“Isten majd megbocsájt: az a mestersége”
Varnus Xaver

Hosszú éveken keresztül azt hangoztattam, apámnak soha nem fogok megbocsájtani, mert nem akarok! Úgy éreztem, a részemmé vált a harag, biztonságot ad. Nincs ezzel dolgom, nem nekem kell megbocsájtani, hiszen nem vagyok Isten, ezt játssza majd le ő, ott ahol, és akivel kell! Azzal, ha megbocsájtok, elveszítek valamit végérvényesen, ami a gyerekkoromhoz, illetve hozzá köt! A megbocsájtással, véglegesen elengedek valamit, ami még megmaradt abból az időből. A harag, ami még emlékeztetni tudott oly sok mindenre, ami fontos, így tudott része lenni az életemnek, a személyiségemnek. A harag volt az én fix, számomra értelmezhető pont, ami még összekötött minket, a halálát követően, oly sok éven át…..

Azt mondja a pszichológia, akkor vállunk igazán felnőtté, amikor megértjük a szüleinket és megbocsájtunk nekik. Tapasztalatom szerint, ez összefügg a szülők elvesztésével, akkor kényszerülünk rá igazán, hogy szembe nézzünk az emberi esendőségükből adódó hibáikkal. Talán elsőre furcsán hangzik, de mégis ez a könnyebb. Hogy miért? Akiknek élnek a szülei, ha szembesülni még szembesül is a hibákkal felismeri, bosszantja. Igazán mélyen azonban ekkor még nem látjuk a gyötrelmekkel, örömökkel, emlékekkel teli történetüket. Talán a hétköznapok, amik nem hagyják ezt. Élnek, részesei mindannak, ami körülvesz minket, küzdünk, harcolunk velük, de mégis vannak…. Mellettünk vannak a párválasztásnál, fogják a kezünket, amikor szakmailag, emberileg gödörbe kerülünk. Adott esetben vigyáznak a gyerekeinkre… velünk örülnek a sikereinknek, sokszor beleszólnak a döntéseinkbe, próbálják felhívni a figyelmünket a hibákra, és mondjuk ki, ebből adódóan időnként az agyunkra mennek. Hisszük, sőt tudjuk, mi már annyira készen vagyunk, a kezünkben tartjuk a bölcsek kövét!

Aztán egy nap arra ébredünk, nincsenek többé…..Itt elkezdődik egy utazás, ami során kénytelenek vagyunk szembe nézni az ő életükkel is.  Ahhoz, hogy élni tudjuk a jelenünket, meg kell érteni a múltat. Bizony fel kell dolgozni, helyére kell tenni, azt is, ők honnan jöttek, ők, akik nagyban befolyásolják azt, akik azon a ponton vagyunk, amikor ők elmennek!

Apámat már jóval a halála előtt eltemettem! 1996.-ban amikor anyukám végleg megpihent, számomra ő is meghalt, sokkal inkább, mint aki valóban halott volt!
Ennek legfőbb oka az, ahogy a haldokló anyukámmal viselkedett, ahogy az ő fájdalmakkal teli élete végén is, kizárólag arról szólt minden, hogy neki mennyire nehéz, és mennyire rossz, és mi lesz vele, amikor meghal……
Ekkor még igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, azt  gondoltam kötelességem átvenni az ő szerepét, és tovább istápolni, egybe tartani apámat. Nagyon hamar rájöttem én erre képtelen vagyok! Mert nem vagyok az anyám…..felfelé nem tartozunk felelősséggel, csak lefelé! Egy élet állt rendelkezésére, hogy felnőjön, hogy viselni tudja a fájdalmat! Neki kellett volna fogni a kezemet, az APÁMNAK lenni, támaszt és vigaszt nyújtania, már amennyire lehet. E helyett, újra, és újra ő volt az áldozat, aki segítségre szorult. Nem tudom pontosan személyiségemből, koromból adódóan, ami akkor elutasított minden önsajnálatot, és gyengeséget, vagy egyszerűen a sima értetlenség, kiábrándultság, csalódottság volt, ami odáig vezetett, hogy megszakítottam vele minden kapcsolatot! 

