“Isten majd megbocsájt: az a mestersége”
Varnus Xaver

Hosszú éveken keresztül azt hangoztattam, apámnak soha nem fogok megbocsájtani, mert nem akarok! Úgy éreztem, a részemmé vált a harag, biztonságot ad. Nincs ezzel dolgom, nem nekem kell megbocsájtani, hiszen nem vagyok Isten, ezt játssza majd le ő, ott ahol, és akivel kell! Azzal, ha megbocsájtok, elveszítek valamit végérvényesen, ami a gyerekkoromhoz, illetve hozzá köt! A megbocsájtással, véglegesen elengedek valamit, ami még megmaradt abból az időből. A harag, ami még emlékeztetni tudott oly sok mindenre, ami fontos, így tudott része lenni az életemnek, a személyiségemnek. A harag volt az én fix, számomra értelmezhető pont, ami még összekötött minket, a halálát követően, oly sok éven át…..

Azt mondja a pszichológia, akkor vállunk igazán felnőtté, amikor megértjük a szüleinket és megbocsájtunk nekik. Tapasztalatom szerint, ez összefügg a szülők elvesztésével, akkor kényszerülünk rá igazán, hogy szembe nézzünk az emberi esendőségükből adódó hibáikkal. Talán elsőre furcsán hangzik, de mégis ez a könnyebb. Hogy miért? Akiknek élnek a szülei, ha szembesülni még szembesül is a hibákkal felismeri, bosszantja. Igazán mélyen azonban ekkor még nem látjuk a gyötrelmekkel, örömökkel, emlékekkel teli történetüket. Talán a hétköznapok, amik nem hagyják ezt. Élnek, részesei mindannak, ami körülvesz minket, küzdünk, harcolunk velük, de mégis vannak…. Mellettünk vannak a párválasztásnál, fogják a kezünket, amikor szakmailag, emberileg gödörbe kerülünk. Adott esetben vigyáznak a gyerekeinkre… velünk örülnek a sikereinknek, sokszor beleszólnak a döntéseinkbe, próbálják felhívni a figyelmünket a hibákra, és mondjuk ki, ebből adódóan időnként az agyunkra mennek. Hisszük, sőt tudjuk, mi már annyira készen vagyunk, a kezünkben tartjuk a bölcsek kövét!

Aztán egy nap arra ébredünk, nincsenek többé…..Itt elkezdődik egy utazás, ami során kénytelenek vagyunk szembe nézni az ő életükkel is.  Ahhoz, hogy élni tudjuk a jelenünket, meg kell érteni a múltat. Bizony fel kell dolgozni, helyére kell tenni, azt is, ők honnan jöttek, ők, akik nagyban befolyásolják azt, akik azon a ponton vagyunk, amikor ők elmennek!

Apámat már jóval a halála előtt eltemettem! 1996.-ban amikor anyukám végleg megpihent, számomra ő is meghalt, sokkal inkább, mint aki valóban halott volt!
Ennek legfőbb oka az, ahogy a haldokló anyukámmal viselkedett, ahogy az ő fájdalmakkal teli élete végén is, kizárólag arról szólt minden, hogy neki mennyire nehéz, és mennyire rossz, és mi lesz vele, amikor meghal……
Ekkor még igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, azt  gondoltam kötelességem átvenni az ő szerepét, és tovább istápolni, egybe tartani apámat. Nagyon hamar rájöttem én erre képtelen vagyok! Mert nem vagyok az anyám…..felfelé nem tartozunk felelősséggel, csak lefelé! Egy élet állt rendelkezésére, hogy felnőjön, hogy viselni tudja a fájdalmat! Neki kellett volna fogni a kezemet, az APÁMNAK lenni, támaszt és vigaszt nyújtania, már amennyire lehet. E helyett, újra, és újra ő volt az áldozat, aki segítségre szorult. Nem tudom pontosan személyiségemből, koromból adódóan, ami akkor elutasított minden önsajnálatot, és gyengeséget, vagy egyszerűen a sima értetlenség, kiábrándultság, csalódottság volt, ami odáig vezetett, hogy megszakítottam vele minden kapcsolatot! 

25 éves voltam…..végtelenségig szélsőséges, kritikus. Leginkább a gyengeség volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni! Tény, ez a mai napig is zavarba hoz….nem az időszakos gyengeség, amit nem értek, hiszem, hogy fájnia kell, hiszem, hogy mindent meg kell élni a maga valójában, bele lehet, sőőőőt kell tenni időnként a fejünket a sárba. Nem a gyengeséggel magával van bajom, sokkal inkább ennek álcázásával! Az igazán gyenge ember soha nem meri, tudja kimondani, „fáj, én ebbe most bele fogok dögleni”….mert ösztönösen érzi, ő valóban bele döglik. E helyett képmutató, erősnek mutatja magát, vagdalkozik, utálkozik, hibáztat mindent, és mindenkit az ő nehéz sorsáért….ezzel szembe az erős az belefekszik a sárba, meghempereg benne, ordít, zokog torkaszakadtából, mert pontosan tudja, utána feláll, és a megélt fájdalommal, amivel szembenézett, megküzdött, beépítette azokat, több, erősebb lesz!
Apám gyenge volt……próbált engem is lehúzni, de én lerúgtam!!! Biztos vannak, akik ezen a ponton felkiáltanak!  Valóban nagyon erős szavak, de így történt, nem lehet ezen semmit szépíteni. Talán a leírt sorok még finomak is ahhoz, ahogy igazán érzetem és cselekedtem. Nem bírtam a képmutatást, nem tudtam úgy csinálni, mintha ez nekem menne. Szembe kellett néznem a saját félelmeimmel, és vállalnom a döntésem súlyát. Tudtam, ha én ebbe a “játszmába” bele megyek, magával ránt, bedarál, elveszítek mindent, ami, és aki vagyok, aki lenni szeretnék. 
Természetesen kaptam hideget, meleget az engem körül vevő emberektől. Sokan, főleg az idősebb korosztály nem értett, számon kért, aztán sokan el is fordultak tőlem. Álltam a sarat, egy ideig próbáltam elmagyarázni mit érzek, mit látok, mit miért teszek, aztán feladtam. Rá kellett jönnöm, ez már nem rólam szól, vagy az apámról, hanem róluk….utólag ezeket az embereket elnézve, már látom ők voltak, vannak, akik soha nem tudtak, vagy mertek kiállni magukért, pontosan ott tartanak érzelmileg, fizikailag ma is, mint akkor. Nem, nem azért mert rosszak, egyszerűen csak azért, mert nincsenek hozzá szokva az őszinteséghez. Az évszázados konvenciók nem engedik meg, hogy egy gyerek, hátat fordítson az apjának.  
A legdurvább, és legmegdöbbentőbb kritikát mégis a testvéremtől kaptam pár év múlva, aki kifejtette, hogy olyan az életem mint egy hullámvasút, hol fent, hol lent, és a levegőbe rajzolta a hullámot….. Emlékszem, döbbenten ültem, nem értettem ez miért baj, hiszen az élet erről szól, aztán megértettem, hogy nem neki….azt mertem mondani, hogy tudja e, ami szerinte a normális, azaz az  egyenes csík, a kórházakban a gépen a halál jele……Ez volt vele az utolsó beszélgetésem, de ez már egy másik történet.

