Ezt a nagyon régi KFT dalt dúdolgatom napok óta magamban
Az jutott eszembe, hogy régen jöttek-mentek a pofonok az életemben.  Kisebbek, nagyobbak egyaránt. Elhajoltam, beleálltam, az adott helyzettől függően.
Elérkezett az idő  - nem tudom beazonosítani pontosan mikor volt, vagy inkább folyamat lehetett -, amikor  szépen lassan, szinte észrevétlenül besétáltam egy  pofonerdőbe ….. ebben haladva volt, ami csak megkarcolt, olyan is volt, ami elől még időben el tudtam ugrani, vagy hajolni. Aztán volt, ami már messziről látszott: fájni fog, nagy lesz, de mentem felé nyílegyenesen. Persze ki is szúrta a szemem, de még mindig mentem tovább „kértem” a továbbiakat.  Ebben a képzeletbeli pofonerdőben időnként rohantam, rám gabalyodott egy-egy nagyobb pofon és nem engedett, hosszú időn keresztül hurcoltam magammal és nem múlt el! Senki nem látta, de mégis vörösen lángolt tőle az arcom!
Ez a pofonerdő számomra magányos út volt, van.
A pofonerdőből, úgy tűnik, nincs kiút.
Vannak ugyan az úton időnként tisztások, ahol napsütésben meg lehet pihenni. A nap melege, vagy maga a nyugalom is feltölt. Az itt töltött idő után összeszedem magam és megyek tovább, tudván, hogy jönnek és jönnek az újabb pofonok.
Eleinte sokkal sűrűbb volt az erdő, viszont a kapott pofonok kevésbé mély sebeket ütöttek. Az idő előrehaladtával megtanultam, kifigyeltem hova kell lépnem, hogy a záporozó taslik elől kitérjek. Sokszor már messziről láttam, hogy közeledik, és egy elegáns mozdulattal elhajoltam, majd fityiszt mutattam, kaján mosollyal a szám szélén.
Ahogy múltak az évek, azt is megfigyeltem, egyre több lesz az úton a tisztás……jól esett megpihenni, elidőzni a pofonmentes területen, élvezni a napsütést, ami melengette az arcomat.
DEEEEEEEEEE!!!!!!!!
Amikor már azt hittem, minden pofonomat megkaptam, amit kellett, minden elől elhajoltam, ami elől tudtam, akkor egyszer csak egy olyan helyről és olyan erővel érkezett egy, amire nem számítottam.  Térdre rogytam, csak néztem, hogy ez meg most hogyan, miért?
Majd amikor kicsit feleszméltem,  dudolászni kezdtem a címben szerepelő számot: Száll egy pofon a szélben…….
Mélyen érintett, mert nem számítottam rá. Sebet ejtett rajtam, és komoly csalódást okozott!
Ezzel egy időben, vagy talán pont ezért, konstatáltam, öregszem…. nincs mit tenni a tények makacs dolgok.
Természetesen tudom az öregedés nem egy hirtelen létrejött állapot, sokkal inkább egy folyamat.
Az öregedés mindenkinek más. Van, akit a ráncai zavarnak, van, akit a plusz kilók, van, akit az, hogy reggel már nem úgy működnek az ízületei mint előtte. Van, akit nyomaszt az elmúlás, vagy az, hogy csökkennek a lehetőségek, szűkülnek a körök.
Engem speciel az zavar  a legjobban - a plusz kilókon kívül (amiért valljuk be, lehetne tenni, ha legyőzném végre a lustaságom, és a mértékletességet is gyakorolnám) -, hogy reggel egyre több idő kell mire a testem reagál arra az egyszerű tényre, hogy felkelt a nap, és ki kell kelni az ágyból…..
Recsegek, ropogok, mint egy rozsdás robot, akit nem olajoztak be időben! Tényleg, lehet, egy ilyen olaj kellene?!
Na, de viccet félre téve, az öregedés nekem leginkább abban jelenik meg, hogy egyre szentimentálisabb vagyok. Időről-időre azon kapom magam, hogy elmerengek, visszaemlékezem. Emberekre, helyzetekre, tanulságokra.
Azt veszem észre, hogy idővel minden megfordult: amire régen, csak megrántottam a vállam és mentem tovább, az ma sokáig fáj. Ami meg régen fájt piszkosul, azt szinte csak később veszem észre, hogy jéééé, ez is volt, de már elillant!
Aztán egyszer csak száll egy pofon a szélben……eltalál, megüt, letaglóz.