25 éves voltam…..végtelenségig szélsőséges, kritikus. Leginkább a gyengeség volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni! Tény, ez a mai napig is zavarba hoz….nem az időszakos gyengeség, amit nem értek, hiszem, hogy fájnia kell, hiszem, hogy mindent meg kell élni a maga valójában, bele lehet, sőőőőt kell tenni időnként a fejünket a sárba. Nem a gyengeséggel magával van bajom, sokkal inkább ennek álcázásával! Az igazán gyenge ember soha nem meri, tudja kimondani, „fáj, én ebbe most bele fogok dögleni”….mert ösztönösen érzi, ő valóban bele döglik. E helyett képmutató, erősnek mutatja magát, vagdalkozik, utálkozik, hibáztat mindent, és mindenkit az ő nehéz sorsáért….ezzel szembe az erős az belefekszik a sárba, meghempereg benne, ordít, zokog torkaszakadtából, mert pontosan tudja, utána feláll, és a megélt fájdalommal, amivel szembenézett, megküzdött, beépítette azokat, több, erősebb lesz!
Apám gyenge volt……próbált engem is lehúzni, de én lerúgtam!!! Biztos vannak, akik ezen a ponton felkiáltanak!  Valóban nagyon erős szavak, de így történt, nem lehet ezen semmit szépíteni. Talán a leírt sorok még finomak is ahhoz, ahogy igazán érzetem és cselekedtem. Nem bírtam a képmutatást, nem tudtam úgy csinálni, mintha ez nekem menne. Szembe kellett néznem a saját félelmeimmel, és vállalnom a döntésem súlyát. Tudtam, ha én ebbe a “játszmába” bele megyek, magával ránt, bedarál, elveszítek mindent, ami, és aki vagyok, aki lenni szeretnék. 
Természetesen kaptam hideget, meleget az engem körül vevő emberektől. Sokan, főleg az idősebb korosztály nem értett, számon kért, aztán sokan el is fordultak tőlem. Álltam a sarat, egy ideig próbáltam elmagyarázni mit érzek, mit látok, mit miért teszek, aztán feladtam. Rá kellett jönnöm, ez már nem rólam szól, vagy az apámról, hanem róluk….utólag ezeket az embereket elnézve, már látom ők voltak, vannak, akik soha nem tudtak, vagy mertek kiállni magukért, pontosan ott tartanak érzelmileg, fizikailag ma is, mint akkor. Nem, nem azért mert rosszak, egyszerűen csak azért, mert nincsenek hozzá szokva az őszinteséghez. Az évszázados konvenciók nem engedik meg, hogy egy gyerek, hátat fordítson az apjának.  
A legdurvább, és legmegdöbbentőbb kritikát mégis a testvéremtől kaptam pár év múlva, aki kifejtette, hogy olyan az életem mint egy hullámvasút, hol fent, hol lent, és a levegőbe rajzolta a hullámot….. Emlékszem, döbbenten ültem, nem értettem ez miért baj, hiszen az élet erről szól, aztán megértettem, hogy nem neki….azt mertem mondani, hogy tudja e, ami szerinte a normális, azaz az  egyenes csík, a kórházakban a gépen a halál jele……Ez volt vele az utolsó beszélgetésem, de ez már egy másik történet.

Apám 2007. júniusában halt meg, nyolc hónapos terhes voltam az első szülött kislányommal, Eszterrel. 
Álltam a temetésen és nem éreztem semmit. Huuuu szisszenhettek fel ismételten, ami rendben is van, sokáig én is megrémültem ettől, mert azt azért nem gondoltam magamról soha, hogy érzéketlen lennék, de tény, ami tény, semmit nem éreztem még sokáig. Aztán összeállt  a kép, hiszen én már elgyászoltam őt, tíz évvel azelőtt, akkor sírtam, zokogtam, kétségbeesetten, mert nagyon szerettem……..

