Mint már sokan tudjátok, végre sikerült elkezdenem dolgozni, ami több szempontból is nagy öröm számomra.
A helyi bölcsiben kaptam munkát. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy teljesen egyedül intéztem és beszéltem meg mindent az intézmény vezetőjével és a közvetlen főnökömmel.
Nagy álmom vált valóra, hogy egész pici babákkal foglalkozhatom, és kiderült számomra, hogy valóban nagyon szeretem a gyerekeket . 
Megható, hogy már két hét után kialakult bennük kötődés irányomban, és ha bántja őket valami oda jönnek hozzám, és a saját kis nyelvűkön (mert ez nemzetközi) segítséget kérnek!
Nagyon érdekes látni, hogy itt 5-6 hónaposan már bölcsibe adják a gyerekeket. Ennek az egyik oka, hogy muszáj, mert a nők nagy többsége nem engedheti meg magának, hogy otthon maradjon, dolgoznia kell menni. Azonban aki otthon van az is beadja a gyereket, mert itt ez a kialakult szokás…. És iszonyat betegen is behozzák a gyerekeket, ami nekem külön furcsaság…..de ez egy másik téma, most nem fejteném ki bővebben, hogy én erről mit gondolok, azt hiszem nem tisztem ítélkezni….
A lényeg, hogy nagyon élvezem a picikkel töltött időd és nagyon sok új dolgot is látok és tanulok, ami nagyon pozitív! 
A kollégáim nagyon kedvesek sokat segítenek és nyugtatnak, hogy higgyem el, szépen lassan mindent érteni fogok . És ez így is lesz, tudom, már most sokkal többet tudok beszélni, mint előtte.
Nálunk most beindult a délutáni társadalmi élet, minden délután a lányok valamelyik barátjánál vagyunk vagy nálunk van banzáj.
És hát a héten Purim van, ami olyan, mint a farsang, bár szerintem itt rettenetes jelmezek vannak, de a csajok boldogan énekelnek, táncolnak a többiekkel. 
Majd mellékelek képeket is, ha vége van ennek az ünnepi időszaknak.
A múltkori bejegyzésemre, sokan sokfélét reagáltatok, amit köszönök.
Sokan írtátok, mondtátok, hogy 6-7 hónap után nem lehet messze menő következtetéseket levonni…..ez részben igaz!
De higgyétek el, sok mindenre elég ez az idő. Nyitottságunkból adódóan rengeteg emberrel beszélünk, akik mind más helyzetben lévők. Vannak nagyon rég óta itt élők, különböző országokból, kultúrából, vannak akik szinte velünk együtt jöttek és szinte mindenkinek hasonló dilemmái vannak mint nekünk.
És most nem az emóciós részéről beszélek….most már értem, hogy ez változik a leginkább. Vannak időszakok, amikor valóban fizikai fájdalom a hiányotok, de ez napról, napra változik. Tudom, hogy vannak, akik örökké a barátaim lesznek, csak kicsit távolabb vagyunk egymástól, kizárólag fizikailag.
Fantasztikus emberekkel ismerkedtünk meg és kifejezetten jótékony hatással van ránk a velük való találkozás, beszélgetés. Amit már írtam, hiszem, hogy bár hogyan is alakul az életünk sokan részesei maradnak. Mert ezek közül van több is, ami nem felszínes kényszer kapcsolat, hanem közös mély szimpátia!!!!
Mióta tudok jobban beszélgetni, és mesélek magunkról a Magyarországi életünkről, sokan kikerekedett szemekkel kérdezik, hogy miért is jöttetek ide, Európából? Én ilyenkor mindig nevetek, hogy Magyarországról, nem Európából… , és értik!!!!
Megint csak ismételni tudom magam, hogy nekem könnyebb, mint Gábornak, mert nekem érzelmi indíttatásaim voltak, és azt mind meg is kaptam!!! Persze bennem is felmerülnek kérdések a jövővel kapcsolatban az itteni lét, kultúra, gyerekek jövője stb, de még mindig úgy látom több a pozitívum, mint a negatívum..... A Gábor viszont még mindig nem látja, hogy ő itt biztosítani tudja a családjának azt az életet, ami hosszú távon jó lehet…..és ez viszont kétségtelen és igazat kell, adjak neki. Sajnos az emberekkel való beszélgetéseink, és az ő tapasztalataik is mind ezt támasztják alá. A kérdés már csak az, hogy melyik utat választjuk….hiszen mind kettő rögös, csak az egyiket már ismerjük, ami nem feltétlenül jelenti, azt, hogy jobb……
Egy biztos, ha a Gábor és Rebus boldogtalanok lesznek, akkor nem maradunk, mert a legfontosabb, hogy összetartozunk, és együtt csináljuk, azt, amit csinálunk!!!!