Ezt követően, mint mindig, rendezem a soraimat, előtte persze még kicsit sajnálom magam (mert az jár), valamint azt is akitől érkezett, mert ezzel a pofonnal nem csak én veszítettem, hanem ő is, de már  tovább is libbenek, hiszen az úton vár egy újabb napfényes tisztás ami kivezet ebből a pofonerdőből……..

A napokban, amikor hazajött a lányom az iskolából, nagyon rosszkedvű volt, és igazából nem is tudta elmondani, megfogalmazni mi bántja….. Kérdeztem, történt-e valami amivel megbántották, rosszabb jegyet kapott, mint amire számított (én hülye,hiszen szerencsére ez azért ritkán bántja, mert pontosan tudja mit kezdjen vele), csalódott valakiben, vagy mi történt?
Mindenre az volt a válasz semmi…..aztán jött a felmentő, már sokkal inkább értelmezhető válasz, igazából minden szar!!!!!
Engem mindenki utál, csúnya vagyok, béna, semmi nem sikerül, azért van minden, hogy nekem szar legyen, és mindenki azért van a környezetemben, hogy bosszantson! Volt, ami ennél kevésbé cizelláltan hangzott el, de azt hiszem a mélységes fájdalom, a kétségbeesés érezhető így is!
Ismerős?!
Van némi ellentmondás ugye, mitől is érthető, vagy megnyugtató ez a válasz?! Bevallom elsőre nekem sem volt az, csak miután végiggondoltam…..
Mit tesz ilyenkor egy anya? Hát végighallgatja a gyereket! Nem, nem sír vele együtt, csak magában! Nem, nem mondja azt, hogy dehogy: rosszul érzed. Nem győzködi, hogy szép, okos, tehetséges vagy, mennyien szeretnek stb. …..hiszen érzésekkel nem vitatkozunk, valamint ettől bagatellizálnánk a problémát.
Viszont felhatalmazza, hogy káromkodjon nyugodtan, ez most itt elfér.  És persze támogatja érzelmileg, időnként szavakkal, de leginkább csak egy-egy öleléssel, mert a szavak ilyenkor úgysem hatnak.
Aztán nyugtázom mint szülő, hogy hát kamasz, ez a kapu, azaz, hogy időnként minden szar, most nyílik ki igazán! Jaaaaaa, és talán ami a legfontosabb, tombolnak a hormonok is.
Első gondolatom az volt: ez csak a kamaszkor jellemzője, és ahogy véget ér ez az összetett érzéshalmaz, elmúlik! A hormonokból adódó biztosan…., azonban ekkor jön elő nekem egy érzés valahonnan mélyről, gyomortájról, először kicsit finoman, jelzésértékűen, aztán egyre erőteljesebben dörömbölve feltör: egy frászt!!!!!
Hiszen ez a minden szar, nekem annyira ismerős! Ekkor rádöbbenek, ez nem múlt el, ez velem van, és időről-időre azonosítom, minden szar! Már ritkábban merem kimondani, felvállalni és úgy teszek mintha kezelném (sokszor már kezelem is), hiszen felelősségteljes felnőttként ezt kell tennem, ezt tanították, nem panaszkodunk, nem nyühögünk, tesszük a dolgunkat, mindent irányítunk, kézben tartunk……
Van azonban amikor összejönnek a dolgok, és lehet nem is akkor, talán csak sokkal később, évekkel, hónapok elteltével valami látszólag történik. Megnyomnak egy gombot és kinyílnak a lelkünkben, tudatunkban lévő kiskapuk, elveszítjük az egyensúlyunkat fizikailag és érzelmileg is, ekkor elementáris erővel szakad fel, és igaz leginkább csak magunkban, de ordítjuk, hogy minden szar!!!!
- szar barát vagyok
- szar gyerek vagyok
- szar feleség vagyok
- szar anya vagyok.
Nem tudok megfelelni bizonyos elvárásoknak, embereknek, helyzeteknek! Nem tudok, nem megy……és ilyenkor jön a mindent megmagyarázó, önmagamat felmentő, kicsit sajnáló, de rendkívül magamat megértő érzés, mert „MINDENSZAR”!
Amikor ezt magamnak beazonosítottam, leírhatatlan megnyugvás és béke lett rajtam úrrá.
Hogy miért? Mert megtehetem!
Mi a különbség a kamasz és a felnőtt „mindenszar” érzéssel?
Egy hatalmas különbség biztosan van:
A kamasz másnapra, de lehet, akár pár óra elteltével mosollyal az arcán, megkönnyebbülve, mintha mi sem történt volna éli tovább az életét. Elmondta, kidühöngte, nincs vele továbbiakban dolga. Mert szerencsére egy jó értelemben vett átlagos kamasznak ennyi elég is. Továbblép…
És mi felnőttek?  Nekünk már sokkal több idő a rendezés…… a felismerés, kidühöngés hasonló, de ami utána jön az más, alapvetően sokkal bonyolultabb.