Apám 2007. júniusában halt meg, nyolc hónapos terhes voltam az első szülött kislányommal, Eszterrel. 
Álltam a temetésen és nem éreztem semmit. Huuuu szisszenhettek fel ismételten, ami rendben is van, sokáig én is megrémültem ettől, mert azt azért nem gondoltam magamról soha, hogy érzéketlen lennék, de tény, ami tény, semmit nem éreztem még sokáig. Aztán összeállt  a kép, hiszen én már elgyászoltam őt, tíz évvel azelőtt, akkor sírtam, zokogtam, kétségbeesetten, mert nagyon szerettem……..

1936. januárjában született. Apja egy elszegényedett, nemesi származású, konzervatív katolikus Erdélyből származó katonatiszt volt. Van egy kép, ahogy ül egy fehér lovon, egyenruhában. A képet meglátva nagyobb gyerek fejjel Horty jutott eszembe….többet nagyon nem is kell írnom, ez a kép mindent elárul, mert nem csak a külszíni hasonlóság volt a jellemző. Az anyukája egy nagyon jó módú, gazdag családból származott. Svájcba járt leányiskolába, kastélyok kertjeiben, hófehér ruhába teniszeztek, ezüst evő eszközzel étkezve, kristály poharakból kortyolva telt a fiatal lány kora.  Volt egy rövid idő, amikor közel kerültünk egymásoz, azokban az években nagyon sokat mesélt, együtt néztünk képeket, az elmúlt szép időkről. 
Nagymamám fiatalon beleszeretett egy nagyon okos, jó lelkű, ám de akkor még nagyon szegény építész fiúba, akihez természetesen nem mehetett hozzá. A szülei kényszerítették a nagyapámmal való házasságba. Teljesen hétköznapi történet volt abban az időbe, ahogy azt a regényekben is olvashattuk, sok ilyen házasság kötetett. Az elszegényedett nemes ember, nemesi címét használva elvette a gazdag gyönyörű lányt. Így egyesült a pénz és a befolyás. A gazdag, ám de nemesi címmel nem rendelkező család részére ez által, olyan ajtók nyíltak meg, amik közelébe sem mehetett addig.  Adott volt egy kedves, éretlen fiatal lány, tele romantikával, álmokkal, aki halálosan szerelmes volt valakibe, akit nem szerethetett, és egy idősebb, hideg, érzéketlen, agresszív, a kor elvárásainak megfelelően felszínes ember. Hát ők lettek az én apám szülei. 
A történethez még az is hozzá tartozik, hogy semmihez nem értettek (nem voltak ezzel egyedül), amikor jött a háború mindent el is veszítettek! Igazi elszegényedett család lett belőlük, akik megpróbálták fenntartani a látszatot. Mást nem is tudtak csinálni, ebben nőttek fel, semmi más megoldást nem ismertek. Még az én kislánykoromban is azokból a régmúlt időkből megmaradt ezüst evőeszközökkel és kristály poharakkal terítettek a szokásos vasárnapi ebéden, és könnyes szemmel mutogatták  a nemesi címet igazoló „kutyabőrt”…..
Ragaszkodtak mindenhez, ami már nem létezett, elsodorta a történelem, de ők még mindig hitték az a valóság. Mérhetetlenül felszínesek, de ugyanakkor rendkívül szegények voltak. Emlékszem nagyapám kifogástalan öltözékére, kalapjára, séta botjára, nagyanyám szintén mindig tökéletesnek tűnő megjelenésére. Amerikából, Angliából küldték a rokonok ezeket, de a ruha alatt már rohadt minden!
Ebben a minden érzelemtől mentes, hazug, képmutató szellemiségben nevelkedett az apám! 
Az apja soha nem ismerte és fogadta el a személyiségét. Neveltetéséből, személyiségéből adódóan, szerinte egy férfi, erőtől duzzadó, agresszív, nincs senkire tekintettel, és egyébként is nyílván azt szerette volna, ha minimum katona lesz….apám ezzel szemben olvasott, verseket, regényeket, mindent, ami a kezébe került. Gyönyörűen rajzolt, grafikus is lett belőle, később próbálkozott sok mindennel, volt kirakatrendező, újságíró, reklám főnöke egy akkori nagyáruháznak (Fontana). De igazából soha, sehol nem találta a helyét. Hiába volt tehetséges, a szociális készsége a nullával volt egyenlő. 
Az apja elnyomását, az anyja soha nem tudta kompenzálni. Talán azért mert nem is tudta apámat szeretni, hiszen egy gyűlölt férfitől volt, aki egész életében megalázta, megnyomorította lelkileg, és talán még fizikailag is. Soha nem konfrontálódott apám miatt nagyapámmal, soha nem állt ki érte, és mellette. Hogy félelemből vagy nemtörődömségből ezt már nem tudom meg soha, de a történet tekintetében ez nem is fontos. A lényeg, hogy apám soha nem kapta meg azt a szeretett és oda figyelést amit az ő lelke megérdemelt volna!
Szuper érzékeny, nyitott, érdeklődő, befogadó és elfogadó volt! Olyan lexikális tudással rendelkezett, mint kevesen a környezetemben. Nem tudtam az irodalom, történelem, művészettörténet kérdéskörben olyat kérdezni, amire ne tudott volna egyből válaszolni.  Vagy, ha nem is tudta pontosan, tudta hova, melyik könyvbe, melyik oldalra kell lapozni a válaszért. Az érdeklődésem, nyitottságom, a kultúrához való viszonyomat, ezek alapjait tőle kaptam. Mindig volt ideje beszélgetni, meghallgatott, vitatkozott, ami lássuk be akkoriban nagyon ritka volt. Nem kifejezetten volt szokás abban a korban, a felnőtteknek a gyerekek filozófiai eszmefuttatásait meghallgatni. Ő meghallgatott, kíváncsi volt, még ha azok sokszor butácskának is tűnhettek a szemébe. Épített, fejlesztett, szeretettel, türelemmel, oda adással. A következő kép él bennem vele kapcsolatban leginkább, a fotelja mellett, amiben mindig olvasott, legalább négy-öt könyv volt. Felváltva olvasta ezeket, mikor melyikhez volt éppen kedve. Jó, jó mondhatjátok, akkor végül is mit is kell neki megbocsájtani, azon kívül, a nem elhanyagolható tényen kívül, hogy nagyon rosszul, önzően viselkedett az anyukám halálakor? A fentiekből az derül ki, hogy olyan sok fontosat, szépet kaptam tőle, tele vagyok pozitív emlékekkel, mi vezethet odáig, hogy megszakítsam vele a kapcsolatot, és egy évtízedik hurcoljam magamban a sérelmeimet, fájdalmaimat?! Az előzőekben leírtak, már csak utolsó, de nagyon erős elemi voltak a döntésemnek, védekezés valamivel szemben, amit nem tudtam volna legyőzni, mert ahhoz én nem voltam elég erős! Az alapot kettőnk kapcsolatának megromlásában mégis sokkal messzebbre, gyerekkoromra kell visszavezetnem…..

