Már felnőtt volt régen, férjjel, gyerekekkel, sok örömmel - és sok fájdalommal a háta mögött. Évtizedek óta nem élt már az anyukája, mégis oly sok éve képtelen volt szavakba ölteni azt, amit érzett! Terápiás célzatból kezdett el írni, hátha ebben, a csatornában lévő, mélyen eltemetett érzelem-csomag is fel tud törni… Írt az érzéseiről már többször, de csak érintőlegesen, igazából nem mert szembe nézni azzal a sok emlékkel, érthetetlen, feldolgozhatatlan ténnyel, hogy már hány éve kénytelen nélküle élni!
Kétségbeesetten kereste, kutatta lelkében a képeket, az illatokat, az érintéseket, amelyeket oly sok éve hordozott magában, de az egész nem állt egységessé össze. Foszlányok voltak mindenhol, minden nap volt valami, ami emlékeztette az anyukájára! A lányai születése óta ez csak fokozódott, hiszen mindkettő valamilyen tekintetben emlékeztette rá. Mozdulatok, hangok, arcmimikák, hallgatások…. Aztán egy reggelen, pont az anyukája halálának évfordulóján, egy reggeli ébredést követően, a lányokkal megszokott összebújós, „nyunyizós”, meghitt pillanatokban, valami összeállt egy kerek egésszé!
Megérezte, mennyire olyan, mennyire úgy csinál mindent, mint ahogy vele tette annak idején az anyukája, az ő mozdulatai vannak benne, a simogatásban, a saját hangjában az ő hangját hallja, a hangsúlyai az ő hangsúlyai. Ahogy áll a konyhában a kávét főzve, uzsonnát készítve, mielőtt felkelt mindenkit. És akkor azon a reggelen valami elindult megállíthatatlan útjára, mint egy özönvíz szakította át a gátakat, és sorban kerültek elő az emlékek. Azok az arcok, illatok, érintések, reggelek esték, összebújások, veszekedések, bocsánatkérések, „lelki fröccsök”, később nagy jelentőséggel bíró beszélgetések hangulatai……

Reggeli ébredések
Szinte minden reggel óra nélkül kelt. Arra ébredt, hogy hallja anyukája halk motoszkálását a konyhában, enyhe bögre zörgést, a kávéfőző rotyogó hangját, érezte a kávé illatát. Alapvetően utált reggel felkelni, de ezek a zajok, illatok mindig a biztonság érzését jelentették neki. Mikor végre kikelt az ágyból, átment a nappaliba, anyukája mindig mosolyogva várta már a kávéval. Volt, hogy néha tejszínhabbal megspékelve itták. Két szemben lévő fotelben ültek, a lábukat mindig maguk alá húzva, és betakarózva. Anyukája is pont úgy gyűlölte a hideget, mint ő, tőle származott a lány által oly sokat emlegetett kijelentés, miszerint 30 fok fölött kezdek el igazán élni, alatta csak vegetálok! Ezek a reggeli szeánszok 20-30 percesek voltak. Beszélgettek, sokszor nagyokat nevettek, sokszor szomorkodtak, sokszor csak csendben ültek, semmi különös nem történt, hétköznapi élmény is lehetne, de mégis annyira meghatározó volt a lány számára, hogy egész életében 20-30 perccel korábban kel fel, hogy meglegyen az a meghitt csend, ami annyira fontos, hogy elinduljon a nap. Néha előfordul, hogy egyik lánya felkel, álmosan, még az alvás meleg, finom illatával odakuporodik mellé, hozza a takaróját, és felhúzott lábbal ülnek a kanapén, kávét, kakaót szürcsölgetve, néha egy kis tejszínhabbal megspékelve…

A táska
Minden nap az iskolába menet-jövet egy táskaüzlet mellett vezetett el az útja. Egyik reggel meglátott a kirakatban egy csodás, bordó, vászon táskát. Olyan igazi nagylányos volt, már nem iskolatáska, de nem is retikül, ami saját bevallása szerint nem is illet volna hozzá.
Minden nap megállt a kirakat előtt és csodálta. Nagyon vágyott rá, de az árát látva csak sok idő elteltével mutatta meg anyukájának, és mondta el, mennyire vágyik rá.