Miért is írtam mindezt le?
- Hagyjuk a kamaszokat, hogy szarul érezzék magukat, át kell élni, nem lehet kikerülni a negatív érzéseket sem.  Dühöngjenek, sírjanak, legyünk mellettük, szeressük őket! Tényleg nem kell más! Mert ha mégis, akkor ők azt jelzik, és akkor lehet beszélgetni sokat-sokat!
- Adjuk meg magunknak is a lehetőséget, hogy lehessünk szarul! Van, hogy nekünk is elég kikiabálni, kisírni, és jó, ha ilyenkor van mellettünk valaki, aki „csak” meghallgat, sokszor nem is kell más! A CSAK nagyon idézőjelben, mert időnként ez a legtöbb!!!!

Vagyis, minden probléma probléma. Nincs kicsi, és nincs nagy.
Szerintem teljesen OK, ha kimondjuk, kikiabáljuk, vagy csak simán magunkban nyugtázzuk,- mert van, hogy már ettől jobb kicsit - most tényleg minden, de minden szar!!!!!!

Kislánykoromba anyukám a jövőnkről gondolkozva, sokszor mondta el, sajnos ők nem tudnak majd nekünk „sarokházat” venni….Ez speciel az én gyerekkoromban nem is nagyon volt szokás (80-90-es évekről beszélünk), bár valóban voltak, akik akkor is úgy tudták útnak indítani a gyerekeiket, hogy lakást, házat és/vagy nyaralót, autót kaptak az életkezdéshez
De mint írtam, azért ez akkoriban nem volt jellemző, sőt talán elvárás sem.
Sokszor nem is nagyon értettem miért mondja mindezt?
Aztán amikor már nem csak hallottam a szavakat, hanem figyeltem is arra, ami a szavak mögött van, felfedeztem a mondat másik -sokkal fontosabb- részét is.
Miszerint ők inkább egy világnézetet, eszközrendszert, értékrendet, lehetőséget adhatnak az induláshoz.
És így is lett…. na persze azért igaz, nagyszülői segítséggel, de csak lett lakás, nyaraló, autó is!
Végül így autóstól, lakásostól, nyaralóstól indulhattam el a nagybetűs életbe!
Azonban ami számomra ennél is fontosabb, egyfajta kulcsot adtak, hogy merjek kérdezni. Továbbá erős önbizalmat, hogy felismerjem mi az, ami az enyém, és lássam mi az, ami nem tartozik hozzám! Keretet, mintákat tudtak adni a saját életemhez. Aztán felnőve eldönthettem, mit kezdek majd mindezekkel. Mai napig, és életem végéig folyamatosan bővítem, szűkítem a saját kereteimet, úgy ahogy az adott helyzet megkívánja.
Ahogy idősebb lettem, egyre többet láttam, tapasztaltam, az önbizalmam persze, az élet hozta  pofonoktól jól meg is kopott, újra kellett/kell építeni sok minden egyébbel egyetemben……
Azonban tőlük azt kaptam a kis batyumba, hogy mindig van döntési lehetőséged, mindig mondhatsz nemet, mindig lehet véleményed (jó, időnként nem baj, ha befogod szád), tudd ki vagy, és honnan jöttél! Próbáld ki, csináld meg, bukj el, állj fel, menj tovább, kísérletezz! Ilyen alapot kaptam tőlük.

 Aztán ahogy cseperedtek a lányok, én is elkezdtem azon gondolkodni, hogy „sarokházat” mi sem tudunk majd adni nekik….de mi az, amivel a fentiekben leírtakat ki tudnám egészíteni.
Már születésüktől fogva Ranschburg tanár úr mondata zakatolt a fejében, miszerint ezt a „szülőségesdit” nem lehet tökéletesen csinálni…. Elkerülhetetlen, hogy hibázzunk. Egy fontos dolog van, igyekezzünk ezt minimálisra csökkenteni!
Én aztán nagyon igyekeztem, igyekszem, mégis időről-időre felfedezem magamban egy mondat, egy megjegyzés kapcsán, bizony ez talált. Nem jókor, nem jó stílusban mondtam valamit, vagy egyáltalán nem is kellett volna mondanom.
Ebből a gondolatmenetből született meg az ötlet, hogy nyitok egy pszichológiai alapot a lányaimnak.
Már most elkezdek gyűjtögetni, és 21 éves korukban átadok majd egy komolyabb összeget.