Viszont felhívom mindenki figyelmét, hogy mostanában már vannak jó áron repülőjegyek, ha akartok, most gyertek, mert ki tudja, utána mi lesz …..
Mert Israelt, látni és érezni kell, aki már volt annak azért aki még nem annak meg na PLÁNE!!!!!

Ezzel a mondattal indul az egyik legcsodálatosabb történetű film, amit valaha láttam.
Nyilván sokan tudjátok, ez a Távol Afrikától című film főhősnőjének nyitó mondata!
Nagyképűség lenne ehhez a történethez hasonlítani az én történetemet, de ez a mondat cseng a fülembe napok óta, mióta meghoztuk a döntésünket…..
„Önző” módon ez a bejegyzés kizárólag rólam fog szólni az alábbiakban kiderül miért!
Volt egy álmom, Israelben élni!
Az álmom teljesült, még ha itteni életem rövidre szabott is lett és sokkal kevésbé gyötrelmes és nagy ívű történet, mint az említett film főhősnőé……
Úgy döntöttünk haza megyünk!
Az okokat most nem írom le, mert sokszor, sokféle módon írtam már a dilemmáinkról.
Ez a bejegyzés most másról szól!
Nagyon nehéz döntés volt számomra, sokkal nehezebb, mint az ide vezető út!
Az valahogy annyira természetesnek tűnt, hogy nem voltak kétségeim!
Most voltak…..
De Gábor és a gyerekek annyira vágytak haza, hogy végül beláttam, menni kell!
Tény, hogy a lelkem egy része nekem is menni akart, de rettenetesen nehéz volt ezt az álmot elengedni….
A döntés meghozatala után csak sírtam, sírtam, sírtam……aztán megkönnyebbültem, mert tudom el kellett jönnünk, és most vissza kell mennünk!
Életem egyik nagy ajándékaként tekintek arra, hogy itt élhettünk Israelben. Megismerhettünk egy teljesen más világot és csodálatos embereket! A lányok tökéletesen beszélnek héberül, mi kevésbé, de beszélünk !
Egy ismerős a hír hallatán megkérdezte, hogy ezért minek kellett eljönni? Nyilván még sokakban fog ez a kérdés felmerülni……. 
- Azért mert hiszem, hogy ha vannak álmaim, merni kell azokat megvalósítani! Kevés embernek adatik ez meg, nekem részben sikerült!
- Azért mert egy olyan országban akartam élni, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy az vagyok aki!
- Azért mert itt egy „nyelven” beszélünk, még ha ez igazából a világ oly sok nyelvét is jelenti!
- Azért, hogy eltávolodjak a megszokott életemtől, és megtanuljam megbecsülni azt, amim van!
- Azért, hogy rájöjjek, kik azok az emberek akiket az utamon továbbra is társamnak tekintek, és kik azok akiket el kell engednem!
Hiszem, hogy vannak az életben helyzetek, amikor vállalni kell, hogy valami nem az, aminek hittük, vagy mi nem úgy éljük meg, ahogy azt hittük (erről bővebben szívesen mesélek majd személyesen) és vissza kell menni a kiindulási pontra! 
Az utam ezen része, most végett ért!
Israel és én soha nem hagyjuk el egymást, mert összetartozunk!
Olyan sok mindent kaptam, ami örökre az enyém marad, élményeket, mosolyokat és pofonokat is…..
Július 25.-én érkezünk Budapestre!

Ma reggelre megfogalmaztam egy hasonlatot, mit is jelent nekem Israel….
Pont, mint az első szerelmem!!!
Hatalmas érzelmek, pro és kontra….vágyak, álmok, csalódások.
Elképzelések az örök szerelemről, együtt leélt életről….szakítások, kibékülések, gyötrelmek, csodás fellegekbe repítő érzelmek, szerelmes napok, hónapok, aztán újabb kiábrándultság….