Általában szombatonként elkísérte anyukáját a piacra bevásárolni. Imádta ezeket a szombatokat, ilyenkor tudtak igazán beszélgetni az élet nagy dolgairól, könyvekről, tervekről, csalódásokról, örömökről. Amikor a piacon végeztek a vásárlással, anyukája mindig evett egy lángost, és soha nem hagyta ki azt a megjegyzést, miszerint a lány, biztos nem az ő lánya, hiszen hogy lehet az, hogy nem szereti a lángost, a kolbászt, a húst…. Nagyokat nevettek ezen, hiszen a lány annyira hasonlított az anyukájára, hogy ezen megjegyzés csak vicces lehetett. Az anyuka sokszor mesélte el azt a történetet, miszerint ő kiskorában soha nem csokit kapott ajándékba a születésnapján, hanem szépen becsomagolt kolbászt!
Egy ilyen reggeli piaci túra alkalmával a lány megállt a kirakat előtt, és megmutatta a hőn áhított táskát, és elmondta milyen régóta vágyik rá, és mennyire szeretné. Hosszasan sorolta fel az érveit miért is lenne annyira fontos számára ez a táska, és egyébként mennyire praktikus lenne, erre, no meg arra. Nagyon meggyőző tudott lenni, azonban anyukája pontosan tudta, látta, a táska egyáltalán nem praktikus, a méretéből adódóan nem alkalmas semmire, és ahhoz képest iszonyat drága. De vélhetően meghatotta lánya pontosan felépített érvrendszere és lelkesedése a táska iránt. Akkoriban már kifejezetten jobban éltek az átlagnál, anyukája szinte mindenre előteremtette a szükséges pénzt. De akkor sem volt szokás fölöslegesnek tűnő dolgokat megvenni, ami láthatóan legfeljebb csak szép…. Mégis megígérte, hamarosan majd megveszi neki!
Az elkövetkező napokban a lány minden délután az ablakban állt, orrát az üveghez szorítva, és várta az anyukáját. Amikor feltűnt a házaknál, kíváncsian nézte, lapul-e egy plusz csomag a kezében. Teltek, múltak a napok, és nem kapta meg a táskát. Nem akarta megkérdezni, számon kérni, mikor kapja meg, mert úgy érzete, akkor elmúlik a varázslat! Egyik délutánon, ahogy meglátta anyukáját bekanyarodni, hatalmasat dobbant a szíve!!!! Ott volt a kezében egy nagyobb méretű fehér zacskó….. Amikor belépett az ajtón, nem ment elé, mint máskor, hanem szobájában ülve, a lélegzetét visszatartva várt. Amikor anyukája benyitott a szobába széles mosollyal, tudta eljött a napja annak, hogy birtokosa legyen a táskának! Mintha minden lelassult volna, ahogy elővette a táskát, és a kezébe tarthatta, olyan boldogságot érzett, amit egy tárgy megszerzése se előtte, se azóta nem okozott neki!
A táska sok éven keresztül a hű társa maradt, amikor már ütött kopott, néhol szakadt volt, akkor sem dobta ki, ott lapult a szerkény mélyében emlékként, egy igazi beteljesült vágy megtestesítőjeként. Akkor dobta ki, amikor anyukája meghalt, ő meg elköltözött otthonról……

A könyvespolc
A nappali egyik hosszú falát teljesen beborítva állt a könyvespolc, persze tele könyvekkel. Több sorban voltak a könyvek a polcokon, azzal együtt, hogy a lakás minden szegletében tornyosodtak az éppen aktuálisan, leginkább apukája által olvasott könyvek. Nem szerette akkor még a könyveket, leginkább porfogónak tartotta, amit utált törölgetni! A könyvespolccal szemben volt egy kinyitható kanapé, a lelki fröccsök alkalmával mindig azon ült.  Vele szemben, két oldalon egy-egy fotel, amin a szülei helyezkedtek el kényelmesen, neki a jobbján anyukája, balján apukája. Szerencsésnek volt nevezhető ez a felállás, mert a szülők háttal ültek a könyvespolcnak, ami ilyenkor szigorúan, tiszteletet parancsolóan határozta meg a teret, mint a fontos és régi emlékek tudója! Anyukája nagyon szeretett hosszasan beszélgetni az alapvető értékekről, a viselkedésről, a napi eseményekről, és igazából mindenről, amit fontosnak tartott. A szülei dohányoztak, a beszélgetések alkalmával is, a szoba megtelt füsttel, inkább emlékeztetett egy jó hangulatú kocsmára, mint egy otthonra. Volt valami romantikus, és vonzó az egészben, azt leszámítva, hogy rettenetesen unta ezeket a beszélgetéseket. Akkor határozta el, ha felnő, lesz egy sarok a lakásában, ahol egy hatalmas hintaszék áll majd, állólámpával és kockás takaróval. Itt fog majd pihenni, olvasni, merengeni. Ez később meg is valósult, de leginkább a kisebbik lánya szoptatásra használta, azonban akkor is fel- feltűntek a régi beszélgetések emlékei.