1936. januárjában született. Apja egy elszegényedett, nemesi származású, konzervatív katolikus Erdélyből származó katonatiszt volt. Van egy kép, ahogy ül egy fehér lovon, egyenruhában. A képet meglátva nagyobb gyerek fejjel Horty jutott eszembe….többet nagyon nem is kell írnom, ez a kép mindent elárul, mert nem csak a külszíni hasonlóság volt a jellemző. Az anyukája egy nagyon jó módú, gazdag családból származott. Svájcba járt leányiskolába, kastélyok kertjeiben, hófehér ruhába teniszeztek, ezüst evő eszközzel étkezve, kristály poharakból kortyolva telt a fiatal lány kora.  Volt egy rövid idő, amikor közel kerültünk egymásoz, azokban az években nagyon sokat mesélt, együtt néztünk képeket, az elmúlt szép időkről. 
Nagymamám fiatalon beleszeretett egy nagyon okos, jó lelkű, ám de akkor még nagyon szegény építész fiúba, akihez természetesen nem mehetett hozzá. A szülei kényszerítették a nagyapámmal való házasságba. Teljesen hétköznapi történet volt abban az időbe, ahogy azt a regényekben is olvashattuk, sok ilyen házasság kötetett. Az elszegényedett nemes ember, nemesi címét használva elvette a gazdag gyönyörű lányt. Így egyesült a pénz és a befolyás. A gazdag, ám de nemesi címmel nem rendelkező család részére ez által, olyan ajtók nyíltak meg, amik közelébe sem mehetett addig.  Adott volt egy kedves, éretlen fiatal lány, tele romantikával, álmokkal, aki halálosan szerelmes volt valakibe, akit nem szerethetett, és egy idősebb, hideg, érzéketlen, agresszív, a kor elvárásainak megfelelően felszínes ember. Hát ők lettek az én apám szülei. 
A történethez még az is hozzá tartozik, hogy semmihez nem értettek (nem voltak ezzel egyedül), amikor jött a háború mindent el is veszítettek! Igazi elszegényedett család lett belőlük, akik megpróbálták fenntartani a látszatot. Mást nem is tudtak csinálni, ebben nőttek fel, semmi más megoldást nem ismertek. Még az én kislánykoromban is azokból a régmúlt időkből megmaradt ezüst evőeszközökkel és kristály poharakkal terítettek a szokásos vasárnapi ebéden, és könnyes szemmel mutogatták  a nemesi címet igazoló „kutyabőrt”…..
Ragaszkodtak mindenhez, ami már nem létezett, elsodorta a történelem, de ők még mindig hitték az a valóság. Mérhetetlenül felszínesek, de ugyanakkor rendkívül szegények voltak. Emlékszem nagyapám kifogástalan öltözékére, kalapjára, séta botjára, nagyanyám szintén mindig tökéletesnek tűnő megjelenésére. Amerikából, Angliából küldték a rokonok ezeket, de a ruha alatt már rohadt minden!
Ebben a minden érzelemtől mentes, hazug, képmutató szellemiségben nevelkedett az apám! 
Az apja soha nem ismerte és fogadta el a személyiségét. Neveltetéséből, személyiségéből adódóan, szerinte egy férfi, erőtől duzzadó, agresszív, nincs senkire tekintettel, és egyébként is nyílván azt szerette volna, ha minimum katona lesz….apám ezzel szemben olvasott, verseket, regényeket, mindent, ami a kezébe került. Gyönyörűen rajzolt, grafikus is lett belőle, később próbálkozott sok mindennel, volt kirakatrendező, újságíró, reklám főnöke egy akkori nagyáruháznak (Fontana). De igazából soha, sehol nem találta a helyét. Hiába volt tehetséges, a szociális készsége a nullával volt egyenlő. 
Az apja elnyomását, az anyja soha nem tudta kompenzálni. Talán azért mert nem is tudta apámat szeretni, hiszen egy gyűlölt férfitől volt, aki egész életében megalázta, megnyomorította lelkileg, és talán még fizikailag is. Soha nem konfrontálódott apám miatt nagyapámmal, soha nem állt ki érte, és mellette. Hogy félelemből vagy nemtörődömségből ezt már nem tudom meg soha, de a történet tekintetében ez nem is fontos. A lényeg, hogy apám soha nem kapta meg azt a szeretett és oda figyelést amit az ő lelke megérdemelt volna!
Szuper érzékeny, nyitott, érdeklődő, befogadó és elfogadó volt! Olyan lexikális tudással rendelkezett, mint kevesen a környezetemben. Nem tudtam az irodalom, történelem, művészettörténet kérdéskörben olyat kérdezni, amire ne tudott volna egyből válaszolni.  Vagy, ha nem is tudta pontosan, tudta hova, melyik könyvbe, melyik oldalra kell lapozni a válaszért. Az érdeklődésem, nyitottságom, a kultúrához való viszonyomat, ezek alapjait tőle kaptam. Mindig volt ideje beszélgetni, meghallgatott, vitatkozott, ami lássuk be akkoriban nagyon ritka volt. Nem kifejezetten volt szokás abban a korban, a felnőtteknek a gyerekek filozófiai eszmefuttatásait meghallgatni. Ő meghallgatott, kíváncsi volt, még ha azok sokszor butácskának is tűnhettek a szemébe. Épített, fejlesztett, szeretettel, türelemmel, oda adással. A következő kép él bennem vele kapcsolatban leginkább, a fotelja mellett, amiben mindig olvasott, legalább négy-öt könyv volt. Felváltva olvasta ezeket, mikor melyikhez volt éppen kedve. Jó, jó mondhatjátok, akkor végül is mit is kell neki megbocsájtani, azon kívül, a nem elhanyagolható tényen kívül, hogy nagyon rosszul, önzően viselkedett az anyukám halálakor? A fentiekből az derül ki, hogy olyan sok fontosat, szépet kaptam tőle, tele vagyok pozitív emlékekkel, mi vezethet odáig, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot, és egy évtízedik hurcoljam magamban a sérelmeimet, fájdalmaimat?! Az előzőekben leírtak, már csak utolsó, de nagyon erős elemi voltak a döntésemnek, védekezés valamivel szemben, amit nem tudtam volna legyőzni, mert ahhoz én nem voltam elég erős! Az alapot kettőnk kapcsolatának megromlásában mégis sokkal messzebbre, gyerekkoromra kell visszavezetnem…..

