Ezzel a mondattal indul az egyik legcsodálatosabb történetű film, amit valaha láttam.
Nyilván sokan tudjátok, ez a Távol Afrikától című film főhősnőjének nyitó mondata!
Nagyképűség lenne ehhez a történethez hasonlítani az én történetemet, de ez a mondat cseng a fülembe napok óta, mióta meghoztuk a döntésünket…..
„Önző” módon ez a bejegyzés kizárólag rólam fog szólni az alábbiakban kiderül miért!
Volt egy álmom, Israelben élni!
Az álmom teljesült, még ha itteni életem rövidre szabott is lett és sokkal kevésbé gyötrelmes és nagy ívű történet, mint az említett film főhősnőé……
Úgy döntöttünk haza megyünk!
Az okokat most nem írom le, mert sokszor, sokféle módon írtam már a dilemmáinkról.
Ez a bejegyzés most másról szól!
Nagyon nehéz döntés volt számomra, sokkal nehezebb, mint az ide vezető út!
Az valahogy annyira természetesnek tűnt, hogy nem voltak kétségeim!
Most voltak…..
De Gábor és a gyerekek annyira vágytak haza, hogy végül beláttam, menni kell!
Tény, hogy a lelkem egy része nekem is menni akart, de rettenetesen nehéz volt ezt az álmot elengedni….
A döntés meghozatala után csak sírtam, sírtam, sírtam……aztán megkönnyebbültem, mert tudom el kellett jönnünk, és most vissza kell mennünk!
Életem egyik nagy ajándékaként tekintek arra, hogy itt élhettünk Israelben. Megismerhettünk egy teljesen más világot és csodálatos embereket! A lányok tökéletesen beszélnek héberül, mi kevésbé, de beszélünk !
Egy ismerős a hír hallatán megkérdezte, hogy ezért minek kellett eljönni? Nyilván még sokakban fog ez a kérdés felmerülni……. 
- Azért mert hiszem, hogy ha vannak álmaim, merni kell azokat megvalósítani! Kevés embernek adatik ez meg, nekem részben sikerült!
- Azért mert egy olyan országban akartam élni, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy az vagyok aki!
- Azért mert itt egy „nyelven” beszélünk, még ha ez igazából a világ oly sok nyelvét is jelenti!
- Azért, hogy eltávolodjak a megszokott életemtől, és megtanuljam megbecsülni azt, amim van!
- Azért, hogy rájöjjek, kik azok az emberek akiket az utamon továbbra is társamnak tekintek, és kik azok akiket el kell engednem!
Hiszem, hogy vannak az életben helyzetek, amikor vállalni kell, hogy valami nem az, aminek hittük, vagy mi nem úgy éljük meg, ahogy azt hittük (erről bővebben szívesen mesélek majd személyesen) és vissza kell menni a kiindulási pontra! 
Az utam ezen része, most végett ért!
Israel és én soha nem hagyjuk el egymást, mert összetartozunk!
Olyan sok mindent kaptam, ami örökre az enyém marad, élményeket, mosolyokat és pofonokat is…..
Július 25.-én érkezünk Budapestre!