Sportoló voltam…..egészen kis koromtól kezdve.
Gyerekként már megkaptam szinte mindent, amit más egy életen keresztül sem mindig él át:
Küzdelem, szorongás, félelem, ember feletti fájdalmak, sérülések érzelmileg és fizikailag egyaránt, versenyek, lemondások, külföldi utak, egyedüllét, felismerések, győzelmek, boldogságok, felemelkedések, válogatott melegítő, veszteségek, kudarcok……
Hiszem, „fentről” egy roskadó tálcán odatoltak nekem mindent, amit csak lehet, és én szemezgethettem belőle. Lehetőséget kaptam, és én éltem vele.
Nem, nem lettem olimpiai bajnok, azonban egy olyan látásmódot kaptam, amiért mindig hálás leszek!
A sport megtanított nagyon sok mindenre, amire az életben szükségem van:
- a döntés lehetőségét,
- az erőt, ami megdönthetetlen,
- küzdeni vágyást, és tudást
- tiszteletet,
- kudarc elviselését, kezelését, elfogadását,
- a siker megélését.
Na, de nem volt ez ám ilyen csodás, laza és vidám folyamat…. ahogy egy olimpiai aranyat, úgy az önmagadban való utazást sem adják ám könnyen!!!!
Gyerekként úgy döntöttem, a felnőttek (szüleim, edzőm, környezetem) legnagyobb megdöbbenésére, hogy a fizikális helyett én a lelki utazást választom.
Hogy tudatos volt-e? Egy fenét!!!!!
Fiatal lányként ott álltam egyedül, kifosztva, kétségbeesve, kudarcokkal teli.  Homályba, feledésbe merült minden: a siker, az utazások, a sporttársak, a segítők, a dobogó látványa, és az érzés, ahogy közeledsz felé és tudod, felállhatsz rá! Nem maradt semmi csak az üresség, és a jeges, dermesztő csend!
Aztán éltem, mint sokan…. sokáig sport nélkül, mélyre eltemetve mindent, mintha meg sem történt volna, mintha valaki más élete lett volna minden, ott a messze távoli időben!
Tartott ez addig, míg gyerekeim nem születtek, és cseperedve bele-bele kóstoltak a sportokba. Először gyerekúszás, kis vízilabda. Élvezték, szerették, boldogok voltak!
Ezzel párhuzamosan nálam már jelentkezni kezdtek a régi megélt élmények. Egyszercsak újra elkezdtek bekúszni, csendben, hangtalanul, szinte észrevehetetlen finomsággal az elmúltnak hitt érzések. Ott találtam magam újra az uszodában. Éreztem a régi szagokat, hallottam a régi hangokat, láttam a régi fényeket.
Azt hittem már rég túl vagyok ezeken, mindent a hátam mögött hagytam, amikor újra ott állt az a fiatal lány kifosztva, egyedül….. Mert ugyan a hátam mögött hagytam valóban, azonban nem „dolgoztam” vele, és nem oldottam meg azt, ami ezzel a feladatom. Feladatom a személyes sorsom, és az utánam következő generáció miatt.
Amikor a lányaim, más sportot választva, kiléptek az uszoda világából, megint úgy éreztem, végre a hátam mögött tudhatom mindazt, ami újra beszűrődött az életembe jelezvén, van itt még egy kis megoldandó feladat….