Egy idő után aztán felmértem, hogy ennél kevesebb jó és csodás dolog van, de tudtam, ez biza nem tart örökké….ez az az érzés, ami nem élhető a hétköznapokban! Még csinálom, akarom, próbálom, de már tudom nem ő lesz a férjem, nem ő lesz a gyerekeim apja…mert ahhoz valami más, talán több kell!
Aztán egyik reggel felébredtem és az mondtam, ennyi volt…..szenvedtem, sírtam, de tovább léptem! És maradt egy csodás emlékem, amiért örökké hálás leszek, és mindig magamban hordozom….mindig a részem marad….nincs harag, nincs fájdalom, csak sok szép emlék!
Tudom, vannak, akiknek az első szerelem maga az élet és a beteljesült szerelem. Mindent magában hordozz, barátságot, társat, szerelmet, biztonságot, kiegyensúlyozottságot, persze a konfliktusokkal együtt, hiszen az is része a valós életnek…..
Így van ez a kivándorlással is….van aki mindent megtalál itt, és vannak akik nem. Van, aki tud sok, sok kompromisszumot kötni és itt maradni, boldogan, és van, aki nem….
Mások a tűréshatárok és mások az igények, mindenki mást vár és talán mást is kap, pont mint az első szerelemtől.
Van, aki egyből rátalál, és van, aki sokat keresget….sőt van olyan is, aki sok, sok év után és keresés után tér vissza az első szerelemhez!

Én és Israel még nem szakítottunk örökre….még szeretjük és „bántjuk” egymást! Próbálgatjuk a határokat és húzzuk az időt. Újabb és újabb határidőket szabunk meg.
Még hiszek az együttlétünkben, de talán tudom mi nem maradunk örökre együtt…..hiába a hatalmas szerelem!!!!!

Ha a csend beszélni tudna, hol nevetne, hol meg sírna, fekete és fehér volna talán…..(LGT)

Nagy volt körülöttünk a csend verbálisan, hiszen a képek alapvetően arról tanúskodnak, hogy jól vagyunk!
Azért írom, hogy alapvetően, mert ez az egyik oka a dilemmánknak!
Mert, hogy dilemmában vagyunk….menjünk vagy maradjunk?!
Nagyon sok szempont alapján kell mérlegelni és lássuk be ez nem könnyű!
Persze sokkal egyszerűbb lenne, ha minden rossz lenne, de nem az!!!!
Mert Israelben élni jó!
Hogy miért?
- Mert nyitottak és elfogadóak az emberek
- Mert csodálatos a környék, ahol élünk
- Mert a gyerekek számára ez egy paradicsom
- Mert a lelkünk egy része ide tartozik
- Mert sok szempontból haza érkeztünk
De „szerelemből” nem lehet megélni….
És akkor az a csúnya racionalitás…..
Amit rosszul mértünk fel az, hogy minimum 5 évre lenne szükségünk ahhoz, hogy olyan szintre jussunk a nyelvvel, hogy egyáltalán a közelébe tudjunk kerülni számunkra elfogadható munkának! 
A lelkesedésünk és hogy nagyon akartuk, azt mondatta velünk nem lesz gond, ha 1-2 évig „valamit” csinálunk, amiből meg tudunk élni.
Az egyik tényező az idő….a másik pedig az, hogy rá kellett jönnünk ilyen hamar, hogy nekünk nem elég, ha csak „valamit” csinálunk!
Hogy szükségünk van a szellemi munkára….nem tesz minket boldoggá, a csak „valami”…..főleg nem ilyen hosszú távon!
Továbbá Gábor (aki kettőnk közül a racionalitást képviseli) felmérte, hogy az a pénz, amit itt kvázi melósként lehet keresni nem elég arra, hogy normálisan éljünk. Pedig ő nem minimál béren van és múlt hónapban 240 órát dolgozott…..Persze lehet az a kérdés mi a normális? Ez mindenkinek más, de bőven a Magyarországon megszokott alattiról beszélek….
Én meg már most szenvedek attól, hogy szellemileg nem tudok feltöltődni. Emlékszem pont ez volt egy idő után a bajom akkor is, amikor otthon voltam a lányokkal. Igaz akkor ez az érzés sokkal később jött el, de a helyzet is nagyon más volt !