Ezt arra használhatják fel, hogy amit mi elrontottunk, és az addig maguktól is felszedett vagy akár genetikailag kódolt szorongásaikat valahol, egy általuk választott szakembernél, vagy módszerrel oldani tudják.
Induljanak úgy a „nagybetűsbe”, hogy tudják, semmi nem tökéletes, és ez nem is baj! Legyen természetes számukra, hogy a bennük lévő érzéseken, elakadásokon lehet változtatni. Szeretném, ha tudnák, hogy ami nem rajtuk kívülálló ok, azon lehet dolgozni,  valamint szemléletváltással sok minden javítható!
És mit lehet tenni azzal ami nem belül van, hanem kint?
Ezeknél már a felismerés is nagyon nagy lépés! Aztán már döntés kérdése: maradsz, vagy mész,  személytől , vagy helyzetből ….

 Ez a mi pszichológiai alapunk…..aztán egyszer talán meglesz a „sarokház” is!

Sportoló voltam…..egészen kis koromtól kezdve.
Gyerekként már megkaptam szinte mindent, amit más egy életen keresztül sem mindig él át:
Küzdelem, szorongás, félelem, ember feletti fájdalmak, sérülések érzelmileg és fizikailag egyaránt, versenyek, lemondások, külföldi utak, egyedüllét, felismerések, győzelmek, boldogságok, felemelkedések, válogatott melegítő, veszteségek, kudarcok……
Hiszem, „fentről” egy roskadó tálcán odatoltak nekem mindent, amit csak lehet, és én szemezgethettem belőle. Lehetőséget kaptam, és én éltem vele.
Nem, nem lettem olimpiai bajnok, azonban egy olyan látásmódot kaptam, amiért mindig hálás leszek!
A sport megtanított nagyon sok mindenre, amire az életben szükségem van:
- a döntés lehetőségét,
- az erőt, ami megdönthetetlen,
- küzdeni vágyást, és tudást
- tiszteletet,
- kudarc elviselését, kezelését, elfogadását,
- a siker megélését.
Na, de nem volt ez ám ilyen csodás, laza és vidám folyamat…. ahogy egy olimpiai aranyat, úgy az önmagadban való utazást sem adják ám könnyen!!!!
Gyerekként úgy döntöttem, a felnőttek (szüleim, edzőm, környezetem) legnagyobb megdöbbenésére, hogy a fizikális helyett én a lelki utazást választom.
Hogy tudatos volt-e? Egy fenét!!!!!
Fiatal lányként ott álltam egyedül, kifosztva, kétségbeesve, kudarcokkal teli.  Homályba, feledésbe merült minden: a siker, az utazások, a sporttársak, a segítők, a dobogó látványa, és az érzés, ahogy közeledsz felé és tudod, felállhatsz rá! Nem maradt semmi csak az üresség, és a jeges, dermesztő csend!
Aztán éltem, mint sokan…. sokáig sport nélkül, mélyre eltemetve mindent, mintha meg sem történt volna, mintha valaki más élete lett volna minden, ott a messze távoli időben!
Tartott ez addig, míg gyerekeim nem születtek, és cseperedve bele-bele kóstoltak a sportokba. Először gyerekúszás, kis vízilabda. Élvezték, szerették, boldogok voltak!
Ezzel párhuzamosan nálam már jelentkezni kezdtek a régi megélt élmények. Egyszercsak újra elkezdtek bekúszni, csendben, hangtalanul, szinte észrevehetetlen finomsággal az elmúltnak hitt érzések. Ott találtam magam újra az uszodában. Éreztem a régi szagokat, hallottam a régi hangokat, láttam a régi fényeket.
Azt hittem már rég túl vagyok ezeken, mindent a hátam mögött hagytam, amikor újra ott állt az a fiatal lány kifosztva, egyedül….. Mert ugyan a hátam mögött hagytam valóban, azonban nem „dolgoztam” vele, és nem oldottam meg azt, ami ezzel a feladatom. Feladatom a személyes sorsom, és az utánam következő generáció miatt.
Amikor a lányaim, más sportot választva, kiléptek az uszoda világából, megint úgy éreztem, végre a hátam mögött tudhatom mindazt, ami újra beszűrődött az életembe jelezvén, van itt még egy kis megoldandó feladat….

 A család előttem járó generációjának nőtagjai hurcolták a szorongásaikat, kudarcaikat, megélt fájdalmaikat, félelmeiket, és akaratuk ellenére szépen, szinte észrevétlenül, de rám pakoltak mindent, amit nekik nem sikerült megoldaniuk. Erejük, és/vagy lehetőségük nem volt szembenézni ezekkel és megoldani mindazt, amit ők maguk is csomagként megkaptak!
