Az utóbbi időben túl sokszor találkoztam az elmúlással!
Többször nem az idősebb generáció volt érintett, hanem nálam sokkal fiatalabb emberek.
ELMÚLÁS…….
Ízlelgetem a szót: mióta az eszemet tudom, barátkozom vele. Igen, tudjuk, halljuk, tanuljuk: az elmúlás része az életnek. Banálisan hangozhat, számomra azonban sokkal mélyebb, mint hittem!
Emlékszem, egész kislányként attól tartottam jön a világvége. Akkoriban ezzel sokan foglalkoztak a felnőttek, elemezték TV-ben, rádióban, barátok között. Pontosan emlékszem, szinte minden este azzal a gondolattal aludtam el, milyen hálás vagyok a sorsomnak, hogy ma is élhettem! Aztán ahogy nagyobb lettem, ez elmúlt….. csak mostanában gondolok erre újra és újra. Sokszor este, mielőtt lecsukom a szemem, eszembe jut a kislány az ágyban. Felidézem a félelmeit, és mosolygok kicsit. Ma már nem azért vagyok hálás, hogy nem jött a világvége, egyszerűen csak magáért a létezésért. Miért is került ez megint ennyire előtérbe? Mert körülöttem, annyi szomorúság és korai távozás van. Egyre inkább úgy érzem, valóban hálásnak kell lenni minden egyes napért!
Amikor pár hete beszéltem egy kedves idősebb baráttal, közös barátunk nagyon korai halála miatt, zokogva mondtam, hogy elég most már, annyi a veszteség! Mire ő a hallatlan higgadt, nyugodt hangján, csak ennyit mondott:
-Drága szokjon hozzá, ez most már így lesz, elkezdődött!
Dermedten tettem le a telefont, és belegondoltam, ez most már valóban így lesz????
Aztán végig gondoltam, mennyien mentek el….. Olyanok is, akiket személyesen nem ismertem ugyan, (zenészek, írók, költők, színészek, rendezők) mégis mennyi csodát köszönhetek nekik. Mennyi boldog percet, mennyi fontos gondolatot, mennyi sírást, mennyi felismerést kaptam tőlük, ha közvetve is. Szörnyű belegondolni, hogy többet már nem írnak, nem játszanak, nem rendeznek, nem zenélnek…..
Elmegy egy generáció, és én folyamatosan azt érzem, elvisznek magukkal valami nagyon fontosat, amit még nem adtak át nekünk. Sokszor szinte sikítanék, hogy még várjatok, nem nőttünk fel, ezt meg azt még mondjátok el, írjátok le!!!!!!
Aztán persze rájövök, már felnőttünk, már elmondták, már leírták, innentől a mi felelősségünk mit kezdünk a kapott tudásunkkal!
Mit hagynak itt nekünk?
Mit tanítottak?
Milyen értékeket kaptunk a batyuba?
Mennyi fájdalmat hagytak ránk?
Az előttünk járó generáció a szüleink, akik egy világégés után nevelkedtek. Ők, akiknek a szülei, a mi nagyszüleink annyi, de annyi nyomorúságot, fájdalmat, gyűlöletet éltek meg mint még talán soha egy generáció sem. Akaratuk ellenére sok mindent adtak át ezekből. A szüleink úgy nőttek fel, hogy nem volt „kec-mec”, csinálni kellett a dolgukat, sokáig maga az életben maradás volt a „feladat”. Nagyon ritkán foglalkoztak a lelkükkel, a félelmeikkel, a vágyaikkal. Elvárások voltak, amiknek meg kellett felelni és kész!
A mi létünket alapjaiban határozza meg felmenőink élete, kapott, tanult mintái, érzelmi attitűdje, neveltetése.
Az elmenő generáció minden megmozdulásában, regényeiben, költészetében, filmjeiben, zenéjében magában hordoz valami megfoghatatlan, mély fájdalmat. Valami olyan veszteséget, amit mi már nem érezhetünk. A mi fájdalmunk, veszteségeink valahogy más „ízűek”. Lehet azért, mert a távoli az nosztalgikusabb, vagy körbelengi a régmúltból fakadó ismeretlen, nem tudom….