Tegyük fel, hogy maradunk, és 5 év múlva szenzációsan beszélünk már héberül…..47-48 évesek leszünk! Vajon milyen esélyekkel indulunk majd egy állás interjún az akkor akár 30 évesekkel szemben? Mert azzal kapcsolatban nincsenek illúzióim, hogy ez mindenhol a világon egy fontos tényező!
Jó, de mi vár minket Magyarországon?
Nem biztos, hogy tudunk, vagy akarunk ugyan abba a „cipőbe” visszalépni…..
Kérdések, kérdések, kérdések…..
És amit egyedül én nem mérten fel jól…..Az a hihetetlen érzelmi függőségem emberektől!!!
Nem tudom, a pszichológia ismeri e (nyilván igen) a kapcsolati függőséget, és nem a partner kapcsolatira gondolok jelen esetben, hanem arra, hogy valaki ilyen mértékben kiszolgáltatott legyen érzelmileg a barátai nélkül!
Nyilván ennek az is az oka, hogy olyan biztos emberi kapcsolatokkal rendelkezem ott, ami meghatározza a hétköznapjaimat.
És akkor arról a néhány nagyon közeli barátról nem is beszéltem, akik nélkül nem tudom, hogy tudok, vagy egyáltalán akarok e élni?!
Lehet, ezen az idő segíthet! De akarom én ezt? Akarok lemondani ezekről az érzésekről, élményekről a mindennapjaimban? Akarok én lemondani rólatok?
Rebeka úgy tűnik pont ilyen….annyira ragaszkodik emberekhez, ami már megható, de kicsit ijesztő is. Ő most nagyon kínlódik, naponta elmondja, hogy ő haza akar menni…..mert ott van a Panka, a Luca a Csabi a bölcsis Zsuzsi néni (vele valami földön túli a kapcsolata szinte az első perctől kezdve)! Ő most itt bezárt és nem is hajlandó nyitni….pedig szeretik nagyon és barátkoznának vele, de ő nem!!!
Esztert megkérdeztük, hogy mit szólna, ha visszamennénk Magyarországra? A válasz a követező volt: „Ok, de ha nagy leszek, én visszajövök”
Aminek persze semmi akadálya, hiszen Israeli állampolgárok vagyunk, bármikor megteheti…..és mi is!!!!
Bármi is lesz a döntésünk, az hiszem jól tettük, hogy eljöttünk!
-Mert olyan dolgokat tudtunk meg egymásról és magunkról, amik e nélkül soha nem derültek volna ki.
-Mert olyan közel kerültünk egymáshoz, ami sokkal több egy szerelemnél, házasságnál….
-Mert olyan csodás embereket ismertünk meg, akik nélkül kevesebbek lennénk, és bárhogy döntünk is, néhányuk biztosan az életünk részesei maradnak!
-Mert Israel maga a csoda! Egyáltalán, hogy van, hogy létezik! És hogy mi ennek részesei lehetünk egy kicsit.
-Mert dönthettünk és mert dönthetünk most is.
És hogy mit veszítettünk?
Gábor és a lányok remélem semmit!
Azonban én a nagyképűségem egy nagyon nagy részét…..és ez nem vicc!!!!
Hogy embereket és helyzeteket tudok kicsit másképpen látni.
Hogy tudom, én azt nem mondhatom, Vagyok, aki vagyok (bár igazából ezt senki sem mondhatja, több okból kifolyólag sem, remélem sokan tudjátok miért !!!!)…., csak azt, hogy leszek akivé, amivé formálom magam!

Ez a bejegyzés talán még személyesebb, mint az eddigiek, nézzétek ezt el nekem, nagyon felfokozott érzelmi állapotban élem meg a napjaimat. Sok minden kavarog bennem pro és kontra…..

AZ ÉN ISRAELEM - ÉN ÉS ISRAEL!
Itt az lehettem, aki mindig lenni akartam….talán lehettem ott is, de itt valahogy úgy éltem meg, hogy nem lógok ki oly sokszor a hétköznapokban a sorból, mert ide tartozom, itt nem a kisebbség ilyen, hanem a többség!!!!
Israel elfogadott és befogadott, mindent odaadott magából, amit hajlandóak voltunk elvenni érzelmileg, szellemileg!
