Szeretett a nagymamájához járni, szinte minden héten ott volt nála, ilyenkor lekuporodott a fotel elé egy párnára és beszélgettek. A nagymamájának csodálatosan szép keze volt, ahogy anyukájának is, mindig tökéletes manikűrrel, vörös körmökkel. Mindenben a nagymamájára, anyukájára hasonlított, kivéve a kezük, azt nem tőlük örökölte. Ezt minden egyes alkalommal nehezményezte is, de azért úgy érezte ezen a problémán át lehet lendülni. Ezek az együtt töltött idők végtelenül meghittek, harmonikusak voltak. Azonban nem mindig volt ez így……Sok évnek kellett eltelnie, hogy eljussanak idáig. Kislányként nem szeretett vele lenni, akkoriban a nagymamája egy üzletet vezetett, barátnőkkel kártyázott, utazott, nem nagyon volt ideje a családjára. Mindig mintha menekült volna a közös együttlétek elől. Ezt persze már idősebb lányként pontosan értette, és nagy részben egyet is értett vele. Mégis már akkor volt valami kettejük között, ami összekötötte őket. Nem, nem közös élet, nem is közös emlékek, sokkal inkább valami láthatatlan szál. A lány lépésről lépésre került egyre közelebb a nagymamájához, lassacskán bontogatta a falakat. Tudta, olyan titkokat rejt a szomorú szem, a távolságtartó viselkedés, amikre szüksége van ahhoz, hogy tudja ki ő, honnan jött! A családjukban nem volt divat a múltról beszélni, főleg nem a háborúban történtekről. Azt mondják, két féle zsidó család van. Akik a háború után minden erejükkel meg akarták tartani a vallásukat, identitásukat, hagyományaikat, tették ezt a négy fal között titokban, hosszú, hosszú éveken keresztül. És volt egy másik út, amit az ő családja, felmenői választottak, soha többé nem beszéltek arról kik is ők valójában. Évtizedek teltek el ebben a dermedt csendben. Amikor rokonok, barátok jöttek, előfordult, hogy halkan a lány számára értetlenül beszéltek zsidóságról, rokonokról, akik már nem élnek, de ez beleolvadt a szokásos politikai eszmecserébe, ami teljesen hétköznapi, megszokott volt.
Még sok, sok évvel az előtt egyszer egy furcsa esetre ment haza. Az apja és a bátya ültek a nappaliban, és beszélgettek. Ez már önmagában is furcsa volt, mert ők ketten akkoriban már nem nagyon beszéltek egymással. Az apja megkérte üljön le ő is, mert szeretne vele beszélni valamiről. Elmesélte, a bátya az iskolából, ma úgy jött haza, hogy azt mondta XY-ra, büdös zsidó…..nem értette a lány, hogy neki ehhez mi közé van, a bátya szokta negatív jelzőkkel illetni az ismerőseit, akiket nem kedvelt, nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget. De akkor az apukája a következőket mondta…..”gyerekek, el kell mondanom nektek, hogy a nagymamátok, édesanyátok, és ti magatok is zsidók vagytok, nem szeretném, ha ebben a családban ez a szó bármilyen jellegű szitokszó lenne, vagy viccesen, negatív jelzőként használnátok”! A testvére lassan felállt, kiment a szobából, és soha többé nem beszélt erről. Akkor ennek a bejelentésnek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Nem voltak vallásosak, nem tartották egyik felekezet vallási szabályait sem, nem jártak templomban, mint ahogy a környezetűkben senki más sem. Abban az időben nem volt téma senkinek a származása, vallása, sőt, nem hogy nem volt téma, azzal sem foglalkoztak, hogy létezik ilyen!