A kétségtelenül csodás tulajdonságok mellett, bele kényszerített olyanba, ami nem az én utam volt. Gondolok itt, a sportra! Hiába utálta a lelke mélyén az apját (nincsenek kétségeim e felől, bár konkrétan soha nem mondta ki), mégis részben követte az ő mintáját. 
Lássuk be ebben az is benne volt, hogy én évekig partner voltam, hiszen nem lázadtam igazán, hittem jó lesz ez nekem. Kislány koromban igyekeztem megfelelni neki, sokáig nem jeleztem ez nekem nem jó, én ettől szorongok, fáj, szenvedek.
Felnőve apámat hibáztattam, hogy az ő meg nem valósult álmait akarta rám kényszeríteni. Ami nyilván így is volt. Azonban az tény, hogy ezzel akaratán kívül ugyan, megtanított szépen lassan arra, hogy kiálljak magamért. Megtanultam, hogy mondhatok nemet. Igen ám, de nekem vele ellenkezőleg, ott volt az anyukám, aki melegséget árasztott magából, megvédett mindentől és mindenkitől, akitől csak kellett, valamint felkészített rá, hogy kell ezt egyedül csinálni! Apámnak nem volt ilyen soha. Ő ezért nem tanulta meg a finomságokat, az ezzel kapcsolatos emberi normákat. Fiatal korában nem analizálták az emberek a gyerekkorukat. Nem volt “divat”! A pszichológia szitokszó volt. Emlékszem a pszichológiához való vonzódásom ki is verte nála a biztosítékot. Az már nem fért bele. Mert a filozófia az rendben van, az értelmezhető volt számára. Természetes volt, hogy antik filozófiát, Rousseau-t, Sartre-t, (talán Schopenhauer is belefért) olvas az ember, na de Nietzsche-től már elkerekedett a szeme. Aztán amikor Freud is bejött a képbe, ott már elvesztette a fonalat. Meghallgatott, sőt volt, amit még el is olvasott, de nem tudott mit kezdeni vele. Előjöttek az apja általi korlátok, amiket úgy látszik még sem tudott teljesen levetkőzni. De hogy is tudott volna?! Azonban a fejlődésre, elfogadásra való hajlam mégis meg volt benne, és ez időnként konkrétan meg is mutatkozott: Anyu már nagyon beteg volt, amikor nagy boldogan hozott nekem egy Freud életéről szóló könyvet. Mosollyal az arcán megjegyezte, na jó, de azért ezt Sartre írta….. 

 Mi gyerekek sok mindent nem tudunk a szüleinkről, az ő „csomagjaikról”. Kvázi készen kapjuk őket, igyekszünk alkalmazkodni, ki jobban, ki kevésbé. Kisgyerekként csodáljuk őket, nem kérdőjelezünk meg szinte semmit, mert ők adják a biztonságot, az irányt mutatják. Aztán ahogy telnek az évek, egyre inkább előtérbe kerülnek a saját személyiség jegyeink, erősödünk, véleményt formálunk, sokszor kritizálunk, bírálunk, ítélkezünk. Ez a dolog természetes rendje, így válhatunk önálló, gondolkodó emberré. Értékrendem szerint a jó szülő felállít korlátokat, és a kor előrehaladtával ezeket fokozatosan tolják ki. Majd eljön az idő, amikor felszedik az összeset. Ami nagyon érdekes, hogy ezzel párhuzamosan mi kialakítjuk a saját korlátainkat. Manapság a korlátoknak van egy pejoratív értelme, pedig megfelelő időben, helyen, mértékben nagyon fontos. Hálás vagyok a korlátokért, biztonságot adtak, és köszönettel tartozom, hogy amikor kellett, eltüntették azokat, szépen folyamatosan.