Amit nem tudtunk megvalósítani az nem feltétlenül Israel hibája, vagy az embereké…..talán már kicsit öregecskék vagyunk új életet kezdeni, újra felépíteni azt, amit már egyszer felépítettünk és nagy része készen vár minket Magyarországon. Talán nem vagyunk igazán rákényszerítve, hogy újra kezdjük!
DE………….
Én szeretem Israelt úgy, ahogy van: a maga kavalkádjával, a rendetlenségével, az ízeivel, a forróságával, a „téli” esőivel, az illataival, a körülöttünk levő konfliktusokkal, hogy bármikor megszólalhat a sziréna!
Többféle Israel van, a nagyon modern, fényes, pompás városi lét, azt én nem igazán ismertem meg. Bevallom nem is volt célunk.
És van a kibbutz, ami egy sok szempontból álomvilág, talán egy már eltűnt idők újra álmodása…..
Itt nincs pompa, fényűzés, itt a házak öregek, de itt EMBEREK vannak, akik hisznek a közösség erejében, akik összefognak, ha szükség van rá. Akiknek nem számít, igazán milyen kocsival járnak, milyen ruhát viselnek. Kétségtelenül vannak furcsa szokások, de azt hiszem, ezekkel a közösség magát védi. Akik együtt ünnepelnek, együtt sírnak és együtt nevetnek, buliznak, ha annak van itt az ideje!
Ez az ország azt hiszem az összefogás és a hihetetlen erő jelképe lehet a világnak! Sokan nem gondolkodnak egyformán, itt is van, aki ezt a pártot, azt a pártor preferálja, van aki szélsőségesebb és van aki liberálisabb a politikai nézeteiben, mint mindenhol a világon. De egy tény…..ha itt Israel ellen történik valami a legkisebb dolog is, olyan szinten zár össze az egész társadalom, amit még soha, sehol nem tapasztaltam az életemben! 
Ez alatt a közel egy év alatt, megtudhattam ki is vagyok igazából, mik a fontosak számomra és mik nem számítanak már. Talán kicsit türelmesebb is lettem, elnézőbb és elfogadóbb! De sok mindenben szigorúbb is…..soha többé nem hagyom, hogy elvegyék tőlem azt, ami én vagyok! A magam eszközeivel harcolni fogok mindig azért, hogy a gyerekeim úgy nőhessenek fel, abban a szellemiségben, amiben mindig hittem, és amiben Israel nagyon nagymértékben megerősített!
Hogy ők olyan dalt énekelnek az ovi évzárón, jelbeszéddel kiegészítve, ami arról szól, hogy milyen sokfélék vagyunk és mégis egyformák! Hogy számukra, a világ legtermészetesebb dolga, hogy van, aki fekete és van, aki fehér. Hogy szinte mindenki máshonnan jött ide, hogy szinte mindenki beszél a héberen kívül még egy nyelvet, ami az eredeti anyanyelve! Hogy mindenkinek megvan a maga története, miért jött Israelbe….hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy zsidók vagyunk, hogy a Holocaust nem titok, hogy beszélnek róla és elmondják, megtanítják, kik vagyunk és honnan jöttünk. Hogy ha kell, igenis harcolnunk kell magunkért és a közösségünkért, amihez tartozunk!!!!!
Hogy nincsenek elhallgatások, nincsenek titkok, amit megkeserítik az életet!!!!! 
Hát ezt tanultam én Israeltől és az itteni emberektől!!!
És még azt, hogy milyen csodálatos családom van, akik most haza akarnak menni…..mert amikor az ember kislánya azt mondja, hogy „mama, olyan sokat voltunk itt Israelben, most már menjünk haza”…..akkor nincs mit tenni, csomagolni kell, és remélni, hogy abból a rengeteg csodából, amit itt megélhettünk sok mindent haza tudunk vinni magunkkal!
És remélni, hogy egyszer még visszatérünk, mert Israel a hazánk lett és nem hagyjuk el lélekben talán soha………

Köszönöm, hogy oly sokan lélekben velünk voltatok, olvastátok a bejegyzéseket és sokszor segítettetek soraitokkal. 
De drágáim a dolognak itt nincs vége !!! Most lesz csak igazán szükségem a segítségetekre……hogy újra visszatalálhassak oda ahonnan eljöttem, mert talán már semmi nem lesz olyan, mint volt….csak a legfontosabb nem változott a BARÁTOK!!!!!! ÉS EZ MOST A LEGFONTOSABB NEKÜNK !