A kétségtelenül csodás tulajdonságok mellett, bele kényszerített olyanba, ami nem az én utam volt. Gondolok itt, a sportra! Hiába utálta a lelke mélyén az apját (nincsenek kétségeim e felől, bár konkrétan soha nem mondta ki), mégis részben követte az ő mintáját. 
Lássuk be ebben az is benne volt, hogy én évekig partner voltam, hiszen nem lázadtam igazán, hittem jó lesz ez nekem. Kislány koromban igyekeztem megfelelni neki, sokáig nem jeleztem ez nekem nem jó, én ettől szorongok, fáj, szenvedek.
Felnőve apámat hibáztattam, hogy az ő meg nem valósult álmait akarta rám kényszeríteni. Ami nyilván így is volt. Azonban az tény, hogy ezzel akaratán kívül ugyan, megtanított szépen lassan arra, hogy kiálljak magamért. Megtanultam, hogy mondhatok nemet. Igen ám, de nekem vele ellenkezőleg, ott volt az anyukám, aki melegséget árasztott magából, megvédett mindentől és mindenkitől, akitől csak kellett, valamint felkészített rá, hogy kell ezt egyedül csinálni! Apámnak nem volt ilyen soha. Ő ezért nem tanulta meg a finomságokat, az ezzel kapcsolatos emberi normákat. Fiatal korában nem analizálták az emberek a gyerekkorukat. Nem volt “divat”! A pszichológia szitokszó volt. Emlékszem a pszichológiához való vonzódásom ki is verte nála a biztosítékot. Az már nem fért bele. Mert a filozófia az rendben van, az értelmezhető volt számára. Természetes volt, hogy antik filozófiát, Rousseau-t, Sartre-t, (talán Schopenhauer is belefért) olvas az ember, na de Nietzsche-től már elkerekedett a szeme. Aztán amikor Freud is bejött a képbe, ott már elvesztette a fonalat. Meghallgatott, sőt volt, amit még el is olvasott, de nem tudott mit kezdeni vele. Előjöttek az apja általi korlátok, amiket úgy látszik még sem tudott teljesen levetkőzni. De hogy is tudott volna?! Azonban a fejlődésre, elfogadásra való hajlam mégis meg volt benne, és ez időnként konkrétan meg is mutatkozott: Anyu már nagyon beteg volt, amikor nagy boldogan hozott nekem egy Freud életéről szóló könyvet. Mosollyal az arcán megjegyezte, na jó, de azért ezt Sartre írta….. 

 Mi gyerekek sok mindent nem tudunk a szüleinkről, az ő „csomagjaikról”. Kvázi készen kapjuk őket, igyekszünk alkalmazkodni, ki jobban, ki kevésbé. Kisgyerekként csodáljuk őket, nem kérdőjelezünk meg szinte semmit, mert ők adják a biztonságot, az irányt mutatják. Aztán ahogy telnek az évek, egyre inkább előtérbe kerülnek a saját személyiség jegyeink, erősödünk, véleményt formálunk, sokszor kritizálunk, bírálunk, ítélkezünk. Ez a dolog természetes rendje, így válhatunk önálló, gondolkodó emberré. Értékrendem szerint a jó szülő felállít korlátokat, és a kor előrehaladtával ezeket fokozatosan tolják ki. Majd eljön az idő, amikor felszedik az összeset. Ami nagyon érdekes, hogy ezzel párhuzamosan mi kialakítjuk a saját korlátainkat. Manapság a korlátoknak van egy pejoratív értelme, pedig megfelelő időben, helyen, mértékben nagyon fontos. Hálás vagyok a korlátokért, biztonságot adtak, és köszönettel tartozom, hogy amikor kellett, eltüntették azokat, szépen folyamatosan.

Apám, és az én sorsomban van valami, ami közös. Ez nem más, mint az apánkkal való szembe fordulás….

Bizony, ő is szembe fordult az apjával, és mindennel, amiben hitt, lerombolta maga körül az évtizedes falakat. Ennek a következménye, hogy én megszülethettem. Az apja, és a történelem, által felállított korlátok mérgezőek voltak. Nem segítő és féltő szándékkal emeltettek, sokkal inkább ostoba kicsinyes, szűk látókörből.
Apám 17-18 éves korában beleszeretett egy gyönyörű, okos, humoros zsidó lányba…..Ő lett az én anyukám. Nagyapámnak, aki mint írtam már, konzervatív katolikus családból származott ez olyan trauma volt, amit soha nem tudott megemészteni, nem bocsájtott meg a fiának! Lehet ez már az én gyermeki túl érzékenységemből adódott, de valahogy a távolságtartásában nem csak az alapvető gonoszságot éreztem, hanem valami féle undort is. Akkor nem értettem pontosan, csak érzékeltem és szívem minden erejével gyűlöltem őt. Visszagondolva, és ma már, ha nem is elfogadva, de a helyére téve, leginkább megmosolyogva látom mi volt ennek az alapvető oka……zsidók vagyunk! De ez legyen már az ő problémája… soha nem volt kérdés, hogy apám imádta anyukámat, nem elsősorban a lázadás volt ennek az oka, sokkal inkább a szerelem! 

És hogy megbocsájtottam e apámnak?
Nem tudom…..ötvenhez közeledve sem igazán tudom, mi is pontosan a megbocsájtás! Vannak leírások a megbocsájtásról, hivatkoznak Jézusi gondolatokra, sok helyen idéznek a Bibliából. Az én életem szempontjából a legfontosabb talán az, hogy annak a huszonéves lánynak bocsájtottam meg, aki akkor voltam…az érzésekért, amit apám iránt éreztem, a haragomért, a fájdalomért, a csalódásért, amit okozott!
Mára sok mindent elfogadtam, mit miért tett, megértettem, sajnos nem tudott másképpen reagálni, annyi „csomagot” cipelt, amit nem tudott lerakni, nem tudott felül emelkedni a saját önzőségén. Ő ezzel védekezett a világ és a saját fájdalmával szemben. Nem volt ereje, bedarálta a családja múltja, a gyerekkorának a terhei. Valamint be kell látnom, a kor, amiben élt, sem igazán kedvezett az ő szellemiségének…..Nem tudhatom mi volt az életfeladata? Nem tudom megoldotta e azt? Egy biztos szerette az anyukámat a maga módján. Hogy elég volt e ez az én anyukámnak? Nem tudom meg soha! Az már az ö történetük…..tény, hogy úgy emlékszem a gyerekkoromra, szerették egymás, társaságba jártak, tele voltak vidám emlékekkel, buliztak, alapvetően harmóniában éltek, szerettek minket, a gyerekeiket. Megtanították nekem az élet fontos, és megkérdőjelezhetetlen értékeit. Megtanították együtt, összhangban, mit jelent szeretni, mit jelent elfogadni másokat, mit jelent a környezetedet megérteni, még ha sokszor elfogadni azt nehéz is. Megtanítottak EMBERNEK lenni, ennek minden örömével, és fájdalmával! Hogy apám hibázott e velem kapcsolatban? Jaj, biztosan! Szülővé válva pontosan tudom, hogy követünk el hibákat, nem vagyunk tökéletesek, de ahogy én is mindenek felett imádom a gyerekeimet, az összes sérelmemmel, nyomorommal, korlátommal, úgy biztos vagyok benne, hogy ő is imádott engem, mindennél jobban! Tehet ennél többet a gyerekéért az ember? Ma a válaszom az, hogy NEM!

Sok évvel ez előtt olvastam az alábbi sorokat Müller Péter egyik könyvében, azt hiszem ez áll hozzám a legközelebb, hogy választ adjak a saját kérdésemre: Megbocsájtottam e apámnak?

"Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, maga mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad valamire vagy valakire érzelmileg, sem gondolatilag, amikor fájdalmát és sértettségét maga mögött hagyva elengedi az egészet: az aphiémi. Amikor nem nézünk utána, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.” Müller Péter

Szeretett a nagymamájához járni, szinte minden héten ott volt nála, ilyenkor lekuporodott a fotel elé egy párnára és beszélgettek. A nagymamájának csodálatosan szép keze volt, ahogy anyukájának is, mindig tökéletes manikűrrel, vörös körmökkel. Mindenben a nagymamájára, anyukájára hasonlított, kivéve a kezük, azt nem tőlük örökölte. Ezt minden egyes alkalommal nehezményezte is, de azért úgy érezte ezen a problémán át lehet lendülni. Ezek az együtt töltött idők végtelenül meghittek, harmonikusak voltak. Azonban nem mindig volt ez így……Sok évnek kellett eltelnie, hogy eljussanak idáig. Kislányként nem szeretett vele lenni, akkoriban a nagymamája egy üzletet vezetett, barátnőkkel kártyázott, utazott, nem nagyon volt ideje a családjára. Mindig mintha menekült volna a közös együttlétek elől. Ezt persze már idősebb lányként pontosan értette, és nagy részben egyet is értett vele. Mégis már akkor volt valami kettejük között, ami összekötötte őket. Nem, nem közös élet, nem is közös emlékek, sokkal inkább valami láthatatlan szál. A lány lépésről lépésre került egyre közelebb a nagymamájához, lassacskán bontogatta a falakat. Tudta, olyan titkokat rejt a szomorú szem, a távolságtartó viselkedés, amikre szüksége van ahhoz, hogy tudja ki ő, honnan jött! A családjukban nem volt divat a múltról beszélni, főleg nem a háborúban történtekről. Azt mondják, két féle zsidó család van. Akik a háború után minden erejükkel meg akarták tartani a vallásukat, identitásukat, hagyományaikat, tették ezt a négy fal között titokban, hosszú, hosszú éveken keresztül. És volt egy másik út, amit az ő családja, felmenői választottak, soha többé nem beszéltek arról kik is ők valójában. Évtizedek teltek el ebben a dermedt csendben. Amikor rokonok, barátok jöttek, előfordult, hogy halkan a lány számára értetlenül beszéltek zsidóságról, rokonokról, akik már nem élnek, de ez beleolvadt a szokásos politikai eszmecserébe, ami teljesen hétköznapi, megszokott volt.
Még sok, sok évvel az előtt egyszer egy furcsa esetre ment haza. Az apja és a bátya ültek a nappaliban, és beszélgettek. Ez már önmagában is furcsa volt, mert ők ketten akkoriban már nem nagyon beszéltek egymással. Az apja megkérte üljön le ő is, mert szeretne vele beszélni valamiről. Elmesélte, a bátya az iskolából, ma úgy jött haza, hogy azt mondta XY-ra, büdös zsidó…..nem értette a lány, hogy neki ehhez mi közé van, a bátya szokta negatív jelzőkkel illetni az ismerőseit, akiket nem kedvelt, nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget. De akkor az apukája a következőket mondta…..”gyerekek, el kell mondanom nektek, hogy a nagymamátok, édesanyátok, és ti magatok is zsidók vagytok, nem szeretném, ha ebben a családban ez a szó bármilyen jellegű szitokszó lenne, vagy viccesen, negatív jelzőként használnátok”! A testvére lassan felállt, kiment a szobából, és soha többé nem beszélt erről. Akkor ennek a bejelentésnek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Nem voltak vallásosak, nem tartották egyik felekezet vallási szabályait sem, nem jártak templomban, mint ahogy a környezetűkben senki más sem. Abban az időben nem volt téma senkinek a származása, vallása, sőt, nem hogy nem volt téma, azzal sem foglalkoztak, hogy létezik ilyen!
Sok évvel később, az útkeresése során jutott eszébe ez a beszélgetés. Abban az időben elment mindenhova, katolikus, református, evangélikus templomba, beszélgetett buddhistákkal, járt a Krisna völgyben, de egyikben sem érezte azt az érzést, mint amikor belépett egy zsinagógába……ez volt az a pont, amikor azt érezte haza ért! A közösséget furcsának, és némileg még kirekesztőnek is érezte, nem is vágyott utána sokáig oda, de tudta, neki ezzel dolga van!
Lelkesen mesélte a nagymamájának milyen csodálatos élményben volt része, megtalálta önmagát, mert rájött, hogy ő zsidó…. (Ezen a kijelentésen később sokat mosolygott, hiszen a hosszú évek alatt bebizonyosodott ez nem ennyire egyszerű)……elmesélte a korábbi beszélgetést apukájával, és a zsinagógában tett látogatását. Legnagyobb meglepetésére a nagymamája teljes ellen állásába ütközött, és csendben lehajtott fejjel csak annyit mondott: „Ne akarj zsidó lenni, az egy nehéz sors”!
Igazából itt kezdődtek el a beszélgetések mélyülni, lassan, nagyon lassan. A nagymamája rettenetesen nehezen kezdett el beszélni, sok időre, és különböző praktikákra volt szükség, hogy elinduljon valami. Elkezdett könyveket olvasni a témában, hogy ezzel kapcsolatos kérdéseket tehessen fel, hátha akkor könnyebben megnyílik a nagymamája. Érzete hiányzik neki valami, egy mozaik darabka, hogy összerakhassa a családja múltját. Érezte, hogy a múlt nélkül nem lehet jelent és jövőt építeni. Ha nincsenek alapok, akkor egyszer csak minden összedől! …..de aztán átszakadt valami, elkezdett mesélni és csak ontotta magából a történeteket, a fiatal koráról, a háború előtti időkről, az élete szerelméről, a szüleiről……és aztán a háborúról…..az elvállásról, a bujkálásokról, az éhezésről, egy újszülött kislányról, aki soha nem láthatta az apukáját, a reményről, hogy hátha haza tér, az irdatlan fájdalomról, amikor kiderült hogy mégsem, az elhurcolt barátokról, rokonokról, a nyilasról, aki majdnem megölte őket, a német katonáról, aki ezt megakadályozta, és a pillanatról amikor eldöntötte ő soha többé nem akar zsidó lenni! 
Ekkor a lány felemelte a tekintetét, és azt mondta: „Ok, ezt értem, de zsidónak lenni, nem egy döntés, ez a sorsunk”! Talán abban a pillanatban értette meg a nagymamája, ez nem gyermeki hóbort a lánynál, neki valóban ez a sorsa. Talán akkor értette meg, hogy ez az, ami összeköti őket, a lánynak folytatni kell azt, ami oly sok évvel ezelőtt megszakadt, ismernie kell a családjának a történetét, ahhoz, hogy majd a saját családját vissza terelhesse a régen elhagyott útra. Attól kezdve, a nagymamája lett a kísérője ebben a kalandban……

Egy napon miközben a jó megszokott kis párnáján a fotellal szemben elhelyezkedett, a nagymama átadott egy előre kikészített csomagot. Levelezés a nagypapájával. Látszott évek óta nem vette elő, de az is látszott voltak idők, amikor nap, mint nap olvasgatta ezeket, gyűrött, ceruzával írott, levelezőlapok voltak, visszafogott fogalmazású sorok, amiből mégis helyenként előtört a szerelem és a szenvedély. A bélyegeken különböző munkatáborok pecsétjei…..aztán ez sem jött többé! Soha nem derült ki pontosan hol, és mikor halt meg…….
A lány úgy érzete az életük az, amivel válaszolhatnak a sok borzalomra, hogy soha nem adhatják fel, hogy nem titkolóznak, hogy vállalják a sorsukat, hogy a gyerekeinek nem egy szoba feszült csendjében véletlenül kell megtudniuk ki ők, hogy a világ legtermészetesebb dolga legyen kimondaniuk, zsidó vagyok!