Meggyőződése volt, apja is unja, és sokkal inkább vonulna el olvasni, de anyukáját hősiesen támogatva részt vett a beszélgetésben.
A könyvespolc egy idő után a cinkosa lett. Csendesen megadva magát a ténynek, hogy ezt bizony most végig kell ülnie, lassan elkezdte olvasni a könyvek címét. Pontosan, precízen téma és írók szerint volt elhelyezve minden könyv. Már 12-14 évesen tudta, hol találja a nagy orosz klasszikusokat, Shakespeare drámáit, hol vannak a könnyedebb olvasmányok, merre találja a modern irodalmat. Egy idő után azt is tudta, a nagy írók hány könyve található meg a polcokon, és egy idő után izgatottan várta, hogy a kezébe vehesse ezeket, szépen sorjában. Volt egy könyv, ami különösen izgatta a fantáziáját, Robert Merle: Védett férfiak. Sokat gondolkodott rajta, vajon mit rejt a könyv címe…. 16 éves volt, amikor levette a polcról, és izgatottan kezdte olvasni. Nem csalódott, pontosan olyan volt, mint amire számított. Anyukája féltve nézte, hogy biztosan itt van-e az idő ennek a könyvnek az elolvasására, de természetesen nem tiltotta meg, inkább beszélgettek róla. Beszélgettek erről és mindig mindenről. Soha nem volt olyan téma, amelyet ne mert volna felvetni, amiről ne lehetett volna beszélni. Mindig mindent megbeszélhetett az anyukájával.
A beszélgetések az idő múlásával és kora előrehaladtával lassan átalakultak.
Már nem azt érezte, hogy kioktatják, sokkal inkább egy teljes értékű partnerséget vélt felfedezni. Később jött rá, hogy nem az anyukája, vagy a hozzáállása változott meg, sokkal inkább ő maga. Anyukája pontosan úgy beszélt, mint előtte, csak ő állt hozzá másképpen: már érdekelte, amit mond, és véleménye is volt, ezt mindig el is mondhatta, s bár ezt korábban is megtehette volna, hiszen a lehetőség mindig megvolt, csak nem élt vele. Sokszor vitatkoztak is, de ez soha nem negatív jellegű volt, hanem építően hatott rá. Hosszú évek múlva is fel tudott idézni beszélgetéseket, amikor döntési helyzetbe került, akkor is, amikor anyukája már rég nem élt. Anyukája mindig tálcán kínálta a megoldásokat, kihangsúlyozva, ezek az ő megoldásai, ha a lány másképpen dönt, azt is elfogadja, az ő útja, az ő élete. Sok évvel később, pszichológushoz járva döbbent arra rá, ez a fajta szimbiózis mennyire visszavetette a társas kapcsolatait. Nem volt szüksége senki másra, sokszor nem igazán vágyott el otthonról, nem akart bulizni, haverokkal lógni, mert senki más nem értette meg úgy, mint az anyukája! Későn érő típus volt, fizikailag és érzelmileg is. A lányok az osztályában már régen menstruáltak, és fejlődésnek indultak, fiúk után érdeklődtek, amikor ő még mindig kislány volt. Volt egy nagyon vicces emlék, beszélgetés, amit előszeretettel emlegetett felnőtt korában… Gimnazistaként, egyszer álltak a konyhában és sírva mondta anyukájának, neki biztos soha nem fog megnőni  a melle! Anyukája szinte soha nem nevette ki, de akkor megtette, és gurgulázó nevetés közepette azt mondta, hidd el, mire szükséged lesz rá, megnő!
A beszélgetések átalakulásának a könyvespolc is részese lett. Egy idő után az apukája elmaradt, és már csak kettesben ülve beszélgettek, egymással szemben a két fotelban hátuk mögött a könyvespolccal. Már nem olvasta a beszélgetések közben a könyvcímeket….azonban ha könyvre vágyott mindig tudta mit, hol talál! Egy idő után a könyvek egy része átkerült a szobájába. Ezeket és még sok más könyvet vitt magával, amikor elköltözött. Ha bánata van, a mai napig leveszi a polcról a versesköteteket, vagy olvassa bennük a régi, megkopott írásokat: apukája és saját jegyzeteit. Ilyenkor felidézi a régi füstös beszélgetéseket, amitől az lett aki, mert minden beépült, minden megmaradt, és meghatározta a döntéseit, az értékrendjét, az élethez való hozzáállását…..és a saját könyvespolcán is téma és írók szerint rendszerezi a könyveket!

