Mióta asz eszemet tudom, küzdök a súlyommal. Egész gyerekkoromban sportoltam, így visszatekintve, a képeket nézve gyerekkori alakomról, inkább testképzavarnak tűnik az, ahogy láttam magam. Mindig magas, vékony szerettem volna lenni… Hát sok minden lettem, de ezek semmiképpen nem… Picike voltam, vagyok, a sporttól széles a hátam, a karom, izmosak a lábaim. Soha nem felejtem el, egyszer a múltban, egy akkor hozzám nagyon közel álló ember viccesen azt mondta: akkora a hátad, hogy ping-pongozni lehet rajta. És tényleg… ezen azóta is röhögök, mert nem bántó szándékkal mondta, sokkal inkább elismerés volt a részéről.
A sport befejezése után a kilók meg csak úgy jöttek rám. Azt mondják, kétféle élsportoló létezik. Akinek egész életének része marad a sport, és szinte létezni sem tud mozgás nélkül, aztán van a másik - mint én is - aki a churcilli elveket vallja: „no sport”! Érdekes, vajon ez mitől alakul így? Lustaság? Személyiség? Nem tudom rá a választ, de érdekes lenne majd ezt is végiggondolni egyszer komolyabban.
Fiatal nő koromban is mindig küzdöttem! Hol lefogytam, hol meghíztam.
Fogyásom és hízásom szinte kivétel nélkül az életemben történt eseményektől függött. Én akkor voltam kövér, amikor nem voltam rendben, amikor valami nem működött. És itt jönnek a terhek…
Amikor rám pakolták, vagy én raktam magamra a lelki terheket. És bizony rakták, raktam rendületlenül. Veszteségek, családi örökségek, örökölt sorsok, szerelmi bánatok, emberekben való csalódások, mind-mind növelték a zsákom súlyát, és én ehhez mérten növeltem a testem méretét is.
Harmincas éveim elején egyszer csak történt valami… elmentem pszichológushoz, kineziológushoz. Ezáltal ajtókat nyitottam ki, melyek mögé már évek óta nem mertem benézni. Később be is léptem, szembenéztem mindazzal, amit ott találtam. Majd amikor ezeket az ajtókat bezártam, sikerült újakat nyitni. Persze ma már tudom, maradt ám sok bezárt ajtó, de erről majd később…
Lezártam egy nagyobb kört és újat nyitottam. Fantasztikus környezetbe kerültem a munkám során, emberileg és szakmailag. Rendeztem a „soraimat” az emberi kapcsolataim tekintetében is. A sok körülöttem levő képzeletbeli kérdőjelet, felkiáltójelre változtattam! Elkezdtem lerakni a terheimet. Elfogadtam magam annak, aki vagyok. Elfogadtam a gyengeségemet, a személyiségemet, a kétségeimet, a félelmeimet, az erőmet, a képességeimet.
Meglepő módon ezzel párhuzamosan elkezdtem fogyni is. Természetesen tettem is érte, viszont nem esett nehezemre, sőt még élveztem is. Röpke két hónap alatt 15 kilótól szabadultam meg. Imádtam azt, aki a tükörből visszanézett. Erős voltam, határozott, csodás élettel, tervekkel, de azért még sok, ki nem nyitott ajtóval. Ez csak jóval később, évek múltával derült ki, hogy mennyi rendezetlen dolog van bennem, ezáltal a zsákban. Viszont ezek akkor éppen nem nyomtak. Talán mert a sors, vagy a „Főnök” pontosan tudja, mikor mennyi ajtót szabad, lehet kinyitni…
Újabb életszakaszomhoz érkezve, további kihívásokkal találtam szemben magam. Lelki fejlődésem során életem egyik legintenzívebb szakaszához értem: megszülettek a lányok.
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem én vagyok az első, és az utolsó sem, aki igyekezett egyensúlyt tartani a feleség, anya, dolgozó nő szerepek között. Igen, mindenben tökéletes akartam lenni! Annyira igyekeztem mindenhol megfelelni, hogy szépen lassan elvesztem a kanyarban… Egyszer csak arra döbbentem rá, hogy én nem vagyok sehol a sztoriban! Ekkor a kilók már szépen, lassan, de kitartóan kúsztak felfelé, csak jöttek-jöttek… A negyvenes éveim elején fogalmaztam meg először, hogy elvesztem, nem tudom ki vagyok és mit akarok. Ez persze nagyban összefügg a midlife krízissel is, amikor bizony újra kell építenünk magunkat! Amikor szembesültem ezzel, új folyamat kezdődött. Eleinte bizony önmarcangoló, kétségbeesett, semmire sem vagyok jó érzésekkel. Szerencsés vagyok, mert fantasztikus emberek vettek körül már akkor is, akik mellettem álltak, és támogattak, elviseltek az átalakulási folyamat során, ami bizony nem mindig volt zökkenőmentes. Az újraépítést megelőzi egy lejtmenet, rombolás is, ami fájdalmas, de piszkosul! Mondtam már, a „Főnök” a tenyerén hordoz, mert olyan adottságokat, személyiséget kaptam, ami segített az önismereti úton. Annyi mindennel tudtam már megküzdeni, ami hatalmas erőt adott. Emlékeztem, egyszer már volt ilyen. Igaz más témákkal, más problémákkal, de volt, és megoldottam!