Na, én mindezt az erőt, az ezzel járó lehetőséget kaptam meg akkor, amikor a sportot, azt a bizonyos roskadásig teli tálcát felkínálták nekem…..
Ezáltal lett erőm szembenézni a fájdalmakkal, ezért tudok, bármikor kiállni magamért, másokért. Megtanultam, el lehet esni, mert tudom, fel tudok állni!
A sport azt tanította meg elsősorban, hogy nincsenek lehetetlenek!
Azt tanította meg továbbá, hogy a kudarc nem negatív jelző, hanem másképpen fogalmazva úgy hívják tanulópénz, amit mindenkinek meg kell fizetnie előbb vagy utóbb. Kudarc nélkül nincs siker!
Természetesen már rég nem a csak a sportról beszélek.
Hányszor éreztem már életemben, hogy valami olyan miatt szorongok, ami nem az enyém, amivel nincs dolgom! Miért van így? Mert női felmenőim érzései, megélt fájdalmai ezek. Amikkel ők nem tudtak mit kezdeni, az most itt van nálam. Ide dobtak nekem egy labdát, ami nem az enyém, ami nekem nem kell! Én úgy döntöttem, ezt a labdát most elrúgom, fel a magasba, vissza ahonnan jött. Nem az enyém többé!!!!
Nem akarom, hogy a lányaim az én meg nem oldott szorongásaimat, fájdalmaimat éljék és vigyék tovább! Ezek nélkül is lesz nekik elég, amit maguknak csinálnak. De az már az ő történetük, az ö küzdelmük, az ő sikerük, az ő életfeladatuk megoldani!

 Azzal, hogy a lányok is a sportot választották, megint kaptam egy lehetőséget. Amit nem oldottam meg akkor és ott, most szembenézhetek ezekkel, és megküzdhetünk egymással. Aminek hátat fordítottam évtizedeken át, és azt hittem, ha nem látom, akkor nincs is, az most itt van előttem újra, és kajánul mosolyogva üzeni: gyere, küzdjünk meg!
Amikor nem sikerült nekik egy-egy verseny vagy csak egy asszó, csalódott voltam (mert most elsősorban erről van szó), az nem róluk szólt. Az az én fiatal lányként megélt fájdalmam, kudarcom, szorongásom!
Nagyon fontos, ez nem csak a sportra igaz, csak a mi életünkben ezzel függ erősen össze.
Hány embert látok, aki boldogtalan, nem találja a helyét, mert a szülei pályáját választotta, mert belekényszerítették, vagy mert fel sem merült más opció. Nem a saját életét éli, nem a saját útját járja. Idegen a saját sztorijában!!!!
Aztán ezt a mintát szépen észrevétlenül tovább adják a saját gyerekeiknek, és ez így megy tovább generációról-generációra.

 Szerencsére már sokan vannak akik, ezt felismerik és segítséget kérnek.
A felismerésemet követően nekem is segített egy BARÁT, kvázi mint szupervízor, akivel rendszerezhettem azt, amivel szembe kellett néznem.
A felismerés után szerintem kell a segítség. Nagyon nehéz, talán lehetetlen szembenézni és győzni egyedül!
Kell valaki, aki fogja a kezed (akár valójában, de képletesen is lehet), amikor az évtizedes fájdalom elementáris erővel feltör, mint a felrázott pezsgős palackból, vulkánszerűen tör elő, és mint a buborékos nedű beterít mindent!!!!!
Ekkor jön a megkönnyebbülés, majd a „takarítás”….. a fájdalom, megélése, feldolgozása. Nincs mese, át kell magunkon engedni, nem lehet kikerülni, nem lehet besöpörni az ágy alá, mert akkor megint csak rohadni fog tovább!
Én most „takarítok” nagy erővel, átengedem, hagyom, hagy fájjon.
Mindeközben gondolatban átölelem azt a fiatal lányt, aki ott áll még mindig, kifosztva egyedül, lemondva az álmairól… Bocsánatot kértem tőle, hogy otthagytam, hogy nem vittem magammal, és ennyi éven keresztül egyedül kellett lennie mindazzal, amit megélt.
Már mosolyog, oldódik a fájdalom: a két énem kezd egymásra találni, és idővel teljesen összeér majd. Ezt hívják harmóniának, igazi önazonosságnak. Ez a darab mindehhez nekem még hiányzott!

Amikor sportol a gyerek…..
akkor az legyen az ő döntése, az ő sikere, az ő küzdelme, az ő kudarca (tanulópénze), az ő élménye, az ő útja!!!! Az Övé, nem a mienk!!!!!!!