A karantén elején, örültem milyen sok időm lesz végre olvasni. Sorakoztak a könyvek mindenhol a laskásba, hatalmas lelkesedéssel kezdtem bele, elolvastam két könyvet, de nem éreztem azt a felemelő boldogságot mint máskor. Ennek több oka is volt....alapvetően két okból olvasok, az egyik az alapvető tudásszomj, a történetek magával ragadó ritmusa, a szereplők személyisége, fejlődése, konfliktusok, történelmi háttér stb....sokszor azonban, mint oly sokunknak az olvasás menekülés a hétköznapok elől! Amikor olvasok, képzeletben bezárok egy ajtót magam mögött, átlépek egy csodás, napfényes világba, ami csak az enyém. Itt nincs más, csak én és a történet. Ez még akkor is igaz, ha kifejezetten nyomasztó, felkavaró történetet olvasok. A varázslat, az varázslat. Ezenkívül vannak a különböző szakmai könyvek, de az egy teljesen más, ettől eltérő kategória.
Nem értettem miért nem esik most olyan jól, mint oly sokszor előtte, amikor úgy ültem le, lapoztam bele a könyvekbe, olyan különleges izgalommal, mint egy szerelmes lány az első randija előtt.
Sok dolog volt itthon, home office munka, tanulás a lányokkal, a lakás egyben tartása, egyéb házi munka, időként főzés (mert Gábor ezt sokszor átvállalta), plusz esetenként felszabadító bejárás az irodába. Vessetek meg, de jól esett kiszabadulni itthonról....
Szóval nem kívántam az olvasást! Az agyam kikapcsolására azonban időnként szükségem volt. Elkezdtem sorozatot nézni. Volt amit a lányokkal, ami azért jó, mert együtt voltunk, hol nagyokat röhögtünk, hol jókat beszélgettünk a látottakról.

Aztán egy este találtam egy nekem való sorozatot. És itt el is érkeztünk az ajánlóhoz.....
A KORONA
A Brit királyi család, az őket körülvevő emberekről, nagyon bonyolult szabályrendszerekről, konfliktusokról szól. Középpontba Erzsébet királynő. Félelmetes látni a személyiség változásokat, a fejlődéseket, képmutatásokat.
A sorozat nézése közbe sok mindenen tudtam gondolkodni.
Rájöttem azért nem esik jól az olvasás, mert most nem lehet magam elől elmenekülnöm! Most azt a helyzetet teremtette az élet, a vírus, hogy bele kell állnom dolgokba, kezembe kell vennem az irányítást. Szükségem van a hangos gondolataimra. Most nem engedhetem meg, hogy mások életébe, történetébe helyezkedjek bele! Többször felkínálta az élet a megoldást, de mint mindig az életemben, a könnyebbet, a biztonságot választottam. Megint megvártam, míg jól az orromra koppintanak....Julika, ha nem akartad könnyebben egy viszonylag sima pályán, akkor most megkapod a nehezített változatot. Aki ismer, annak ez nem meglepő, mindig ezt csinálom!
Én így szeretem, úgy tűnik mindig el kell mennem a falig!
Hát  jelentem most a falnál vagyok, de az elmúlt napokban megmásztam, és már a tetőn ülök. A nehezebb  most jön, hogy szépen fokozatosan kerüljek át a fal másik oldalára. Ne kapkodjak, és ne zuhanó repülésbe érjek földet. A leereszkedés nehezebb mint a felfelé mászás volt. Most itt fent ücsörgök kicsit, megpihenek. Ami megnyugtató, hogy lenézve azt látom puha talajra fogok érkezni.....
Visszatérve a sorozatra, illetve ezzel kapcsolatos morfondírozásomra:
Az ellentétek!!!!!!! A bennem lévő ellentétek. Egész kislány koromba vonzódtam a szabályokhoz, biztonságot adott. Közben egész életemben küzdöttem a szabályok, korlátok ellen... Ellentét? Úgy hangzik, pedig mint sok más dolog az életben együtt mozog, együtt lesz kerek egész. Fekete-Fehér, Jin-Jang.....
Apai nagymamámmal nem volt túl jó  a viszonyom, azonban imádtam a svájci kisasszonyoknál eltöltött időkről a történeteit. Boldogan tanultam a fejemen könyvvel járni. Imádtam amikor mesélt a protokollról, amikor megtanított hogyan kell teríteni különböző társasági eseményeken.
Közben elborzadva is hallgattam ennek a világnak a kötöttségeit, a szigorú szabályait az emberi kapcsolatok terén. Döbbentem hallgattam, hogy ki kivel nem házasodhatott. Pontosan láttam micsoda álságos, képmutató. Aztán persze sok könyvet is olvastam ezekről.
Mégis vonz, úgy érzem közöm van hozzá!!!!
A sorozatban pontosan erről van szó, persze ezen kívül sok mindenről, de nekem most ezek az ellentétek üzentek....
A saját ellentéteimre hívták fel a figyelmemet:
- Spirilzuálitás-gyakorlatiasság
- Gorombaság-érzékenység
- Erő-gyengeség
Ezek vajon valóban ellentétek?!
Nem, számomra ez az egység, a harmónia!!!

 Jaaaaa a sorozat....aki szereti ezt a világot, aki szeret és tud átlátni a felszín felett, az nézze meg, szerintem fantasztikus élmény!!!!

„Nem az vagyok, ami történt velem,
Az vagyok, amit döntöttem, hogy legyek” (Carl Gustav Jung)

Régóta érlelődik bennem, hogy belekezdjek egy blog írásába.
Visszatartott tőle, hogy még mindig annyira bizonytalan vagyok a technológia világában, ami már-már nevetséges. Igaz az ötvenhez közeledve, mondhatnám, hogy én nem így nőttem fel, és egyébként is a nyomtatott könyv illatát, súlyát szeretem, én így akarok ellenállni a kor szellemének, nem fogok én a világ elé kiállni, és ezzel beállni a sorba…., sőt mondtam is ezt, eddig! Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez mennyire butaság, nem kell még mindig harcolnom, küzdenem valami rég elmúlt világért, amihez lássuk, be romantikus, nosztalgikus érzések kötnek. Sem annak a világnak, sem nekem nincs már erre szükségem. Elraktam, áthoztam, ami abból fontos nekem, és igyekszem majd átadni a lányaimnak is. Be kellett látnom a félelem, hogy kiteregessem az írásaimat, a gondolataimat, és ezáltal magamat, sokkal inkább visszatartó erő volt. A többi csak mellébeszélés……

Magamról egy pár sort: 1971-ben születtem Budapesten. Apám egy önmagát állandóan kereső grafikus, újságíró volt. Konzervatív keresztény családból származott. Anyukám zsidó családba született 1940-ben…..a dátum sok mindent elmond. A fentiekből első olvasásra az érezhető, hogy vegyes családból származom. A látszólagos ellenétek mellett azonban ez a család tartalmazott egy erős egységet.
Hasonló értékrendet a világról, az alapvető emberi értékekről, ami alapján érdemes haladni.
Apámnak a kultúrához való hozzáállásomat, az irodalom szeretetét, a világra való nyitottságomat köszönhetem. Anyukámtól a finomságra való hajlamot, a diplomáciai készségemet (jó ebben van még mit fejlődnöm), a pozitív világnézetet, a kommunikáció fontosságát, az empátiát kaptam. 
Nő vagyok, feleség vagyok, anya vagyok, zsidó vagyok, gondolkodó, dolgozó, érzékeny, akaratos, temperamentumos, őszinte ember…..
A fentiek egyben határozzák meg azt, aki lettem, befolyásolják írásaim hangvételét, témáit.

