Ezt a nagyon régi KFT dalt dúdolgatom napok óta magamban
Az jutott eszembe, hogy régen jöttek-mentek a pofonok az életemben.  Kisebbek, nagyobbak egyaránt. Elhajoltam, beleálltam, az adott helyzettől függően.
Elérkezett az idő  - nem tudom beazonosítani pontosan mikor volt, vagy inkább folyamat lehetett -, amikor  szépen lassan, szinte észrevétlenül besétáltam egy  pofonerdőbe ….. ebben haladva volt, ami csak megkarcolt, olyan is volt, ami elől még időben el tudtam ugrani, vagy hajolni. Aztán volt, ami már messziről látszott: fájni fog, nagy lesz, de mentem felé nyílegyenesen. Persze ki is szúrta a szemem, de még mindig mentem tovább „kértem” a továbbiakat.  Ebben a képzeletbeli pofonerdőben időnként rohantam, rám gabalyodott egy-egy nagyobb pofon és nem engedett, hosszú időn keresztül hurcoltam magammal és nem múlt el! Senki nem látta, de mégis vörösen lángolt tőle az arcom!
Ez a pofonerdő számomra magányos út volt, van.
A pofonerdőből, úgy tűnik, nincs kiút.
Vannak ugyan az úton időnként tisztások, ahol napsütésben meg lehet pihenni. A nap melege, vagy maga a nyugalom is feltölt. Az itt töltött idő után összeszedem magam és megyek tovább, tudván, hogy jönnek és jönnek az újabb pofonok.
Eleinte sokkal sűrűbb volt az erdő, viszont a kapott pofonok kevésbé mély sebeket ütöttek. Az idő előrehaladtával megtanultam, kifigyeltem hova kell lépnem, hogy a záporozó taslik elől kitérjek. Sokszor már messziről láttam, hogy közeledik, és egy elegáns mozdulattal elhajoltam, majd fityiszt mutattam, kaján mosollyal a szám szélén.
Ahogy múltak az évek, azt is megfigyeltem, egyre több lesz az úton a tisztás……jól esett megpihenni, elidőzni a pofonmentes területen, élvezni a napsütést, ami melengette az arcomat.
DEEEEEEEEEE!!!!!!!!
Amikor már azt hittem, minden pofonomat megkaptam, amit kellett, minden elől elhajoltam, ami elől tudtam, akkor egyszer csak egy olyan helyről és olyan erővel érkezett egy, amire nem számítottam.  Térdre rogytam, csak néztem, hogy ez meg most hogyan, miért?
Majd amikor kicsit feleszméltem,  dudolászni kezdtem a címben szerepelő számot: Száll egy pofon a szélben…….
Mélyen érintett, mert nem számítottam rá. Sebet ejtett rajtam, és komoly csalódást okozott!
Ezzel egy időben, vagy talán pont ezért, konstatáltam, öregszem…. nincs mit tenni a tények makacs dolgok.
Természetesen tudom az öregedés nem egy hirtelen létrejött állapot, sokkal inkább egy folyamat.
Az öregedés mindenkinek más. Van, akit a ráncai zavarnak, van, akit a plusz kilók, van, akit az, hogy reggel már nem úgy működnek az ízületei mint előtte. Van, akit nyomaszt az elmúlás, vagy az, hogy csökkennek a lehetőségek, szűkülnek a körök.
Engem speciel az zavar  a legjobban - a plusz kilókon kívül (amiért valljuk be, lehetne tenni, ha legyőzném végre a lustaságom, és a mértékletességet is gyakorolnám) -, hogy reggel egyre több idő kell mire a testem reagál arra az egyszerű tényre, hogy felkelt a nap, és ki kell kelni az ágyból…..
Recsegek, ropogok, mint egy rozsdás robot, akit nem olajoztak be időben! Tényleg, lehet, egy ilyen olaj kellene?!
Na, de viccet félre téve, az öregedés nekem leginkább abban jelenik meg, hogy egyre szentimentálisabb vagyok. Időről-időre azon kapom magam, hogy elmerengek, visszaemlékezem. Emberekre, helyzetekre, tanulságokra.
Azt veszem észre, hogy idővel minden megfordult: amire régen, csak megrántottam a vállam és mentem tovább, az ma sokáig fáj. Ami meg régen fájt piszkosul, azt szinte csak később veszem észre, hogy jéééé, ez is volt, de már elillant!
Aztán egyszer csak száll egy pofon a szélben……eltalál, megüt, letaglóz.
Ezt követően, mint mindig, rendezem a soraimat, előtte persze még kicsit sajnálom magam (mert az jár), valamint azt is akitől érkezett, mert ezzel a pofonnal nem csak én veszítettem, hanem ő is, de már  tovább is libbenek, hiszen az úton vár egy újabb napfényes tisztás ami kivezet ebből a pofonerdőből……..