Sok évvel később, az útkeresése során jutott eszébe ez a beszélgetés. Abban az időben elment mindenhova, katolikus, református, evangélikus templomba, beszélgetett buddhistákkal, járt a Krisna völgyben, de egyikben sem érezte azt az érzést, mint amikor belépett egy zsinagógába……ez volt az a pont, amikor azt érezte haza ért! A közösséget furcsának, és némileg még kirekesztőnek is érezte, nem is vágyott utána sokáig oda, de tudta, neki ezzel dolga van!
Lelkesen mesélte a nagymamájának milyen csodálatos élményben volt része, megtalálta önmagát, mert rájött, hogy ő zsidó…. (Ezen a kijelentésen később sokat mosolygott, hiszen a hosszú évek alatt bebizonyosodott ez nem ennyire egyszerű)……elmesélte a korábbi beszélgetést apukájával, és a zsinagógában tett látogatását. Legnagyobb meglepetésére a nagymamája teljes ellen állásába ütközött, és csendben lehajtott fejjel csak annyit mondott: „Ne akarj zsidó lenni, az egy nehéz sors”!
Igazából itt kezdődtek el a beszélgetések mélyülni, lassan, nagyon lassan. A nagymamája rettenetesen nehezen kezdett el beszélni, sok időre, és különböző praktikákra volt szükség, hogy elinduljon valami. Elkezdett könyveket olvasni a témában, hogy ezzel kapcsolatos kérdéseket tehessen fel, hátha akkor könnyebben megnyílik a nagymamája. Érzete hiányzik neki valami, egy mozaik darabka, hogy összerakhassa a családja múltját. Érezte, hogy a múlt nélkül nem lehet jelent és jövőt építeni. Ha nincsenek alapok, akkor egyszer csak minden összedől! …..de aztán átszakadt valami, elkezdett mesélni és csak ontotta magából a történeteket, a fiatal koráról, a háború előtti időkről, az élete szerelméről, a szüleiről……és aztán a háborúról…..az elvállásról, a bujkálásokról, az éhezésről, egy újszülött kislányról, aki soha nem láthatta az apukáját, a reményről, hogy hátha haza tér, az irdatlan fájdalomról, amikor kiderült hogy mégsem, az elhurcolt barátokról, rokonokról, a nyilasról, aki majdnem megölte őket, a német katonáról, aki ezt megakadályozta, és a pillanatról amikor eldöntötte ő soha többé nem akar zsidó lenni! 
Ekkor a lány felemelte a tekintetét, és azt mondta: „Ok, ezt értem, de zsidónak lenni, nem egy döntés, ez a sorsunk”! Talán abban a pillanatban értette meg a nagymamája, ez nem gyermeki hóbort a lánynál, neki valóban ez a sorsa. Talán akkor értette meg, hogy ez az, ami összeköti őket, a lánynak folytatni kell azt, ami oly sok évvel ezelőtt megszakadt, ismernie kell a családjának a történetét, ahhoz, hogy majd a saját családját vissza terelhesse a régen elhagyott útra. Attól kezdve, a nagymamája lett a kísérője ebben a kalandban……

Egy napon miközben a jó megszokott kis párnáján a fotellal szemben elhelyezkedett, a nagymama átadott egy előre kikészített csomagot. Levelezés a nagypapájával. Látszott évek óta nem vette elő, de az is látszott voltak idők, amikor nap, mint nap olvasgatta ezeket, gyűrött, ceruzával írott, levelezőlapok voltak, visszafogott fogalmazású sorok, amiből mégis helyenként előtört a szerelem és a szenvedély. A bélyegeken különböző munkatáborok pecsétjei…..aztán ez sem jött többé! Soha nem derült ki pontosan hol, és mikor halt meg…….
A lány úgy érzete az életük az, amivel válaszolhatnak a sok borzalomra, hogy soha nem adhatják fel, hogy nem titkolóznak, hogy vállalják a sorsukat, hogy a gyerekeinek nem egy szoba feszült csendjében véletlenül kell megtudniuk ki ők, hogy a világ legtermészetesebb dolga legyen kimondaniuk, zsidó vagyok!