Az aktuális írásokhoz örömmel várok olyan, Titeket foglalkoztató témákat, amiről olvasnátok, amivel kapcsolatban érdekes lehet egy, a magatokétól eltérő aspektus. Ha van ilyen, azt kérem a kapcsolatban megadott e-mail címre küldjétek el.
Az írásaimon kívül az oldalon található egy külön fül, ami a tevékenységemet tartalmazza.
Életvezetési tanácsadással, spirituális személyiségfejlesztéssel foglalkozom.
Az erre vonatkozó bemutatkozásomat, tájékoztatómat ott találjátok.
Amennyiben érdekel mit értek mindezek alatt, kattintsatok oda.

Itt azokat az írásokat olvashatjátok, amiket egy éves izraeli életünk alatt írtam.

Ebben az egy évben kezdtem el igazán írni. Alapvetően azért, mert szerettem volna dokumentálni az élményeket, érzéseket, hogy soha ne felejtsem el azokat.

Ezeket az írásokat már akkor megosztottam barátokkal, családdal, ismerősökkel. Innen értesültek mi is történik velünk.

Benne vannak az örömeink, az aggályok, a minden napi történések, és ami talán a legfontosabb, mit adott nekem Izrael!

Aztán rájöttem, hogy az írás, ezeken felül, leírhatatlan örömet okoz, valamint sokat segít megértenem a világot, az engem körülvevő embereket és magamat.

Egy fajta analízisbe kezdtem az írás által, amivel folyamatosan ismertem meg magamat, és nyíltak ki további ajtók…..

Ezeken a további ajtókon belépve kezdődött egy kisebb fajta utazás, amit majd a terápiás írások fül alatt olvashattok.

3 hónapja vagyunk itt, és ahogy azt jeleztétek sokan, elkezdtek hiányozni dolgok emberek…
Tény hogy honvágyam az még nincs, de szívbemarkolóan hiányoznak a barátok, a minket körülvevő emberek! Hiányoznak a megszokott élettel járó konfliktusok is, mert azok is az enyémek voltak és jól ismertem őket!!! Persze vannak újak, de azok sokszor ismeretlenek és ijesztőek…
Hiányoznak a reggeli dumcsik a Megában, hiányoznak a nagy röhögések és a viták hiányzik a MEGA úgy ahogy van !
Hiányoznak a pénteki zsinik! Ez a lányoknak is….olyan érdekes, hogy igazából eddig erről beszéltek egyedül, hogy hiányzik nekik . És biztos nem a gyertyagyújtás és a kalács (vagy nem csak az), hiszen minden pénteken sütnek kalácsot és gyújtanak gyertyát , hanem azt hiszem az atmoszféra….ahogy Rebuskám mondta a mosolygós Rabbi bácsi és a kedves Rabbi néni (ahogy Linda megjegyezte előléptették ) és az ÉVA!!!
Hiányoznak a délutáni „gyereklegeltetések”, hiányoznak az oviban történő beszélgetések szülőkkel, óvó nénikkel…..vagyis HIÁNYOZTOK!!!!
Azt hiszem most éreztük csak meg igazán, hogy valami igazán lezárult…..és mint ilyenkor mindig valami igazán el is kezdődött!!!! Néha kicsit zötyögös mint minden kezdett, de elindult….
Gábor elkezdett dolgozni, megvettük első itteni autónkat, a gyerekek már héberül veszekednek, mi elkezdtünk héberül beszélgetni a szülőkkel a játszin oviba (nyilván nagyon kezdetlegesen) 
Azt hiszem soha nem fog tudni sok ember helyébe lépni az életemben és a szívemben senki más, de elkezdtük bővíteni a lelkünket hogy még beleférjenek mások is…

Szeretem ahol élünk, szeretem a nyugalmat, a harmóniát, sőt az emberek élethez való hozzá állását, nagyon sokat tanulhatunk tőlük!!! Az európai szemlélettel ellentétben itt nem görcsölnek rá mindig mindenre, itt hagyják sokszor, hogy csak úgy történjenek a dolgok….ÉLNEK!!! A fiatalok katonaság után elmennek 1-2 évre utazni a világba, hogy lássák mit akarnak. Sokan csak utána mennek el egyetemre és akkor sem rohannak sehova….leát-leát (lassan-lassan). Úgy is minden megtörténik, aminek meg kell történnie….néha egy európainak ez roppant idegesítő lehet, azonban ha végig gondoljuk, milyen igazuk van! Nem tudom a nagyvárosokban is így van e? De felénk minden képpen.
Szeretem, hogy reggel még most is pólóban vagyunk, hogy süt a nap, komolyan melegíti a lelkemet! Szeretem, hogy minden reggel, amikor viszem a lányokat csodálatos táj vesz körül!
Szeretem, hogy megismerhettem olyan embereket, akik tartalmasabbá teszik a napjaimat!
Talán mi már nem leszünk soha igazi SZABRÉK, de a lányok biztosan! A szábre egyébként kaktuszt jelent. Ez jellemzi az Israeli embereket….hiszen a kaktusz szúrós kívül, de belül édes és finom! Azt tartják, hogy a sok problémától és nehézségektől szúrósak, azonban ha megismered őket és megnyílnak, akkor kedvesek és valóban nagyon aranyosak!
De a lányokkal kapcsolatban nem feltétlenül erre gondoltam, hanem hogy sokkal nyitottabb, érdeklődőbb elfogadóbb, befogadóbb és sokkal kevésbé frusztrált, kényszeres emberekké válhatnak itt… Bár lehet, hogy a mi gyerekeink már MO-n sem lennének azok ezek a mi generációnk sajátjai….
Érdekes, hogy ez a térség ugye nem a nyugalomról híres nagypolitikában…..és valahogy sokkal nyugodtabbak, megértőbbek és elfogadóbbak egymással az emberek…..de lehet pont ezért?

Jeruzsálem maga a CSODA, azt hiszem ebben, mindenki egyet kell, hogy értsen velem, és aki már járt ott erős bólogatásba fog kezdeni soraim olvasása közben….
Maga az egész város lenyűgöző, a történelme az épületei, sőt megkockáztatom, hogy a levegője is. Átjárja az egész várost valami megfogalmazhatatlan….bár, ez szerintem egész Israelre is igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy részemről ez csak feltételezés lehet, hiszen nem voltam még mindenhol, de ahol voltam, vagyok arra feltétlenül igaz ezen állítás! Bár most, hogy leírtam ezeket a sorokat az jutott eszembe az is lehet, ezt az érzést mi hordozzuk magunkban…..
Az ó városban sétálni, nézni az embereket, a turistákat és az ott élőket olyan meghatározó élmény volt számomra, amit míg élek nem fogok elfelejteni….van valami összetartozás élmény….
Természetesen ez az érzés a falhoz érve csak fokozódik…..
A képekhez azt írtam, hogy amikor oda értünk a falhoz, volt egy „megérkeztem” élményem!!! Ennél jobban nem is tudom megfogalmazni az érzést. Látni az imádkozó férfiakat, nőket. Látni, hogy külföldi fiatalok (akik tudnak olvasni héberül) láthatóan mélyen vallásos, parókát viselő hölgyhöz oda mennek és megkérik, hogy tisztelje meg őket azzal, hogy előolvassa az imákat és természetesen ő boldogan megteszi….látni a kislányokat szaladgálni imakönyvvel, látni együtt feketét, sárgát, fehéret, heterót, homót…..így mindenkit együtt!!!!
És odalépni a falhoz, megsimítani, szinte átölelni, belebújni kicsit…..az nem leírható!!!! Olyan érzések, emlékek lettek rajtam úrrá, amiket azt hittem már rég elfeledtem….olyan mélyen levő dolgok törnek felszínre, mintha hirtelen egy időutazáson lennék. Ahogy megfogtam a falat és becsuktam a szemem, mintha egy film kezdett volna el forogni….hosszú - hosszú percekre megszűnik a külvilág és egyedül maradsz, de ez nagyon jó, nem magány, mert úgy érzed nem vagy egyedül!!!!
És itt mindenki gondolhat arra, akire, amire akar…..szerintem hasonló érzést élhet át az is, aki hitetlennek vallja magát…..bár drága mamácskám mindig azt mondta, amikor a hit kérdésére kerül sor, hogy „kislányom nekem is van hitem, a materializmus”….és végül is miért ne? Ez is egy opció......:-)!

