Kislánykoromba anyukám a jövőnkről gondolkozva, sokszor mondta el, sajnos ők nem tudnak majd nekünk „sarokházat” venni….Ez speciel az én gyerekkoromban nem is nagyon volt szokás (80-90-es évekről beszélünk), bár valóban voltak, akik akkor is úgy tudták útnak indítani a gyerekeiket, hogy lakást, házat és/vagy nyaralót, autót kaptak az életkezdéshez
De mint írtam, azért ez akkoriban nem volt jellemző, sőt talán elvárás sem.
Sokszor nem is nagyon értettem miért mondja mindezt?
Aztán amikor már nem csak hallottam a szavakat, hanem figyeltem is arra, ami a szavak mögött van, felfedeztem a mondat másik -sokkal fontosabb- részét is.
Miszerint ők inkább egy világnézetet, eszközrendszert, értékrendet, lehetőséget adhatnak az induláshoz.
És így is lett…. na persze azért igaz, nagyszülői segítséggel, de csak lett lakás, nyaraló, autó is!
Végül így autóstól, lakásostól, nyaralóstól indulhattam el a nagybetűs életbe!
Azonban ami számomra ennél is fontosabb, egyfajta kulcsot adtak, hogy merjek kérdezni. Továbbá erős önbizalmat, hogy felismerjem mi az, ami az enyém, és lássam mi az, ami nem tartozik hozzám! Keretet, mintákat tudtak adni a saját életemhez. Aztán felnőve eldönthettem, mit kezdek majd mindezekkel. Mai napig, és életem végéig folyamatosan bővítem, szűkítem a saját kereteimet, úgy ahogy az adott helyzet megkívánja.
Ahogy idősebb lettem, egyre többet láttam, tapasztaltam, az önbizalmam persze, az élet hozta  pofonoktól jól meg is kopott, újra kellett/kell építeni sok minden egyébbel egyetemben……
Azonban tőlük azt kaptam a kis batyumba, hogy mindig van döntési lehetőséged, mindig mondhatsz nemet, mindig lehet véleményed (jó, időnként nem baj, ha befogod szád), tudd ki vagy, és honnan jöttél! Próbáld ki, csináld meg, bukj el, állj fel, menj tovább, kísérletezz! Ilyen alapot kaptam tőlük.

 Aztán ahogy cseperedtek a lányok, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy „sarokházat” mi sem tudunk majd adni nekik….de mi az, amivel a fentiekben leírtakat ki tudnám egészíteni.
Már születésüktől fogva Ranschburg tanár úr mondata zakatolt a fejében, miszerint ezt a „szülőségesdit” nem lehet tökéletesen csinálni…. Elkerülhetetlen, hogy hibázzunk. Egy fontos dolog van, igyekezzünk ezt minimálisra csökkenteni!
Én aztán nagyon igyekeztem, igyekszem, mégis időről-időre felfedezem magamban egy mondat, egy megjegyzés kapcsán, bizony ez talált. Nem jókor, nem jó stílusban mondtam valamit, vagy egyáltalán nem is kellett volna mondanom.
Ebből a gondolatmenetből született meg az ötlet, hogy nyitok egy pszichológiai alapot a lányaimnak.
Már most elkezdek gyűjtögetni, és 21 éves korukban átadok majd egy komolyabb összeget.
Ezt arra használhatják fel, hogy amit mi elrontottunk, és az addig maguktól is felszedett vagy akár genetikailag kódolt szorongásaikat valahol, egy általuk választott szakembernél, vagy módszerrel oldani tudják.
Induljanak úgy a „nagybetűsbe”, hogy tudják, semmi nem tökéletes, és ez nem is baj! Legyen természetes számukra, hogy a bennük lévő érzéseken, elakadásokon lehet változtatni. Szeretném, ha tudnák, hogy ami nem rajtuk kívülálló ok, azon lehet dolgozni,  valamint szemléletváltással sok minden javítható!
És mit lehet tenni azzal ami nem belül van, hanem kint?
Ezeknél már a felismerés is nagyon nagy lépés! Aztán már döntés kérdése: maradsz, vagy mész,  személytől , vagy helyzetből ….

 Ez a mi pszichológiai alapunk…..aztán egyszer talán meglesz a „sarokház” is!