Versenyek
Anyukája gyűlölte azt a sportot, amit a lány űzött. Későbbi saját bevallása alapján minden perc, amit a lánya az uszodában, vagy külföldön, versenyen töltött, rettegéssel teli volt számára!
Nagyon ritkán ment el az uszodába, nem szerette a lánya edzőjét, nem szerette az egész közeget. Hiába szeretett úszni, az uszoda világa nagyon távol állt tőle! Nyáron, egy-egy verseny alkalmával ült csak fel a lelátóra. Ilyenkor a lány, nagyon boldog volt, szinte szárnyalt! A toronyból az ugrásra várva nézte messziről az anyukáját, aki kedvesen beszélgetett másokkal, nevetgélt, és élvezte a nyári napsütést. Azonban amikor a lány ugrott, mindig lehajtotta a fejét! Képtelen volt odanézni, csak azt várta, hogy hallja a csobbanást, ami a vízbeérkezést jelezte. Soha egyetlen egy ugrását sem látta élőben, kizárólag képen vagy felvételen. Általában otthon volt a versenyek alatt. Amikor lánya külföldről haza érkezett, mindig grill csirkével, krumplipürével és uborkasalátával várta. Ez a tradíció végig kísérte a műugró éveket. Soha nem méltatlankodott, amikor lányának folyamatos fülgyulladásai voltak, amikor a vízbeérkezéskor a kezét a fejébe verve eltört a csuklója, azt sem tette szóvá, hogy idő előtt elkezdett edzeni és megint eltört a csuklója….. Végignézte, hogy időről, időre egyre több gumifásli kerül a lánya testére. Először az említett csuklóra, aztán a térdekre, bokákra. Elnézte, ahogy felőrli a testét és aztán a lelkét is. Erről valahogy soha nem beszéltek…. nem mertek vagy nem tudtak. Ebben a témában, mint oly sok minden másban sem, az anyja nem konfrontálódott az apjával! Ha valamiért haragudott az anyukájára és nem értette, akkor ez a tény volt az. Soha nem állt ki magáért! Nem értette: az a nő, aki az élet egyéb területein vagány, belevaló, határozott, bármikor megküzd, érvel, meggyőz, az hogy tud a házasságában ennyire háttérbe szorulni. Aztán felnőttkorában sok mindent megértett, sok mindent elfogadott. Megértette, hogy nem kell mindent értenie, hogy mindenkinek megvan a maga titka, a maga története, miért alakul úgy az élete, ahogy. Megértette, hogy a bálványozott, imádott és megkérdőjelezhetetlen anyukája nem volt emberfeletti ember…. Ember volt, nő volt, a maga hibáival és tökéletlenségeivel! Amikor látjuk más gyengeségeit, és azzal együtt tudjuk csodálni, az az igazi szeretet, és elfogadás……
És a versenyek? Hát úgy lett vége, hogy amikor a lány abbahagyta a műugrást, szisztematikusan kidobta az összes érmét, oklevelét, mindent, ami a sportra emlékeztetheti. Anyukája a szobájában lévő ágyon ülve nézte végig, könnyes szemmel. Nem, nem a trófeák kidobásáért érzett szomorúság miatt volt könnyes a szeme: több éves szorongás, félelem, rettegés alól szabadult fel azokban a percekben. A lány, amikor visszaemlékezett ezekre a percekre, úgy érezte talán kicsit a hála könnyei is voltak ezek…., hogy a lány hozta meg ezt a döntést, és nem neki kellett…
Soha nem beszéltek a továbbiakban a sportról, ennek a döntésnek a súlyáról, a felemelő és megszabadító érzésről, ami abban a pillanatban, ott a szobában mindkettőjükben felszabadult!

 Aztán azon a napon sok emlék foszlány került még elő. Valahogy kicsit megváltozott a fájdalom is benne, minta más minőséget kapott volna. Már tudta, az emlékek előkerülése nem erősíti, hanem átalakítja a fájdalmat. Nem mulasztja el, de kicsit talán élhetőbbé teszi. Az emlékek felidézése alatt, minta kicsit megint együtt lettek volna. A szívük, és a lelkük, ami igazán soha nem vált el egymástól, kicsit szorosabban egybefonódott, de azzal a tudattal, hogy úgy maradhat „életben” örökre az anyukája, ha azokat a dolgokat, amiben hitt, és amit a lány is magának érzett, tovább adja a saját lányainak, akik majd szintén tovább adják…….