Tegnap megint eszembe jutott a Geothe idézet, miszerint „ A tökéletességhez az ér a legközelebb, aki belátja saját korlátait”…..
Hiszem, hogy ez mindig minden körülmények között igaz….azonban jelen helyzetünket tekintve fokozottan!!!!
Tegnap volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, lehet én ezt a nyelvet soha nem fogom megtanulni….aztán persze a következő pillanatban éreztem, hogy tisztába kell lennem a szellemi és fizikai korlátaimmal, ehhez mérten kell hozzá állni a dolgokhoz! De sajnos az tény, hogy rá kellett jönnöm a megfelelési kényszer a korral nem múlik el…..sőőőőőőt :-)!
Nyilván sokszor ez nagyon jó, azonban rengeteg konfliktust okoz saját magamnak…. Rebuskámon látok hasonlókat. Neki mindig mindenhol a legjobbnak, legszebbnek, legokosabbnak kell lennie, és ha nem így van, akkor szorong! Eszter szerencsére ebben nem hasonlít rám, ő élvezi az életet, ahogy a héber mondja, csinálja az életet (hi osza haim, azaz ő szórakozik). Ő boldog, kiegyensúlyozott, nem korlátozza a nyelvi akadály, főleg, hogy ezek egyre inkább megszűnni látszanak. Mindenki imádja az iskolában, a pedagógusok el vannak ájulva tőle. Persze Rebust is imádják, de neki ez még most, kevés….őt zavarja, hogy nem tud még megfelelő módon kibontakozni….de szerintem még 1-2 hónap és ez is megoldódik :-)!
Itt van egy nagyon jó szokás, aminek előnyét jelen pillanatban kiélvezem: Pénteken (ami ugye már nekünk hétvége, hiszen vasárnap kezdődik a hét) délelőtt nincs munka, ulpán, azonban van az ovi és iskola (ahol csak játék és irányított játékos foglalkozás van), ilyenkor a megfáradt szülők tudnak pihizni kicsit, illetve, nyugodtan bevásárolni, stb…. én meg most rendszerezhetem nyugodtan azt a sok nyelvi infót amiben úgy éreztem elvesztettem a héten a fonalat…..
Gábor jelenleg Magyarországon van, intézni egy-két ügyes, bajos dolgát, persze egy kis államvizsgával megspékelve, valamint ő is ki tudja pihenni a családját :-)…..
Hát így éldegélünk mi mostanság itt Israelben!
שבת שלומ!!!
Azaz békés szombatot!
Valamint nagyon kellemes hétvégét mindenkinek aki a fenti sorokat olvassa!

Véget ért a Hanuka és ezzel együtt úgy tűnik beköszöntött nálunk is a tél….ami itt esőt és 10-15 fokot jelent majd. Egyenlőre még nincs ilyen hideg, de ahogy olvastam az időjárás jelentést hamarosan ez is eljön. Igazából nagyon hálásak lehetünk, mert tegnap még rövid ujjú pólóban flangáltunk és finoman lágyan simogatott, melengetett a napocska….de mára elővettük az esőkabátot és a gumicsizmát. 
A gyerekek ennek iszonyat örültek, mert itt megünnepelték az esőt, vagyis megkérték a szülőket, hogy küldjenek gumicsizmát, esőkabátot, esernyőt, hogy a gyerekek felhőtlenül élvezhessék a pocsolyákban való ugrálást…..
Szerencsére ismervén első szülött lányomat, én betettem neki váltóruhát is, ami nagyon jól jött, mint később kiderült. Természetesen Rebuskám is a csere ruhában várt az oviban, tele élménnyel és boldog mosollyal az arcán!
Eszterkém már egyedül jár haza, azonban ma elé mentem, mert már itthon kellett volna lennie, hát a következő látvány fogadott: kislányom mezítláb, melegítő enyhén felhajtva, de úgy hogy még pont vizes legyen, a többi gyerekkel biciklizik és boldogan gázol át a térdig érő pocsolyán hangos röhögés és boldog üdvrivalgás közepette…..első pillanatban agyvérzés közeli állapotba kerültem, mint rendes Magyarországon szocializálódott szülő …..aztán nagyon elkezdtem röhögni, a saját reakciómon is és az egész helyzeten….haza érve Eszter közölte, hogy ő lemossa a biciklijét, mert így azért még sem mehet emberek közé (állt a sár rajta)…..itt megnyugodtam, mégis csak az én lányom !
Nagyon megható volt számomra, hogy most már a szombati áldásokon kívül a Hanuckai áldásokat is előre mondják (én persze még olvasom). Tudják a történetét, mert elmondják, eljátsszák az oviban, iskolában….ja és ők már ezt értik….:-). A dalokat éneklik. Valamelyik este Rebuskám előadást is tartott, imádni valóan. Azt vettem észre az elmúlt napokban, hogy elkezdtek egyre intenzívebben beszélgetni a gyerekekkel,  a felnőttekkel is, köszön bárkinek aki szembe jön és fennhangon kérdezi, hogy „ma nishma?”, azaz mi újság?. Ez persze nagyon tetszik mindenkinek és beszédbe is elegyednek vele, amiből „komoly” párbeszéd szokott kialakulni….:-)
Az ünnepek alatt Gábor sokat dolgozott, de láthatóan nagyon élvezi! Én megtanultam végre fánkot sütni, ami hát lássuk be nem kis teljesítmény tőlem….:-).
Vagyis jól vagyunk, a hiányotokat leszámítva !
Remélem ez az érzés nem is fog teljesen elmúlni, mert akkor lenne csak igazán nagy baj!!!

„Őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam” (József Attila)

Ez a sor hűen tükrözi jelen lelki állapotomat és talán Gáborét is…..
Mivel megígértem, hogy le fogom írni nektek a negatív dolgokat is nem csak mindig a szépet és a jót, ezért engedjétek, meg, hogy ezt most megtegyem.
Tudom, karácsony előtt vagyunk egy nappal és mindenki rohangál és az utolsó simításokat végzi, de hátha belefér egy kis sírva, röhögős olvasmány !