 A család előttem járó generációjának nőtagjai hurcolták a szorongásaikat, kudarcaikat, megélt fájdalmaikat, félelmeiket, és akaratuk ellenére szépen, szinte észrevétlenül, de rám pakoltak mindent, amit nekik nem sikerült megoldaniuk. Erejük, és/vagy lehetőségük nem volt szembenézni ezekkel és megoldani mindazt, amit ők maguk is csomagként megkaptak!
Na, én mindezt az erőt, az ezzel járó lehetőséget kaptam meg akkor, amikor a sportot, azt a bizonyos roskadásig teli tálcát felkínálták nekem…..
Ezáltal lett erőm szembenézni a fájdalmakkal, ezért tudok, bármikor kiállni magamért, másokért. Megtanultam, el lehet esni, mert tudom, fel tudok állni!
A sport azt tanította meg elsősorban, hogy nincsenek lehetetlenek!
Azt tanította meg továbbá, hogy a kudarc nem negatív jelző, hanem másképpen fogalmazva úgy hívják tanulópénz, amit mindenkinek meg kell fizetnie előbb vagy utóbb. Kudarc nélkül nincs siker!
Természetesen már rég nem a csak a sportról beszélek.
Hányszor éreztem már életemben, hogy valami olyan miatt szorongok, ami nem az enyém, amivel nincs dolgom! Miért van így? Mert női felmenőim érzései, megélt fájdalmai ezek. Amikkel ők nem tudtak mit kezdeni, az most itt van nálam. Ide dobtak nekem egy labdát, ami nem az enyém, ami nekem nem kell! Én úgy döntöttem, ezt a labdát most elrúgom, fel a magasba, vissza ahonnan jött. Nem az enyém többé!!!!
Nem akarom, hogy a lányaim az én meg nem oldott szorongásaimat, fájdalmaimat éljék és vigyék tovább! Ezek nélkül is lesz nekik elég, amit maguknak csinálnak. De az már az ő történetük, az ö küzdelmük, az ő sikerük, az ő életfeladatuk megoldani!

 Azzal, hogy a lányok is a sportot választották, megint kaptam egy lehetőséget. Amit nem oldottam meg akkor és ott, most szembenézhetek ezekkel, és megküzdhetünk egymással. Aminek hátat fordítottam évtizedeken át, és azt hittem, ha nem látom, akkor nincs is, az most itt van előttem újra, és kajánul mosolyogva üzeni: gyere, küzdjünk meg!
Amikor nem sikerült nekik egy-egy verseny vagy csak egy asszó, csalódott voltam (mert most elsősorban erről van szó), az nem róluk szólt. Az az én fiatal lányként megélt fájdalmam, kudarcom, szorongásom!
Nagyon fontos, ez nem csak a sportra igaz, csak a mi életünkben ezzel függ erősen össze.
Hány embert látok, aki boldogtalan, nem találja a helyét, mert a szülei pályáját választotta, mert belekényszerítették, vagy mert fel sem merült más opció. Nem a saját életét éli, nem a saját útját járja. Idegen a saját sztorijában!!!!
Aztán ezt a mintát szépen észrevétlenül tovább adják a saját gyerekeiknek, és ez így megy tovább generációról-generációra.

 Szerencsére már sokan vannak akik, ezt felismerik és segítséget kérnek.
A felismerésemet követően nekem is segített egy BARÁT, kvázi mint szupervízor, akivel rendszerezhettem azt, amivel szembe kellett néznem.
A felismerés után szerintem kell a segítség. Nagyon nehéz, talán lehetetlen szembenézni és győzni egyedül!
Kell valaki, aki fogja a kezed (akár valójában, de képletesen is lehet), amikor az évtizedes fájdalom elementáris erővel feltör, mint a felrázott pezsgős palackból, vulkánszerűen tör elő, és mint a buborékos nedű beterít mindent!!!!!
Ekkor jön a megkönnyebbülés, majd a „takarítás”….. a fájdalom, megélése, feldolgozása. Nincs mese, át kell magunkon engedni, nem lehet kikerülni, nem lehet besöpörni az ágy alá, mert akkor megint csak rohadni fog tovább!
Én most „takarítok” nagy erővel, átengedem, hagyom, hagy fájjon.
Mindeközben gondolatban átölelem azt a fiatal lányt, aki ott áll még mindig, kifosztva egyedül, lemondva az álmairól… Bocsánatot kértem tőle, hogy otthagytam, hogy nem vittem magammal, és ennyi éven keresztül egyedül kellett lennie mindazzal, amit megélt.
Már mosolyog, oldódik a fájdalom: a két énem kezd egymásra találni, és idővel teljesen összeér majd. Ezt hívják harmóniának, igazi önazonosságnak. Ez a darab mindehhez nekem még hiányzott!

Amikor sportol a gyerek…..
akkor az legyen az ő döntése, az ő sikere, az ő küzdelme, az ő kudarca (tanulópénze), az ő élménye, az ő útja!!!! Az Övé, nem a mienk!!!!!!!