Már tudtam, nem vagyok a helyemen a saját életembe, és erről senki más nem tehet csak én magam. Minden lehetőségem adott a változáshoz, a továbblépéshez, mégis tovább pakoltam a zsákomba és jócskán raktak bele mások is. A terhek cipeléséhez pedig kell a test… Hát én csináltam magamnak újból egy szép kövér, számomra nem komfortos testet.
Tudtam, ez így nem mehet tovább, erőt kell merítenem a már átélt tapasztalatokból, elő kell keresni az önmagam mélyen nyugvó eszközöket.
Nem, nem voltam ennyire tudatos, mint ahogy látszik, sokkal inkább ösztönös.
Az elkövetkező időkben lázasan kerestem ezeket az eszközöket. Tanultam, fejlesztettem magam, változtam, finomodtam, alakultam. A berozsdásodott fogaskerekek újra elkezdtek működni. Eleinte rettenetes csikorgó, fémes hanggal ugyan, de valami akkor is beindult, ami idővel egyre olajozottabban ment. Már tudtam mit szeretnék, el is indultam az úton, szépen lassan újra önmagamra találtam. De a kilók csak nem mentek le. Nem értettem mi történik, mi nem klappol még mindig, mert sejtettem, éreztem valami van még a zsákban, ami nem enged.
A közelmúltban azonban új irányt vett az életem. Elkezdtem arra rászoruló gyerekekkel beszélgetni, egy lelki segélyvonalon… Maga az erre felkészítő tanulási folyamat, de különösen a beszélgetések sok „gombot” nyomtak be!!!! És megérkezett a válasz is, miért nem megy megint a súlytól való szabadulás. Mindenekelőtt amiket eddig megoldottam, feloldottam, helyére raktam, kipakoltam mind a felnőttkorommal függ össze… OK, de mi van a gyerek, a kislány Julival? Miket élt „Ő” át, amiket még nem engedtem ki? Hol lapult „Ő” eddig abban a bizonyos képzeletbeli zsákban. Hát fejest ugrottam most is, mint annyiszor az életemben. Nagy levegőt vettem, elmerültem az emlékek között. Hát volt mivel szembenézni!!! Azt hiszem eddigi életem legnehezebb fél évén vagyok túl. A gyerekkorral szembenézni volt a legnehezebb, de most már örülök, hogy megtettem. Rájöttem, amihez, akihez akartam hasonlítani, felérni, nem volt tökéletes, sőt rengeteg olyan dolgot tett, vagy éppen nem tett, amitől én olyan lettem amilyen. Amiért időnként jókora bizonytalanság gyötör, hogy elég jó vagyok –e, megérdemlem-e mindazt, amim van, vagy egyszer csak jön a „feketeleves”?!
Beazonosítottam, hogy én, aki mindig azt mondom, és őszintén hiszek is benne, nem kell tökéletesnek lenni, egész eddigi életemben csak a tökéletességre törekedtem! Hiteltelen, mi? Egy mentségem van, nem volt tudatos. Amikor rájöttem, hogy akit istenítettem, magasba emeltem, csodáltam, valamint olyan tulajdonságokkal ruháztam fel az elmúlt sok évben, amivel nem rendelkezett, és ha élne ki is kérné magának, sőt nagyon röhögne rajtuk, az messze nem volt az, amit én felépítettem a tudatalattimban. Ettől a felismeréstől megkönnyebbültem, így már sok mindent értettem. Ahogy közelebb kerültem a valósághoz, közelebb kerültem magamhoz újra. Már nem „csak” a világgal vagyok elfogadóbb, estenként megbocsájtóbb, nyitottabb, hanem magammal is.
Újra szeretem azt, aki vagyok, elfogadtam a hibáimat – van, amin már nevetni is tudok. És láss csodát elindultak a kilók is lefelé. Megint nem esik nehezemre, nem görcsölök miatta, csak teszem a dolgom.
Persze idáig eljutni nem tudtam volna egyedül. Segítettek az időközben elvégzett tréningek, csoportos szupervíziók, és főleg emberek!!! Kiemelten egy ember, egy barátnő (Őróla már írtam a Barátnők, című írásomban), aki mint olyan sokszor az életemben, a példájával, a saját bejárt útjával, a bizalmával segített.
Minap álmomban megjelent egy kép, hogyan szeretnék kinézni. Már álmomban, és utána ébren is tudtam testileg ilyen már nem feltétlenül leszek, de azt is éreztem, ez nem is baj, mert nem ez a cél. Sokkal fontosabb, amit akkor éreztem, amit sugároztam (hogy mit, az legyen az én titkom), azt szeretném újra látni, amikor tükörbe nézek.
Ezt a képet megosztom most veletek.
