Az utóbbi időben többször szembesültem azzal, mennyire változik a világ körülöttünk, ami nagyban befolyásolja a kommunikációs létünket is. Mint anya és mint segítő szakmát választó, felelős felnőtt is azt tapasztalom,  a gyerekek sokkal inkább szeretnek, tudnak írásos formában kibontakozni.  Az élő szó számukra nem feltétlenül biztonságos, szavakban kevésbé mernek megnyílni, kevésbé összeszedettek. A ma divatos chat számukra sokkal inkább a komfortzónájukon belül van. Talán védettséget ad, talán biztonságosabban mozognak ebben a közegben. Az életük részévé vált ez a fajta kommunikciós tér.
Amikor ezt tapasztaltam, bevallom kicsit megrémültem! Hogy miért? Mert hiszek az elő szó csodájában. Hiszek a beszélgetések meghittségében. Hiszem, könnyebb kapcsolódni valakihez, legyen az családtag, vagy segítő egy beszélgetés keretein belül.
Illetve hittem ezt eddig……
Miközben ezen polemizáltam, eszembe jutott, hogy kamaszként mennyire szerettem apukámmal levelezni! Minden számomra fontos gondolatot, érzést felmerülő konfliktust levélben írtam meg neki.
Tettem ezt azért, mert könnyebb volt megírni, mint kimondani ami fájt, ami foglakoztatott. A levél megírása közben könnyebben tudtam rendszerezni a gondolataimat , egyszerűbb volt „arc” nélkül kifejezni mindazt, ami akkor, és ott fontos volt számomra.
A családunkban komoly hagyománya volt a levelezésnek. Apám és nagyapám között is folyamatos levelezések folytak a múltban. Ezért ez nálunk egy teljesen elfogadott kommunikációs forma volt. E mellett az én esetemben az is közre játszott, hogy akkoriban már imádtam a nagy klasszikusokat olvasni, ahol sokszor fordul elő a levelezés…..
A levelezésen kívül nagyon jó volt, hogy amikor én nyitott voltam, lehetett beszélgetni is otthon. A mai napig meghatározza az életem egy-egy beszélgetés. Megtanultam, hogyan fejezhetem ki magam, hogyan érvelhetek, hogyan reagálhatok pillanatnyi helyzetekre. Így alakult ki bennem a vitakultúra alapja. Mikor kell hallgatni, mikor kell figyelni arra, amit az akár -minden tekintetben- szemben álló mond.
Ez így leírva nagyon szépen és harmonikusan hangzik, de nem volt ez mindig így….. ezt elsajátítani , alkalmazni, igazán használni csak ez elmúlt években sikerült.  Előtte sokszor csak azt hallottam, amit én akartam hallani, és leginkább arra figyeltem, mit akarok válaszolni az engem ért kritikákra, vádakra.
Egyszerűbb lenne azt állítanom, hogy ez csak a kamaszkoromra volt jellemző, de önkritikát gyakorolva ki  kell jelentsem, messze nem erről van szó….
Hiába tanultam kommunikációt, hiába tudtam ezt a szakmai életemben használni, a magánéletemben, ahol sokkal több a szenvedély, az érzelem, mint a realitás, ez nagyon nem ment! Sok, nagyon sok időre volt szükség mire rájöttem, ha hallom is azt, amit mondanak nekem, megérthetem  a másik oldalt is. Láss csodát kiderült sokszor jogos volt, amiket mondtak. Már nem feltétlenül éreztem ellenem elkövetett támadásnak, sokkal inkább építő kritikának, amin érdemes legalább elgondolkodni.  Nem feltétlenül értettem mindig egyet, de már hallottam, és ami jogos volt, azon igyekeztem változtatni. Jóóóóóóó, nem mindig sikerült ám, sőt ma sem mindig sikerül!
Idáig hosszú út vezetett, amit viszont a gyerekkoromból hozott levelezését és beszélgetések alapoztak meg!
Érdekes, hogy mi felnőttek mégis rácsodálkozunk, hogy a gyerekek írásban, ennek sokkal egyszerűbb változatát,  saját  kommunkációs eszközüket, a chatet használják önmaguk kifejezésére.
Pedig, ahogy már írtam, az írásos formát a nagy klasszikusoktól tanultuk. Régen sokkal inkább írásban közöltek, mint szóban. Mert ez volt az elfogadott. Ez volt a diszkrétebb, adott esetben a titkosabb, gondolok itt a szerelmes levelekre például.
Hogy jön ide a chat?
A gyerekeink generációjának ez a sajátja, amit értenek, használnak. Teletűzdelik kis emojikkal, amiket mi már nem is feltétlenül értünk. Azt feltételezem, ettől válik számukra még biztonságosabbá, és ettől még inkább az „övék”!
Én, mint az előző kor gyermeke változatlanul nagyon fontosnak tartom az élő szót, a beszélgetéseket, egy téli este, takaróba bugyolálva, vagy egy csodás nyári estén séta közben!
Azonban nagyon fontosnak tartom, hogy hagyjuk meg nekik a választás jogát! Adjunk teret nekik arra a fajta kommunikációra, ami nekik nagyobb biztonságot ad, amiben könnyebben megnyílnak.
Egy biztos, mindegy hogyan, milyen formában, de halljuk meg őket!
Fanyaloghatunk, értetlenkedhetünk, hogy de hát aztán ezt már mégse……természetesen lehet így is dönteni, de attól tartok, akkor nagyon sok mindenből saját magunkat zárjuk ki!
„Használjuk” azt a csatornát, ami nekik megfelel.
Mind a lányaimmal, mind a segítő munkámban azt tapasztalom, ha választhatnak, akkor időről-időre megnyílnak, beszélnek, írnak! Tudnak érzéseket megfogalmazni, gondolatokat kifejezni, összegezni, kérdezni!
Nagyon sokáig fenntartásaim voltak a chattel kapcsolatban, de idővel beláttam, ha hallani szeretném a gyerekeket, akkor ki kell próbálni ezt is!

Nagyon jó szívvel ajánlom, minden erre nyitott, kamasz vagy akár fiatal felnőtt útját egyengető, vagy csak velük kommunikálni vágyó szülőtársamnak!
És vigyázzatok! Beszippant, akár tetszik, akár nem, csoda egy világ ám!
Ezzel párhuzamosan mégis azt kívánom magunknak és az utánunk jövő generációknak is, hogy maradjon meg emellett az élő szó, az ezzel járó pillantások, távolba meredő arcok,  a beszélgetés alatti hosszú csendek, zavarba jövő tekintetek…..