Az nap egy temetésről indult haza, fájó, sajgó szívvel. Egy temetésen nem csak azt gyászolja az ember, akit akkor temetnek, hanem eszébe jut mindenki, akit korábban veszített el. Hirtelen előtörnek, megint felszínre kerülnek a régen egy lelki vitrinbe elrakott veszteséget az iszonyat fájdalmak, és persze azok az emlékek, amiket az elveszett emberekkel átélt. Egy mosoly is megjelent az arcán, mert sok kedves, örömteli emlék is ott volt abban a bizonyos vitrinben, amit most lélekben újra meglátogatott, és kinyitotta….

Megjelentek előtte nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, ismerősök, barátok, akik az évek alatt elmentek, kicsit olyan érzése volt, mintha a Hegedűs a háztetőn című film egyik jelenetébe csöppent volna, amikor az álomban megjelennek a halott rokonok….. Eszébe jutott az első temetéssel kapcsolatos emléke. Igazi gyásznak azt nem tudta nevezni, mert az apai nagypapája halála igazából nem jelentett neki semmit. Most megint úgy érzete lelki ismeret furdalást kellene érezni, mert semmilyen fájdalmat, hiányt nem érzett akkor sem, és most sok évtizeddel később sem. De azt gondolta, érzésekkel nem lehet vitatkozni, csak elfogadni. Nem voltak közös élmények, illetve amik voltak, azok csak rosszak, sértőek. A nagypapája szemében ő csak egy lány volt, és mint ilyen nem számított a család szempontjából. Mindig egy nagy vörös fotelban ült az ablak előtt, a bátya oda mehetett hozzá, ő soha. Rideg volt és gonosz! Amikor meghalt, csak az jutott eszébe, a temetés napján nem kell iskolába mennie….később, felnőtt korában a családi történetek igazolták az érzéseit. Mindenkit csak bántott, megalázott, komoly szenvedéseket okozott a környezetének. Tudta, mindenkinek meg van a története miért lett olyan, amilyen, de ez akkor gyerekként nem érdekelte, csak a kitaszítottságot érzete, és ki merte mondani nem szerette a nagyapját! Később is meg merte fogalmazni, ha nem szeretett valakit, sokszor sajnos ki is mondta, de az évek során, ezt igyekezett inkább magában tartani.

Az apai nagymamáját, sokkal később fiatal felnőtt fejjel veszítette el. Közelebb állt hozzá, sok történetet mesélt a régi időkről, de valahogy ezek olyan idegennek tűntek neki, nem érezte, hogy bármi köze lenne az emberekhez, a családhoz, érdekes mesékként kezelte mindig. A sok kedvesnek tűnő együtt töltött idő alatt azonban kiderült, az ő szemében is csak egy lány volt, akinek hímeznie, kötnie kell megtanulnia, és igazából nem is kell mást elvárni tőle, hiszen egy lánynak nagyon más feladata nincs is az életben! A harciasságából adódóan meglehetősen felháborodva vette tudomásul, évekre meg is szakította a kapcsolatot vele, de amikor a nagymamája beteg és nagyon idős lett, újra eljárt hozzá, és hallgatta a régi történeteket. Úgy érezte ennyivel tartozik a családja ezen ágának is. Már tudta nagyjából ki ő, és milyen úton halad, nem volt jelentősége, hogy egy közel 90 éves régi időkben, svájci kisasszonyok között nevelkedett nagymamája mit gondol.

Közben elmentek olyan emberek is, akik nagyon közel álltak hozzá, olyan nagybácsik, nagynénik, akiktől még annyi történetet kellett volna hallania. Kielégíthetetlen vágya volt a család, anyai ágában lévő felmenőivel töltött időre. Itta a szavukat, és úgy érzete, mintha a zsigereiben lennének ezek az emberek, az életük, a történetük. Minden egyes szavukat úgy élte meg, mintha vele történt volna, az ő életét mesélték egy kicsit. Azonosult a fájdalmakkal, az örömökkel, sokat sírtak és nevettek együtt. Ezekben a „mesékben” szóba kerültek olyan családtagok is, akiket ő már nem ismerhetett, hiszen sokkal korábban az ő születése előtt, leginkább a háború alatt vagy közvetlenül utána haltak meg. A fényképek és a történetet mesélők életszerű, már, már filmbe illő előadása miatt, úgy érzete mintha köztük élt volna. Sokukban magára ismert, és ez hihetetlen erőt, biztonságot adott neki, a nagycsalád erejét, amit előtte sokszor hiányolt. Ezeket a családi történeteket már csak anyukája elvesztése után hallhatta, sőt sok embert csak akkor ismert meg a tágabb családjából. Az anyukája soha nem beszélt semmiről, mintha az emberektől, akik tudtak a gyerekkoráról, akik tanúi voltak annak a sok szörnyűségnek, távol tartotta volna magát és a gyerekeit, nem igazán tartották a kapcsolatot velük.  Az imádott anyukája úgy halt meg, hogy az életének ezen részéről nem beszélt, örökké magában fojtotta, eltemette a lelke egy olyan mély üregében, amihez senki nem férhetett hozzá, magával vitte a sírba.

