Az idő……  Az időnek valóban komoly jelentősége van a folyamatban, azonban nyilván ez csak egy komponense!
Magamról, kislányként, fiatal nőként a tűz, a lobogás, a világgal való harc az, ami eszembe jut.
Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy a nők, akiket magam körül láttam gyengék, kiszolgáltatottak, elnyomottak voltak. Tudtam, én nem ilyen vagyok, vagy nem akarok ilyen lenni. Éppen ezek a minták miatt zártam el magamban mindent, ami számomra a nőt jelentette. Nem feltétlenül külső jelekre gondolok - bár azok is megjelentek - sokkal inkább mentalitásra. Harcos amazonként küzdöttem a vélt és valós ellenségekkel.  Durva és hangos voltam, olyan, akiről az jutott mindenkinek az eszébe: ez a betonfalon is átmegy…. Ez volt az én védekezésem! Valóban átmentem sok „betonfalon”, azonban az ott ért sérülések bizony nyomott hagytak bennem. Megsértettek, sebeket okoztak… Ezek a vérző sebek elárasztották a lelkem. A sebek időről-időre begyógyultak, de a hegek végig velem maradtak, és velem vannak most is. Amikor ránézünk a testünkön hordozott látható sebhelyekre, felidézzük, hogyan kerültek oda, mi okozta a sérüléseket. És mi a helyzet lelki sebeinkkel? Vajon merünk, tudunk-e „rájuk nézni”, felidézni mi okozta?
Bevallom, én nem tettem! Kivont kardal küzdöttem a világgal. Elestem, felálltam, mentem, sőt inkább rohantam tovább. Hittem: az az egy igaz út van, amit én gondolok.
Aztán megszülettek a lányok, anya lettem. Szépen lassan elkezdtem lecsendesedni, azonban ezzel párhuzamosan önkéntelenül a régi mintákat vettem elő. Azzal, hogy a gyerekeim miatt békére és harmóniára vágytam, szinte láthatatlanul átcsúsztam a megalkuvás, a kiszolgáltatottság csapdájába.
Fontos itt megjegyeznem, ezt akkor nem azonosítottam be, csak sokkal később ébredtem rá erre, amikor a lányaim már elkezdtek felnőni és ők maguk, az ő személyiségük, működésük döbbentett rá erre a tényre. Az a bizonyos tükör, ugye……
A harcos amazon, a kardjával még ott volt, de már nem éreztem a sajátomnak, viszont a magam női mintáit még nem láttam. Két világ közé rekedtem, amelyek elkezdtek veszekedni, dolgozni bennem.
Közben filmekben, könyvekben, a valóságban találkoztam olyan nőkkel, akikhez képes voltam érzelmileg kapcsolódni. Erősek voltak, magabiztosak, a saját útjukat járták, mégis valami, számomra akkor még megmagyarázhatatlan finomság és nyugalom lengte körbe őket. Én még nem tartottam itt, mégis kialakult bennem az igény, hogy megtaláljam magamban a saját nőt, ami talán majd később mintául, kiindulási pontként szolgálhat a lányaimnak, hogy ők is fellelhessék azt, mit jelent számukra nőnek lenni.
Emlékszem a pillanatra - ha becsukom a szemem, látom -, amikor leengedtem a kezem, amiben a kardot tartottam, és elengedtem a ló gyeplőjét, amin ültem…..
Nagyon hosszú út vezetett ide. Voltak, vannak mellettem segítők, minden értelemben: barátok, család… és számíthattam önmagamra! Nem voltam egyedül és nem vagyok most sem…. Mert ez még csak az út eleje. Rengeteget kell még tanulnom. Számomra a legfontosabb a tanulási folyamat maga: a szemlélődés, bizonyos helyzetekben egy lépéssel hátra lépni, hagyni, hogy történjenek a dolgok. Azt tanultam, és tapasztalom is, van, amire van hatásunk és van amire nincs. Amikor azt látom egy helyzetben, hogy ez nem rólam szól, hiába keveredtem bele, nem tudok megoldással szolgálni, hátra kell lépnem….  Most ezt tanulom. A tűz itt van bennem, és időnként még robban, azonban ma már leginkább lélekmelegítőnek és fénynek használom a sötétben.
Rátaláltam a bennem élő nőre, arra, aki én vagyok, nem a felmenőim, nem elvárások, trendek által meghatározott nőnek nevezett valami…. Elfogadtam a gyengeségeimet, a szorongásaimat, sőt megszerettem őket! Mert a gyengeség számomra a legnagyobb erő. Ellentmondásnak tűnhet, pedig ha ki-ki belegondol, engedi mélyre hatni ezt a mondatot, érteni fogja a lényegét.
Hiszem, mind feladattal születünk: tisztán, elkötelezve. Aztán az évek során tapasztalataink, életünk történései miatt lassan, lassan elfelejtjük mindezt. Idővel aztán sokan megtépázva állunk, és nem értjük mi történik velünk.
A felismerés általában egybeesik az életközepi válsággal, ahogy a szakirodalom emlegeti.
Számomra azonban ez pont ezért nem életközepi válság, hanem életközepi ébredezés.

 Magáról erről az ébredésről, arról, amit számomra jelent, egy következő alkalommal írok majd.