Az utóbbi időben túl sokszor találkoztam az elmúlással!
Többször nem az idősebb generáció volt érintett, hanem nálam sokkal fiatalabb emberek.
ELMÚLÁS…….
Ízlelgetem a szót: mióta az eszemet tudom, barátkozom vele. Igen, tudjuk, halljuk, tanuljuk: az elmúlás része az életnek. Banálisan hangozhat, számomra azonban sokkal mélyebb, mint hittem!
Emlékszem, egész kislányként attól tartottam jön a világvége. Akkoriban ezzel sokan foglalkoztak a felnőttek, elemezték TV-ben, rádióban, barátok között. Pontosan emlékszem, szinte minden este azzal a gondolattal aludtam el, milyen hálás vagyok a sorsomnak, hogy ma is élhettem! Aztán ahogy nagyobb lettem, ez elmúlt….. csak mostanában gondolok erre újra és újra. Sokszor este, mielőtt lecsukom a szemem, eszembe jut a kislány az ágyban. Felidézem a félelmeit, és mosolygok kicsit. Ma már nem azért vagyok hálás, hogy nem jött a világvége, egyszerűen csak magáért a létezésért. Miért is került ez megint ennyire előtérbe? Mert körülöttem, annyi szomorúság és korai távozás van. Egyre inkább úgy érzem, valóban hálásnak kell lenni minden egyes napért!
Amikor pár hete beszéltem egy kedves idősebb baráttal, közös barátunk nagyon korai halála miatt, zokogva mondtam, hogy elég most már, annyi a veszteség! Mire ő a hallatlan higgadt, nyugodt hangján, csak ennyit mondott:
-Drága szokjon hozzá, ez most már így lesz, elkezdődött!
Dermedten tettem le a telefont, és belegondoltam, ez most már valóban így lesz????
Aztán végig gondoltam, mennyien mentek el….. Olyanok is, akiket személyesen nem ismertem ugyan, (zenészek, írók, költők, színészek, rendezők) mégis mennyi csodát köszönhetek nekik. Mennyi boldog percet, mennyi fontos gondolatot, mennyi sírást, mennyi felismerést kaptam tőlük, ha közvetve is. Szörnyű belegondolni, hogy többet már nem írnak, nem játszanak, nem rendeznek, nem zenélnek…..
Elmegy egy generáció, és én folyamatosan azt érzem, elvisznek magukkal valami nagyon fontosat, amit még nem adtak át nekünk. Sokszor szinte sikítanék, hogy még várjatok, nem nőttünk fel, ezt meg azt még mondjátok el, írjátok le!!!!!!
Aztán persze rájövök, már felnőttünk, már elmondták, már leírták, innentől a mi felelősségünk mit kezdünk a kapott tudásunkkal!
Mit hagynak itt nekünk?
Mit tanítottak?
Milyen értékeket kaptunk a batyuba?
Mennyi fájdalmat hagytak ránk?
Az előttünk járó generáció a szüleink, akik egy világégés után nevelkedtek. Ők, akiknek a szülei, a mi nagyszüleink annyi, de annyi nyomorúságot, fájdalmat, gyűlöletet éltek meg mint még talán soha egy generáció sem. Akaratuk ellenére sok mindent adtak át ezekből. A szüleink úgy nőttek fel, hogy nem volt „kec-mec”, csinálni kellett a dolgukat, sokáig maga az életben maradás volt a „feladat”. Nagyon ritkán foglalkoztak a lelkükkel, a félelmeikkel, a vágyaikkal. Elvárások voltak, amiknek meg kellett felelni és kész!
A mi létünket alapjaiban határozza meg felmenőink élete, kapott, tanult mintái, érzelmi attitűdje, neveltetése.
Az elmenő generáció minden megmozdulásában, regényeiben, költészetében, filmjeiben, zenéjében magában hordoz valami megfoghatatlan, mély fájdalmat. Valami olyan veszteséget, amit mi már nem érezhetünk. A mi fájdalmunk, veszteségeink valahogy más „ízűek”. Lehet azért, mert a távoli az nosztalgikusabb, vagy körbelengi a régmúltból fakadó ismeretlen, nem tudom….
Nem tudom megítélni, mennyien gondolnak arra, hogy azzal amit életükben tesznek mennyi örömet, boldogságot, szeretetet, vagy adott esetben fájdalmat, sebeket tudnak okozni.
Amikor valaki általunk ismert ember halálhírével találkozunk, a kapcsolat érzelmi közelségétől függően éljük meg az elvesztését.
