......hogy miért Sancus? Ez annyira a mienk volt, csak a mienk, Sándor, Sancus, közel két évtizede szólítjuk így egymást….a pontos történetre már nem is emlékszem….Nagyszakácsiban voltunk az apukája vadászházában, ahol egyik este egy vadásztárs is velünk vacsorázott, iszogatott, na jó inkább bruttttttál mennyiséget ivott, ami mint később kiderült nem volt meglepő tőle!
Éjjel, mikor mindenki nyugovóra tért, azt hallottuk, hogy az érintett embert a felesége ordítva keresi, mert annyira berúgott, hogy nem talált haza…jelzem szembe laktak. Ez egy a hegyen lévő kis vadász közösség volt, pár házzal. Ebből kifolyólag alig voltak emberek. Persze már a vacsora közben is vinnyogva röhögtünk a férfin, ő volt Sándor, aki egyébként egy nagyon magas beosztású rendőrtisztként tengette életét….Mi már akkor is „imádtuk” azokat a férfiakat aki nők társaságában (is), és egyébként állandóan hangosan becsmérlik a női nemet, a saját feleségüket, és úgy egyébként mindent tudnak, és a mindent (is), amit ha kell, ha nem, kéretlenül fennhangon hirdetett…..
Szóval egész éjjel, és hajnalban, a felesége hol kétségbeesett, aztán már inkább dühös „SÁNDOR hol a picsába vagy” kiabálását hallgattuk. Mind e közben a kutyák egyre hangosabban ugattak. A kettő együtt megtörte a romantikus szép táj hajnali hangulatát….És mit csináltunk mi? Hát vinnyogva röhögtünk, és akkor ami már szokásunkká vált, és az évek alatt tökélyre fejlesztettünk különböző történeteket találtunk ki erre a konkrét eseményre ráfűzve!!!!! Nem tudom látjátok e azt a képet magatok előtt, ahogy két huszonéves gyereklány sikítozva, könnyes szemmel röhög az ágyban…..Attól kezdve vagyunk mi SÁNDOROK. Annyira, hogy Sándor napkor felköszöntöttük egymást…..
Sancusom volt az, akivel csak egymásra néztünk, és már röhögtünk, mert pontosan tudtuk, hogy a következő pillanatban, elhangzik majd egy olyan mondat, amin úgy is röhögni kell…..és elhangzott, szinte mindig!!!!
Ugyan akkor ő volt az is, akivel téli estéken, kockás plédbe burkolózva, bor mellett hatalmas ívű orosz drámákat olvastunk egymásnak, vagy fontos filozófiai kérdéseket ecseteltünk. Rousseaut és Freudot olvastunk.
Amikor elmentünk Párizsba ADY köttetett vittünk, és felkerestük azt az éttermet-kávézót, ahol Ady oly sok versét írta. Beültünk, rendeltünk egy pohár bort, és verseket olvastunk hangosan, hogy megidézzük az emlékét, hogy átérezhessük a hangulatot, amit talán ő is érzett….
És persze együtt nyühögtünk hol azon, ha volt pasink, és hol azon ha nem….
Emlékszem az első esküvőjére, ahonnan habzó szájjal, káromkodva jöttem ki, mert egy olyan gyülekezetben mondta ki az igent, amitől már akkor is hánytam….és ő ezt tudta, de elfogadtuk egymást mindig úgy, ahogy voltunk. Aztán annak vége lett…és jöttek az önfeledt, gondtalan évek, a bulik, a barátok, szerelmek, volt pénzünk, felnőttek voltunk, utaztunk, jöttünk-mentünk, és röhögtünk, röhögtünk, röhögtünk…..jó, és időnként bőgtük is, de valahogy mindig együtt!!!!!
Második esküvőjén engem kért fel tanúnak….emlékszem, persze ezen is röhögtünk, mert ha valaki igazi „hamis” tanú lehetett az én voltam!
Teltek az évek, jöttek a gyerekek, szépen sorba, és úgy emlékszem, a sírás elmaradt, már csak a röhögés volt…..mert saját magunkat, az időnkénti nyomorunkat kikarikírozva is tudtunk önfeledten nevetni.
Minket ez felszabadított, megtisztított!
Nemrég a nagy hármas Sansus, Pötyi és én elmentünk Pizzaba…..Három középkorú nő, összesen hat gyerekkel, némi plusz súllyal (mert persze ezen is röhögtünk), a hátunk mögött sok fájdalommal, közös emlékkel, ott voltunk együtt!!!!! Leírhatatlan pár nap volt! Megint ettünk-ittunk, shoppingoltunk, röhögtünk, és csak beszélgettünk-beszélgettünk. Volt, hogy mondat közben aludtunk el….Aztán haza felé a repülőn Pötyike kapitányos sztorijain olyan botrányosan, hangosan, szinte fuldokolva röhögtünk, hogy ha nem repülőn ülünk, tuti leszállítanak minket…..

Sancuom elindult egy úton, amitől én egy kicsit féltettem, bevallom nekem kicsit sok volt….erről is sokat beszélgettünk. Közös volt a hitünk, a vonzódásunk az Angyalokhoz.
Sokáig párhuzamosan haladtunk, de ő kicsit ellépet. Szerette, kiteljesedett ettől. Találkozott egy könyvvel, amibe teljesen belemerült. Lefordította magyarra, magán kiadásba kiadta. Akkor már csoportoknak tartott különböző megtisztuló, a könyvvel kapcsolatos témákban foglalkozásokat.
A könyv tervezésével, nyomtatásával kapcsolatban hát „persze, hogy persze” engem keresett meg.
Rengeteg után gyártás készült mert sokakat érdekelt, inspirált a téma.
