Amikor a kislány kiállt a deszka végére háttal, abban kívülről nem volt semmi különös, sokszor történt már meg előtte is, és látszólag megszokott volt. Azonban neki ez most nagyon más volt. Kavarogtak benne az érzések, a kétségbeeséssel egybekötött félelem, a csalódottság, és a rossz emlékek, amik az elmúlt másfél évet meghatározták. Magában felsikított, hogy de megígérte, nem kell soha többé ezt csinálnom! Mintha egy film forgott volna le előtte…..

 Svédország, akkor is háttal állt ki, három méteren, kettő és fél delfin szaltó hockolva. Állt a deszka végén, mint oly sokszor előtte, ügyesen ugrotta már ezt az ugrást, talán még szerette is. De akkor ott valami történt….az elugrás pillanatában rosszul lengette be a deszkát, ritmus probléma volt, és ahogy elugrott a deszka nem lefelé ment, hanem vissza jött….az ugrást már elindította, de a lábfeje óriási erővel esett vissza a deszkára, szerencsére a kezével, hárítani tudta, és a feje nem találkozott a deszkával….hatalmas erejű koppanás, és aztán hosszú csend a víz alatt. Nem mert feljönni a vízből, mert tudta az edzője ordibálni fog! A fájdalmat abban a pillanatban nem is érezte, a félelem erősebb volt még. Amikor már lassan elfogyott a levegője, kibukkant a feje a vízből. Meglepetésére az edzője nem ordított, sőt az egész uszodába csend volt. Akkor ijedt meg igazán, érezte, hogy valami nagy baj történt. A fájdalmat a lábában még mindig nem igazán érezte, a keze jobban fájt! Kinyomta magát a medencéből, kilépett a partra. Akkor rogyott össze a fájdalomtól….Sokan szaladtak oda a társai közül! Az edzője? Hát ő nem! Amikor végül fel tudott állni, oda bicegett hozzá, a lábfeje akkora már bedagadt, és belilult, iszonyat fájdalmat érzett. A fájdalmon kívül mégis a szégyen volt az erősebb, hogy ő, aki ügyesen, szépen ugrotta ezt az ugrást, hogy lehet ilyen béna! Az edzője ránézet a lábára, és rá, lesajnálóan közölte vele, hogy ne játssza már meg magát, mit szimulál, nem történt semmi, kicsit bedagadt, na és, majd elmúlik???? Bebicegett az öltözőbe száraz ruhába bújt, és akkor kezdett el sírni, kin keservesen. Eszébe jutott mennyire egyedül van, mennyire nem számíthat arra az emberre, akire rábízták a szülei! Dühös volt, és kétségbeesett, de leginkább magányos! Aztán persze összeszedte magát, mert egy „profi” nem nyafog, kemény, feláll, és megy tovább, csinálja a dolgát.
Ezen az úton a versenyezők családoknál laktak. A kislány két nagyobb lánnyal lakott együtt, akiket a mamájuknak hívott. Ők szeretgették, vigyáztak rá a külföldi versenyeken.
Mivel az edzője azt mondta szimulál, nem is vitték el orvoshoz…..de estére már annyira fájt és bedagadt a lába, hogy a befogadó családdal együtt a nagylányok elvitték egy kórházba. A kórházban megállapították, hogy letört egy nagyobb csont a lábújáról, ami darabokra is tört, és lecsúszott a lábfejéhez….azonnal meg kell műteni! Hosszú várakozás után kiderült, sajnos ott nem tudják megműteni, mert a sportolói biztosítás nem terjed ki arra, hogy a műtét után repülővel haza szállítsák. Ezt a kislány akkor nem tudta még, csak sokkal később mesélték el neki, miért kellett iszonyat fájdalmak között feküdnie egy szobába, és haza jönnie azzal a lábbal.
A fizikai fájdalmon kívül a lelki fájdalom mégis sokkal erősebb volt. Nagyon egyedül volt. Mint oly sokszor már, csalódott az edzőjében, aki tudomást sem vett róla. De talán ez már nem is lepte meg! A sok megaláztatás után, amit vele tett az évek alatt, ez már csak egynek bizonyult a sok közül. A társai nagyon aranyosak és figyelmesek voltak, hoztak neki Milka csokit, banánt, ananászt, üdítőket…abban az időben a kislánynak ez nagy szenzáció volt, hiszen Magyarországon ezek közül szinte semmi nem volt.
A haza érkezés után két nappal meg is operálták, platinákkal rakták össze a lábát, kórházban eltöltött sok-sok idő, gipszel otthon fekvés, majd járó gipsz, utána újabb műtétek, kórház, bekötözött láb…..a társai közül sokan látogatták, az edzője nem…..egyszer ment be  a kórházba, egy zacskó huba-bubával. Ezt a pillanatot soha nem felejtette el azóta sem a kislány, valami elementáris düh jött ki belőle, olyan erőt érzett magában, mint előtt még soha, megfogta a kapott édességet, és hozzá vágta az edzőjéhez, artikulálatlan hangot ordította neki, hogy menjen el! Az edző elment…..ott maradt egyedül a kórházi szobában, és akkor érezte először, hogy ő ezt nem akarja tovább csinálni! Elég volt a félelemből, a megalázásokból, a fájdalomból! Elééééééééég volt!!!!

Aztán mégis, még platinákkal a lábában lejárt úszni, hogy ne hízzon meg annyira!
Az edzője megígérte neki, nem kell többet deszkáról ugrania, maradjanak a toronynál. A kislány ennek nagyon megörült, mert a tornyot sokkal jobban szerette. A magasság ellenére ott biztonságban érezte magát. Tudta, ott nincsenek külső körülmények, csak ő van és a torony! Ez az érzés annyira megmaradt benne, hogy egész további életét meghatározta.
Azon a napon, az edzője mégis felküldte a deszkára hátra talpast ugrani……vélhetőleg neki eszébe sem jutott az egyességük, mert már régen elfelejtette, az adott szó nem számított sokat, és hát mi az a hátra talpas, játszi könnyedséggel tudott volna ugrani egyet! De azon napon, akkor ott, ez nem ment.
Még mindig állt a deszkán, hosszú percek telhettek el, nem gondolta, hogy rajta kívül bárkinek feltűnt volna, hogy ő ott áll, és mik mennek végbe benne. Talán csak a mögötte álló ugróknak, akik vacogva álltak, és vártak arra, hogy ők ugorhassanak.

Valami akkor elszakadt, végleg…….a kislány visszament a deszkán, leszállt, szó nélkül felment  a cuccaiért, átöltözött, haza ment, ellentmondást nem tűrően közölte a szüleivel, hogy ennyi volt befejezte a műugrást! Soha többé nem tette be a lábát az uszodába……..