Ez a nagyon erős maró, szinte már elviselhetetlen, gyötrő fájdalomtól, egészen a beletörődő, elfogadó, megnyugvó, elengedő érzelmi skálán mozoghat. Legalábbis én magam ezeket éltem meg eddigi életemben.
De mi van akkor, ha valaki olyan halálhírével találkozunk, aki életünk egy szakaszában megkeserítette, gyötörte, már-már tönkretette az életünket, és még rajtunk kívül sokakét?
Érdekes kérdés ugye?
Biztos vagyok benne, szinte mindenki találkozott már ezzel a helyzettel.
Zavarba ejtő, mert ezt senki nem tanította meg, mit kell, lehet ilyenkor érezni, gondolni…..
Van egy mondás, miszerint halottról vagy jó, vagy semmit.
Alapvetően én ezzel egyet is értek. Nem gondolom, hogy bántani kéne az őt gyászolókat. Hiszen biztosan sokaknak ő is rengeteg szépet, szeretetet adott.
De szégyellnünk kéne-e azt, amit érzünk?
Mindig mindent meg kell bocsájtani?
Nyilván vannak olyan bűnök, amik nem megbocsájthatók. Gondoljunk a háborús, életellenes bűnökre, és még rengeteg olyan tettre, amire nem lehet magyarázat semmi!
Azt is mondják, ha nem bocsájtasz meg, azzal magadnak ártasz, hiszen cipeled a súlyát a téged ért sérelmeknek.
Na ez az, amivel én mindig vitatkoztam, és teszem ezt a mai napig. Az elengedésben hiszek, valamint abban, hogy az engem ért sérelmeket igyekszem átalakítani pozitív tetté, érzéssé. Tanulok belőle, megrágom, kiköpöm vagy átdolgozom.
Azonban egy dolog változott gyerekkorom óta. Igyekszem az engem bántókat megérteni. Látni azt, hogy mi a motivációja, hogyan jutott el idáig, szól-e ez rólam?
Volt az életemnek egy szereplője, aki rengeteget bántott, megalázott, megszégyenített.
Évekig beszélni sem tudtam erről csak érintőlegesen. Aztán már fiatal felnőttként volt egy levélváltásunk, amiből kiderült számomra, hogy neki fogalma sincs arról milyen károkat okozott….. Iszonyat dühös , felháborodott voltam. Akkor nem, csak sokkal később értettem meg, ő ennyit tudott, ő ezt a mintát hozta magával, nem haragudnom kell rá, sokkal inkább sajnálnom kell. Persze a kislány, aki bennem él, ilyenkor kikiabál, „ne legyél már ilyen baromira megértő”! Ez a lényeg, egy gyerek ezt nem érti, és ezt soha ne felejtsük el!!!!
Amikor olvastam az illető halálhírét, azt éreztem, hogy a lelkemről leemeltek egy sziklát, fellélegeztem, egy hatalmasat sóhajtottam, kifújtam a levegőt, és semmihez nem fogható megkönnyebbülést éreztem, most már soha többé nem bánthat!!!!!
Miért írom le mindezt?
Mert elmegy egy generáció……és itt hagynak minket az érzelmeinkkel, a tapasztalatainkkal, a fájdalmunkkal, az igazságainkkal, a félelmeinkkel!
Tanuljunk tőlük, tanuljunk abból is, hogyan ne csináljuk!
Az elmúlással kapcsolatban az is eszembe jutott, hogy ne feledjük: amit mondunk, teszünk, ahogy élünk sokakra hatással lehet!
Azt szeretném, amikor a generációmmal én is rákanyarodok majd az elmúlás útjára, akkor ne legyen senki, aki felsóhajt, hogy elment, már nem bánthat soha……

Szerintem az egyik legbonyolultabb összetett érzés!
Hogy miért? Mert nagyon sok mindentől függ kialakulása, feldolgozása, kezelése.
Függ a személyiségtől, mentalitástól, a tanult, tapasztalt mintáktól, attól hogyan reagáltak kiskorunkban a dühünkre.
Mindenki ismeri, érzi, mindenki kezeli valahogy.
Vannak, akikből kitör, vannak, akik visszafojtják.
Mitől leszünk dühösek?
Miért pont attól?
Hogyan kezeljük a dühünket?
Tanulható-e a düh kezelése?
Ahogy múlik az idő és öregszünk, változik-e a dühünk kezelése, illetve változik-e az, mitől leszünk dühösek?
Meggyőződésem: a düh kezelése meghatároz egy egész társadalmat.
Vannak társadalmak, amelyek már nagyon korán foglalkoznak vele, egész kiskortól.
