az én megoldásaim, és nem mind a legjobb, de lássuk be, nem kell tökéletesnek lenni, azonban törekedjünk arra, minél kevesebb „véráldozattal” éljük az életünket!
-Vannak olyan dühöt kiváltó, minket ért bántások, amelyeket szerintem csak kiröhögni lehet! Nincs alapja, butaság, stb….. Ilyen a fenti példa is.
-Van olyan, ami betalál, mert jogos! Lehet ez nagyon egyszerű külsőre vonatkozó, (bár a külsőre való negatív jelzőt, még ha jogos is, én csak kiröhögném), vagy a személyiségünkre vonatkozó, és elgondolkodtató…. Ebben az esetben, ma már azt javaslom, köszönjük meg a jelzést, nagyon komolyan és kedvesen. Az én két gyerekem személyiségéhez illően azt javaslom, hogy emelkedjen ezen felül, ne vágjon vissza. Aztán, ha hazaért adja ki magából, ahogy a „csövön kifér”…., majd ha kidühöngte magát, beszéljük át, hogy a hallott dolog miért dühítette fel, mit üzen neki, és mit kell ezzel kezdenie? Kell-e egyáltalán vele foglalkozni, vagy csak szimplán megsértették, minden alap nélkül?!
-Ezeken kívül nagyon fontos, a folyamatos visszajelzés: nekem ez nem jó, kérlek ne mondd, ne tedd!!!! A másik sokszor hiszi, vicces amit mond, tesz…. , és sokszor valóban az is! Nem feltétlenül rosszaságból, gonoszságból teszi, mondja. Sőt időnként valaki, aki azt hiszi, vagyunk olyan „nekszusban”, hogy teheti, mondhatja, hiszen xy is ezt csinálta, tőle miért vicces, tőlem miért nem  –gondolhatják sokan. Na, ez egy fontos pont szerintem megint. Soha nem tudhatjuk, a másik fejében, lelkében mi zajlik. Ezért kell visszajelezni mindig, folyamatosan. Nem elég egyszer! Az, hogy a másik ezzel a visszajelzés halmazzal mit kezd, az már az ő dolga! Tapasztalataim alapján idővel pozicionálja magát, a hozzánk kapcsolódó viszonyát, hogy mik a határok.  Amennyiben pedig nem – gyerekek esetében -, sajnos azt az adott közösség kiveti magából.
Azért sajnos, mert sokszor nem is egy adott gyerek tehet róla, hanem a körülötte levő felnőttek. De ez már egy másik, nagyon más téma.
Végezetül mit is kezdjünk a dühvel, ha hazugsággal képmutatással találkozunk?!
Mindenképpen az önismeretre térnék vissza. Tanítsuk meg magunkat és gyerekeinket, hogy elfogadják kik és milyenek vagyunk. Tudjuk kezelni az érzéseinket.
Tanuljuk meg elfogadni, hogy nem mindig mindenki olyan, mint amilyet mi szeretnénk, hogy bizony az életben sokszor fogunk ezekkel találkozni. Rajtunk múlik, mit kezdünk vele. Ha felismerjük és a helyén kezeljük, és nem utolsósorban, ha van kivel megosztani ezeket, akkor nem lehet baj!
Merjük kimondani, megélni, igen fáj, igen ez most rád nézve igazságtalan, de tudd te ki vagy, és micsoda értékek vannak benned.
Mi lesz a másikkal, aki bánt, dühöt vált ki? Az sokszor nem a mi dolgunk….. Azt tanították nekem, csak azt lehet megmenteni , aki hagyja magát és/vagy segítséget kér! Nem vagyunk csodatévők, nincs varázspálcánk.
A gyerekeknek és nekünk felnőtteknek is tudnunk kell. kizárólag a saját tetteinkért, érzéseinkért vagyunk felelősek!
És akkor mi legyen a dühvel?
Éljük meg, éljük át, de figyeljünk arra, hogyan tesszük ezt!

A fenti sorok a wikipédia idézeten kívül mind az én gondolataim, az én felismeréseim. Biztos vagyok benne, sokan ezt másképpen gondolják, más a megoldásuk.
Egy célom volt ezzel a kis írással: gondolkodjunk el kicsit, mit és hogyan teszünk, mit okozunk ezzel hosszú távon másoknak? Milyen mintákat adunk a következő generációnak?