Az emlékek felidézésnél eljutott arra a pontra, amire nagyon nehéz volt még gondolnia is. De mivel ő elhatározta, soha nem fogja titkolni a lányai előtt a múltat, ezért most sok év után felidézte azt a szörnyű évet, amit már azt hitte feldolgozott. Rájött, ezeket a veszteségeket soha nem fogja tudni feldolgozni, elengedni, és talán nem is akarta. Úgy érzete a fájdalmakat a maguk valójában kell megélni, ezekkel az ő aki, ugyan úgy a része, mint a sok öröm és boldogság. Minden, ami volt, akivé vált mostanra, ezekből az élményekből lett!

Még alig volt 25 éves amikor az anyukája nagyon fiatalon 56 évesen úgy döntött befejezi az életét, elfáradt. Ekkor is tisztában volt vele, hogy ez történt, de később, amikor már sokkal idősebb lett, teljes meggyőződéssel hitte. Hitt a szabad akaratban, hitt, abban, hogy valaki, aki nem talál más utat a nyugalomra, a halált választja és a tudtaalattijában ugyan, de betegséget generál, hogy ne kelljen tovább elviselni az elviselhetetlent! A felfoghatatlan és kimondhatatlan fájdalmon kívül mégis megbocsájtott az anyukájának, mert elfogadta a döntését. Érzete fel kell nőnie és a saját életét élnie, nem lehet az anyukája árnyékában többé, nem védheti meg örökké, nem oldhatja meg mindig a gondjait. A készen, tálcán felkínált megoldások ugyan mindig jók voltak, de nem az övé, az anyukája tapasztalatai, élete volt benne. Tudta, végre el kell követnie a saját hibáit, minden pocsolyába bele kell lépni, és utána, ha nedves lábbal is, de tovább menni egyedül, a saját megoldásával…..

Anyukája temetésén, csendben könnyek nélkül állt az emberek között. Fogalma nem volt kik vannak ott, ürességet érzett, és végtelen magányt! Hosszú idő volt, mire újra sírni tudott……

Az imádott nagymamája halálhíre egy reggel érkezett telefonon, még abban az évben, amikor az anyukáját is elveszítette. A telefont lerakva szakadt ki belőle úgy igazán a fájdalmas zokogó, már, már hisztérikus sírás. Furcsa módon vele nem volt olyan elnéző, mint előtte az anyukájával, úgy érzete elhagyta, cserben hagyta őt, igen, kifejezetten mérges volt! Előző nap, még ott ült nála, beszélgettek, együtt kávéztak, cigarettáztak, és talán még nevettek is. A nagymamája elaludt, azt mondták nem szenvedett, a halál oka, szívelégtelenség…..Az eszével tudta, nem lehetett elviselni a lánya elvesztését, azt már nem, annyi mindenkit veszített el a könnyűnek nem nevezhető életes során, hogy belehalt  a fájdalomba, megszakadt a szíve.

Ezután hosszú évek teltek el, amire nem is emlékezett mi történt, csak élte a hétköznapokat, dolgozott, bulizott, intézte az ügyeit, próbált úgy csinálni mintha ezek után lehetne normális élete. Férjhez ment, elvált, majd eltemette az apukáját is.

Az apukája halálhíre már nem is rázta meg, ennek több oka is volt, de a legfontosabb, hogy az apját az anyukája halála után a lelkében már régen eltemette. Sokan nehezteltek is rá ezért, a látszólagos érdektelensége, a hidegsége miatt. A testvérével talán itt romlott meg végleg a kapcsolata, ő volt az, aki nem is értette mi megy végbe a lányba, fogalma nem volt az elmúlt 10 évről, a veszteségek megéléséről, a magányról, a kétségbeesésről, a lelki fejlődéséről, a megtalált útjáról, a történtek feldolgozásának mikéntjéről. Az ezt megelőző körülbelül 10 évben mindig a barátok és a Tántikája volt mellette, ők tartották a lelket benne, és vezették ki a teljes nihilből. A testvére csak nagyon távolról, érdeklődést sem mutatva, külső szereplője volt az életének.

 Az emlékek felidézése után mégis egy boldog mosoly ült az arcára, mert az 50-hez közelebb úgy érzete megérkezett, hellyel-közzel készen volt. Készen arra, hogy mind azt, amit tudott a lányainak átadhassa. Tudta a sok rokona, akik elmentek, mind benne élnek, kik emlék, de sokan egészen kézzel fogható genetikai szinten. Sokszor ismert rájuk, a kommunikációban, a hangsúlyaiban, a mentalitásában. Amikor pedig a tükörbe nézett, konkrétan az anyukája nézett vissza rá….Igen, a sok megélt fájdalom után boldogságot érzett, mert szerencsésnek érezte magát, hogy olyan emberek vették körül, akiktől tanulhatott, és rendkívüli dolgokat örökölt, nagyban önmagát is! Már szerette az emlékeit, hálás volt annak a sok embernek, akik mellette voltak, és segítettek a szomorúságot átkonvertálni örömmé. Eszébe jutottak a lányai, akik a Tántival nyaralnak, mert teljes jogú nagymamájuk van, még ha nem is egyenes ágú, a lányok, akik olyan sok mindenben hasonlítanak rá, és akiknek mindent elmesélhet majd, amikor ők is érdeklődve teszik fel a kérdéseiket a múltra vonatkozóan.