Nem tudom megítélni, mennyien gondolnak arra, hogy azzal amit életükben tesznek mennyi örömet, boldogságot, szeretetet, vagy adott esetben fájdalmat, sebeket tudnak okozni.
Amikor valaki általunk ismert ember halálhírével találkozunk, a kapcsolat érzelmi közelségétől függően éljük meg az elvesztését.
Ez a nagyon erős maró, szinte már elviselhetetlen, gyötrő fájdalomtól, egészen a beletörődő, elfogadó, megnyugvó, elengedő érzelmi skálán mozoghat. Legalábbis én magam ezeket éltem meg eddigi életemben.
De mi van akkor, ha valaki olyan halálhírével találkozunk, aki életünk egy szakaszában megkeserítette, gyötörte, már-már tönkretette az életünket, és még rajtunk kívül sokakét?
Érdekes kérdés ugye?
Biztos vagyok benne, szinte mindenki találkozott már ezzel a helyzettel.
Zavarba ejtő, mert ezt senki nem tanította meg, mit kell, lehet ilyenkor érezni, gondolni…..
Van egy mondás, miszerint halottról vagy jó, vagy semmit.
Alapvetően én ezzel egyet is értek. Nem gondolom, hogy bántani kéne az őt gyászolókat. Hiszen biztosan sokaknak ő is rengeteg szépet, szeretetet adott.
De szégyellnünk kéne-e azt, amit érzünk?
Mindig mindent meg kell bocsájtani?
Nyilván vannak olyan bűnök, amik nem megbocsájthatók. Gondoljunk a háborús, életellenes bűnökre, és még rengeteg olyan tettre, amire nem lehet magyarázat semmi!
Azt is mondják, ha nem bocsájtasz meg, azzal magadnak ártasz, hiszen cipeled a súlyát a téged ért sérelmeknek.
Na ez az, amivel én mindig vitatkoztam, és teszem ezt a mai napig. Az elengedésben hiszek, valamint abban, hogy az engem ért sérelmeket igyekszem átalakítani pozitív tetté, érzéssé. Tanulok belőle, megrágom, kiköpöm vagy átdolgozom.
Azonban egy dolog változott gyerekkorom óta. Igyekszem az engem bántókat megérteni. Látni azt, hogy mi a motivációja, hogyan jutott el idáig, szól-e ez rólam?
Volt az életemnek egy szereplője, aki rengeteget bántott, megalázott, megszégyenített.
Évekig beszélni sem tudtam erről csak érintőlegesen. Aztán már fiatal felnőttként volt egy levélváltásunk, amiből kiderült számomra, hogy neki fogalma sincs arról milyen károkat okozott….. Iszonyat dühös , felháborodott voltam. Akkor nem, csak sokkal később értettem meg, ő ennyit tudott, ő ezt a mintát hozta magával, nem haragudnom kell rá, sokkal inkább sajnálnom kell. Persze a kislány, aki bennem él, ilyenkor kikiabál, „ne legyél már ilyen baromira megértő”! Ez a lényeg, egy gyerek ezt nem érti, és ezt soha ne felejtsük el!!!!
Amikor olvastam az illető halálhírét, azt éreztem, hogy a lelkemről leemeltek egy sziklát, fellélegeztem, egy hatalmasat sóhajtottam, kifújtam a levegőt, és semmihez nem fogható megkönnyebbülést éreztem, most már soha többé nem bánthat!!!!!
Miért írom le mindezt?
Mert elmegy egy generáció……és itt hagynak minket az érzelmeinkkel, a tapasztalatainkkal, a fájdalmunkkal, az igazságainkkal, a félelmeinkkel!
Tanuljunk tőlük, tanuljunk abból is, hogyan ne csináljuk!
Az elmúlással kapcsolatban az is eszembe jutott, hogy ne feledjük: amit mondunk, teszünk, ahogy élünk sokakra hatással lehet!
Azt szeretném, amikor a generációmmal én is rákanyarodok majd az elmúlás útjára, akkor ne legyen senki, aki felsóhajt, hogy elment, már nem bánthat soha……