Egy nagyon kedves ismerősöm a karácsonnyal kapcsolatos érzéseimre reagálva felhívta bizonyos dolgokra a figyelmem és fel is nyitotta a szemem.
Vagyis miről is szól a karácsony, de úgy igazán????!!!! Miért ne lehetne, a számomra utálatos dolgokat kihagyni? Miért ne szólhatna arról, ami miatt ez igazán fontos, a családról és az együtt töltött időről ….
És családom van , sőt időt is tölthetünk együtt, miért ne alakíthatnánk ki a magunk saját hagyományát itt?
Mert, hogy ez nem az én érzésemről kell, hogy szóljon…..sőőőőőt sokkal inkább ő róluk, akiknek ez lehet fontos!
Vagyis, köztes megoldás született…. szedtünk sok tobozt, amit ma délután kifestünk együtt és kicsit feldíszítjük vele a lakást. Csinálunk estére majonézes krumplit, ami nálunk hagyomány és csendben (na jó ez csak álom), vidáman együtt töltjük az estét, felhívjuk a nagyszülőket és így töltjük el a karácsonyt!
A fentiek is benne vannak az útkeresésben, ami a kivándorlás egyik vele járója. Hogy új, saját magunkra szabott szokásokat tudjunk kialakítani, ami eltérhet a megszokottól, de talán mégis emlékeztet a régire és biztonságot ad a családnak! Amiben mindenki megtalálhatja magát, de nem tartalmazz rossz érzéseket, berögződéseket.

Mostanra „fáradtunk” el…..
Gábor talán elsősorban fizikailag, mert nagyon kemény, hogy reggel ulpán, utána munka és éjjel 1-kor ér haza, reggel kelés és folytatódik minden!!!! Szerencsére ez már nem tart sokáig, és az ulpán végével újra tudunk majd normális életet élni.
Én meg magamat nem meghazudtolva lelkileg fáradtam el….ami persze teljesen normális, egyrészt mert ilyen vagyok és időnként előfordul velem, másrészt meg, mert mindent egyedül kell megoldanom ami a lányokkal kapcsolatos, lelki és fizikai feladat….
Persze ez eddig is így volt, csak akkor lehetett „nyünyögni” a hasonló problémákkal küzdő barátoknak.
És NEM!!!!!! A skype, e-mail, nem helyettesíti a teraszon megívott pohár bort együtt, vagy a kávézóban eltöltött időt!!!! Ez egy becsapás és ezt tudomásul kell venni .

És akkor a nagy felismerések….
Nyilván mindenki számára más egy kivándorlás, hiszen mások a motivációk is!!!
Mint tudjuk számomra nem a gazdasági megfontolás volt a meghatározó, sokkal inkább az útkeresés, az identitás, a más fajta szemlélet megismerése! Ja és hogy úgy éreztem nincs már ott jövőképünk!
Mivel ezek voltak nekem a meghatározók, ebben nem is kellett csalódnom, egyenlőre….. Nagyon enyém a mentalitás, az emberek reakciója, még ami nem túl pozitív az is, mert pont úgy reagálok dolgokra én is, mint itt majdnem mindenki….
Illetve talán egy racionális dolog, amit másképpen gondoltam: Egyáltalán nem támogatják az anyákat, mikor gyereket szülnek, nagyon hamar kell vissza menni dolgozni. Persze van bölcsi stb., de a munkahelyeken nem kezelik túl rugalmasan ezt a kérdést. Nem igazán van csökkentette munkaidő, az ovi, bölcsi csak 4 óráig van, ha másképpen dolgozol, old meg!!! De ami furcsa megoldják. Még nem tudom, hogy, ezt nyilván még meg kell tanulnunk. 
De talán a fentiek csak nekünk furcsák, hiszen a világon, a legtöbb helyen így van ez!

Vagyis csalódásról nem is igazán tudok beszámolni, sokkal inkább magammal kapcsolatos felismerésekről, amik bizony kínzóak tudnak lenni….
Ameddig magadban nincs béke, addig bárhol is lehetsz a világon, bármilyen klassz emberek is vesznek körül, a problémáid mindig bumerángként fognak vissza térni!!!!!!
Ez a legfontosabb tény, amit persze már régóta tudok, de ilyen szituációban megélni, amikor kvázi csak magadra vagy utalva nagyon más ám!
Azt hittem én egy nagyon erős, határozott ember vagyok, aki a jéghátán is megél….ami így is van, de nem a saját kis komfort zónámon kívül….onnan kilépve megváltoznak ám a dolgok! Persze maga a tény, hogy kimertünk lépni, már komoly erőre mutat, de a dolgoknak itt nincs vége….itt kezdődik csak igazán!!! És ez az ÚT!!!!!! Ami néha göröngyös és piszok nehéz, de rengeteg olyat is tartalmazz, amit a komfort zónán belül soha nem tudhat meg az ember, cipeli magával és nem tudja időnként mi baja! Nekem most muszáj szembe nézni mindennel, mert különben nem tudunk tovább lépni, és a kakiban ülni, még ha meleg is nem szeretek, mert lássuk be egy idő után mindenkit zavar az őt körbevevő „bűz”!
Amivel nekem időről időre szembe kell néznem a saját gyengeségem….vagyis tudomásul vennem, hogy van!!!! És ez nem baj, ettől még nem vagyok rosszabb, de jobb sem, ez tény, amit tudomásul kell venni és együtt élni vele!!!
Ma már vissza vezettem ám, hogy honnan indult ez ki….Megtanítottak rá, mint „jó sportoló-t” aki soha nem lehet gyenge, aki nem félhet, aki nem kérhet segítséget. Hiszen egyedül utaztunk gyerekként a világba, hosszú heteken át, nem is lett volna kitől segítséget kérni, mind gyerekek voltunk és mind azt tanultuk nem lehetsz gyenge, mert az nem méltó hozzánk….olyan szépen kialakították ezt bennem, hogy mostanáig fel sem tűnt. Csak azt láttam milyen szinten taszítanak a gyenge, dönteni képtelen emberek, milyen dühöt és agressziót váltanak ki belőlem. Ennek a hátterét nem ismertem fel! Ami viszont érdekes, hogy ez nagyon nem vonatkozik a fogyatékos emberekre, vagy az önhibájukon kívül szociálisan kiszolgáltatottakra, sőőőőőt! (de ez már egy másik vonal, talán egyszer majd ezt is megfejtem).
Na és itt van a frusztrációk sorának a kezdete…..milyen belső ellentéteket és harcot okoz egy ilyen embernek, amikor rájön, hogy biza ő is tud gyenge és kiszolgáltatott lenni…..
Hát most itt tartok….de úgy döntöttem szembe nézek ezekkel a „démonjaimmal” és remélem, lassan kiröhöghetem őket, amikor jönnek és elmondhatom, igen vannak gyengeségeim, tudom, ééééssss? nem félek tőlük, megoldom!!!!
És mindenben segít, hogy mint mindig, itt is kapok magam mellé olyan segítőket, akik fogják a kezem és egyengetik az utam, ami nélkül sokkal nehezebb lenne! Úgy látszik a „FŐNŐK” már sokkal régebben felismerte, hogy valakire, valakikre nekem mindig szükségem van és küldi őket rendíthetetlenül! Mert a csajoknak és Gábornak kell egy erős bástyája, ahol nyugi van és béke….na jó és néha egy kis ordítozás, veszekedés, mert lássuk be az élet ezekről is szól (nálunk biztosan, mert ahogy szoktam mondani, Teréz anya nem bennem született újjá ).
A lányokról majd ünnepek után írok bővebben, mert most lesznek a féléves fogadó órák ahol sok mindent mondanak majd biztosan és azt is megosztom majd veletek!

Még egyszer nagyon, nagyon békés, mosollyal és vidámsággal teli karácsonyt és boldog új évet kívánunk nektek!