Pontosan tudta, hogy mit gondolok, érzek, hogy féltem…..mert tudta, hogy én láttam már őt úgy, hogy valami „beszippantotta”….még ha éreztem is, ez most nagyon más, mert az ŐVÉ volt, mégis volt bennem egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság! Azonban a barátságunk mindig az elfogadáson, és a megértésen alapult. Sőőőőőt igazából annyira egyformák voltunk (vagyunk), hogy nem volt mit elfogadni, megérteni, mert amit ő gondolt, azt gondoltam én is, és amit én gondoltam azt gondolta ő is. Hiszem, hogy vannak karmikus barátságok……Sancus nekem az volt. Valamikor réges-régen összekapcsolódtunk, és ez már így is marad az idők végezetéig!
Amikor megnéztük együtt a Hét év Tibetben című filmet, azt beszéltük, milyen jó lenne elmenni együtt….de aztán arra a következtetésre jutottunk, hogy oda minket még nem engednek be, visszaküldenek, hogy pár kör után próbáljuk meg újra…..de megbeszéltük, úgy is együtt lesznek a köreink mire beléphetünk, majd megyünk, ha már megérettünk rá, valamikor egy későbbi életünkbe. Fel sem merült bennünk, hogy a későbbi életünkben nem lesz közünk egymáshoz így vagy úgy…..
Vasárnap beszéltünk utoljára….azt egyeztettük, elmegyünk a fentiekben már említett nagy hármas villás reggelizni, és ne menjünk kocsival, mert pezsgőzzünk!!! Mert bizony szerettük az ilyen elegáns „úri-murikat”….. mert tudtunk mocskosan káromkodni (jó leginkább én, de időnként visszafogottabban ugyan de bizony Sancus is), azonban, ha a helyzet megkívánta igazi úrinők voltunk!
Azt terveztük, az ötvenedik születésnapom együtt hárman (Pötyikével) elmegyünk Kubába, mert az én vágyam mindig az volt, hogy a születésnapomat egyszer meleg helyen medencébe, koktéllal a kezembe ünnepelhessem. Mivel ez olyan igazi kerek szám, ez remek alkalomnak tűnt.
Na de erre a szokásunkhoz híven az alaphelyzetből kiindulva, kerekítettünk egy sztorit…..mikor is leírtuk magunkat a medence parton mint öregasszonyok, akik a hatalmas kalapjuk alól kitekintve, koktéllal a kezükbe füttyentgetnek a fiatal fiúknak a medence parton nyugágyon fekve , valamint a szalvétára felírva a szobaszámunkkal felcsábítjuk őket…. na a történet ezen részénél már annyira röhögtünk, (mindhárman vizuális típusok vagyunk), hogy Pizza utcáin sétálva le kellett ülnünk a járdaszegélyre mert nem tudtunk tovább menni….Amikor már meg tudtunk szólalni, megbeszéltük, hogy ezt lehet a nyolcvanadik születésnapomon kéne csinálnunk, mert ehhez nem vagyunk még elég öregek, még valaki komolyan veszi……mert persze mi soha nem gondoltuk ezt komolyan, ennél mi sokkal többre tarjuk magunkat!

És akkor tegnap hívtak, hogy nem keltél fel reggel……….
Tudom mi a fájdalom, anyukám halálakor éreztem hasonlót….de azt tudtam, hogy bekövetkezik….nem, nem tudtam felkészülni arra a szívet, gyomrot szorongató érzésre, amit 26 éve éreztem, és aminek részét a mai napig hordozom. De őt értettem, elindított minket, elfárad, ki akart szállni…. Ezt a dühvel elegyített, hisztérikus fájdalmat akkor éreztem, amikor Böbikém halt meg, fél évre rá! Nagyon fiatal és önző voltam, haragudtam rá, mert azt éreztem itt hagyott egyedül!!! Persze ma már értem….
És most…….most nem értettem…..tudtam nem akartál kiszállni…..dolgod volt, élvezted, imádtad, kezdtél minden tekintetbe önmagadra találni…soha-soha nem hagytad volna itt a gyerekeket és a szüleid, még egy magasabb, számodra olyan nagyon fontos felső cél érdekében sem…..
Nem régiben összehoztál valakivel, aki angyalokkal (is) foglalkozik. Mi gyárthattunk neki angyal kártya dobozt. Tudtad, hogy nekünk találkoznunk kell, mert dolgunk van egymással……nem, nem ezért, mert készültél elmenni….egyszerűen csak azért, mert érezted, hogy jót teszel vele!
Tegnap őt hívtam, hogy magyarázza meg nekem, ezt most hogy, miért??????!!!!!! Mindenki döbbent volt, elsőre senki nem értette…..
Aztán Gábor azt mondta este………Ha valaki túl közel kerül az angyalokhoz, akkor álmában érik olyan hatások, hogy át tud lépni……valószínűleg ez történt, túl messzire mentél, és már nem tudtált visszajönni…….
Ez az egyetlen számomra elfogadható…….
Aztán reggel amikor felkeltem, nagyon korán, valami érhetetlen nyugalom járt át….. azt gondoltam itt voltál nálam éjjel, és megsimogattad a lelkem, mert a düh elmúlt…..nekem nincs „látó” képességem tudod, csak érzek…..azt hiszem megállapodtunk, megpróbállak most is érteni….de a fájdalmam nem adom, az az enyém!!!!!
Sancuskám drágám, folytasd tovább az utad az Angyalokkal….én is próbálok itt lent tanulni, érezni, érteni azokkal, akikkel itt maradtunk, hogy mire újra találkozunk folytathassuk azt amit elkezdtünk…..