Apám, és az én sorsomban van valami, ami közös. Ez nem más, mint az apánkkal való szembe fordulás….

Bizony, ő is szembe fordult az apjával, és mindennel, amiben hitt, lerombolta maga körül az évtizedes falakat. Ennek a következménye, hogy én megszülethettem. Az apja, és a történelem, által felállított korlátok mérgezőek voltak. Nem segítő és féltő szándékkal emeltettek, sokkal inkább ostoba kicsinyes, szűk látókörből.
Apám 17-18 éves korában beleszeretett egy gyönyörű, okos, humoros zsidó lányba…..Ő lett az én anyukám. Nagyapámnak, aki mint írtam már, konzervatív katolikus családból származott ez olyan trauma volt, amit soha nem tudott megemészteni, nem bocsájtott meg a fiának! Lehet ez már az én gyermeki túl érzékenységemből adódott, de valahogy a távolságtartásában nem csak az alapvető gonoszságot éreztem, hanem valami féle undort is. Akkor nem értettem pontosan, csak érzékeltem és szívem minden erejével gyűlöltem őt. Visszagondolva, és ma már, ha nem is elfogadva, de a helyére téve, leginkább megmosolyogva látom mi volt ennek az alapvető oka……zsidók vagyunk! De ez legyen már az ő problémája… soha nem volt kérdés, hogy apám imádta anyukámat, nem elsősorban a lázadás volt ennek az oka, sokkal inkább a szerelem! 

És hogy megbocsájtottam e apámnak?
Nem tudom…..ötvenhez közeledve sem igazán tudom, mi is pontosan a megbocsájtás! Vannak leírások a megbocsájtásról, hivatkoznak Jézusi gondolatokra, sok helyen idéznek a Bibliából. Az én életem szempontjából a legfontosabb talán az, hogy annak a huszonéves lánynak bocsájtottam meg, aki akkor voltam…az érzésekért, amit apám iránt éreztem, a haragomért, a fájdalomért, a csalódásért, amit okozott!
Mára sok mindent elfogadtam, mit miért tett, megértettem, sajnos nem tudott másképpen reagálni, annyi „csomagot” cipelt, amit nem tudott lerakni, nem tudott felül emelkedni a saját önzőségén. Ő ezzel védekezett a világ és a saját fájdalmával szemben. Nem volt ereje, bedarálta a családja múltja, a gyerekkorának a terhei. Valamint be kell látnom, a kor, amiben élt, sem igazán kedvezett az ő szellemiségének…..Nem tudhatom mi volt az életfeladata? Nem tudom megoldotta e azt? Egy biztos szerette az anyukámat a maga módján. Hogy elég volt e ez az én anyukámnak? Nem tudom meg soha! Az már az ö történetük…..tény, hogy úgy emlékszem a gyerekkoromra, szerették egymás, társaságba jártak, tele voltak vidám emlékekkel, buliztak, alapvetően harmóniában éltek, szerettek minket, a gyerekeiket. Megtanították nekem az élet fontos, és megkérdőjelezhetetlen értékeit. Megtanították együtt, összhangban, mit jelent szeretni, mit jelent elfogadni másokat, mit jelent a környezetedet megérteni, még ha sokszor elfogadni azt nehéz is. Megtanítottak EMBERNEK lenni, ennek minden örömével, és fájdalmával! Hogy apám hibázott e velem kapcsolatban? Jaj, biztosan! Szülővé válva pontosan tudom, hogy követünk el hibákat, nem vagyunk tökéletesek, de ahogy én is mindenek felett imádom a gyerekeimet, az összes sérelmemmel, nyomorommal, korlátommal, úgy biztos vagyok benne, hogy ő is imádott engem, mindennél jobban! Tehet ennél többet a gyerekéért az ember? Ma a válaszom az, hogy NEM!

Sok évvel ez előtt olvastam az alábbi sorokat Müller Péter egyik könyvében, azt hiszem ez áll hozzám a legközelebb, hogy választ adjak a saját kérdésemre: Megbocsájtottam e apámnak?

"Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, maga mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad valamire vagy valakire érzelmileg, sem gondolatilag, amikor fájdalmát és sértettségét maga mögött hagyva elengedi az egészet: az aphiémi. Amikor nem nézünk utána, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.” Müller Péter