Beszélnek róla, tanítják a kezelését a különböző személyiségtípusokra lebontva!
Szomorúan jelenhetem ki, ezt nem tapasztalom hazai társadalmunk egészében!
Azonban ami örömmel tölt el, hogy sokan, sok helyen már bizony gyakorolják, beszélnek róla, a maguk módján tanítják is, családon belül, óvodákban, iskolákban!
Az is tény, rengetegszer hallom, „ne légy dühös”!
Ilyenkor mindig sikítani tudnék, miért ne legyek dühös?
Megbántottak vagy azt, akit szeretek. Erős érzelmeim vannak, felzaklat, bánt stb….
Miért ne lehetnénk dühösek?! A düh mint érzés teljesen normális és rendben van, mindenki érzi időnként.
Az már a következő nagyon-nagyon fontos, meghatározó kérdés mit kezdünk a dühünkkel!!!!

Újra segítségül hívtam a wikipédiát, hogy mit írnak hivatalosan a dühről, mint fogalomról:
"A düh egy erős erőszakos állapot, amelyet növekvő harag érzése során tapasztalhat valaki. Gyakran az üss vagy szaladj válaszreakcióval társítják, és gyakran egy külső inger hatására aktivizálódik, egy olyan hatás eredményeképpen, ami negatívan érinti a személyt. Ha nem kezelik, a düh erőszakhoz vezethet. A depresszió és a szorongás hajlamossá tesz a dühre és modern kezelési módok vannak erre az érzelmi mintára.
A pszichológusok szerint a düh egy olyan viselkedés, amelyet minden személy valamilyen formában megtapasztal. A dühöt gyakran arra használják, hogy rámutasson az ellenséges/érzelmi/reaktív agresszióra (amint az különbözik a ragadozó//hasznos/proaktív agressziótól, mely ezzel ellentétben valamilyen cél elérése érdekében motivált Ez megmutatja, hogy amikor harag van jelen, ez a fajta agresszió arra motivál, hogy kárt okozzon másoknak, valamint impulzív gondolkodás és tervezés hiánya jellemzi.
A düh a haragból fakad, és emiatt bizonyos esetekben, amikor harag van jelen, a végső lökés kitöréshez vezethet. Sok hatást, ami a haragból fakad csak egy hajszál választ el a dühkitöréstől, a düh kifejezésének állapotától. Sok, haragból fakadó viselkedést vizsgáltak már, de a legtöbb tanulmány nem tudja, mi okozza a következő lépcsőfokot, a dühöt, vagy azt hogy miért mennek el bizonyos emberek a legérzelmesebb állapotig. A dühöt egy vészreakciónak tartják, amelyet az ember természeténél fogva birtokol. A dühöt általában akkor fejezik ki, amikor a személy fenyegetve érzi büszkeségét, pozícióját, státuszát vagy méltóságát.”

 Az idézet további része kitér még arra is, hogy a düh milyen önértékelési zavarokkal függ össze, és hogyan befolyásolja azt.
Ezt most itt ebben a leírásban nem boncolgatnám, mert az nagyon messzire, mélyre vezet, és talán nem is ennek a kis írásnak, - amelyet leginkább gondolatébresztőnek szánok - a feladata. Továbbá messze túlmutat már a kompetenciámon!
Bármilyen furcsa is: a düh és a harag a mi saját elvárásainkra épül. Elvárjuk a környezetünktől, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy az nekünk tetszik. De bizony időről-időre előfordul, hogy nem úgy bánnak velünk.
Minden egyes alkalommal, ha nem úgy alakulnak a dolgok, nem úgy reagálnak egy-egy gondolatunkra, tettünkre, ahogy szeretnénk, egy rés keletkezik az elvárásaink és a realitás között. Ezt a rést a düh fogja kitölteni.
Ha valaki nem a mi tanult szabályrendszerünk szerint játszik, és nem úgy cselekszi, ahogy mi azt elvárjuk, vagy szeretnénk, akkor rosszul érezzük magunkat.
Az első lépés a düh kezelésében az, hogy felismerjük, elfogadjuk, lehetünk dühösek, azonban van választásunk arra vonatkozólag, hogyan kezeljük azt!
Azóta foglalkoztat leginkább ez a téma, mióta gyerekeim vannak.
Mit és hogyan tanítsak nekik ezzel kapcsolatban?
Mi az, amivel kevésbé sérülnek, de mégis kiállhatnak magukért, úgy, hogy közben másokban nem okozzanak nagy kárt!
Komoly önvizsgálaton vagyok túl (illetve közben, mert ez egész életen át tart), és belátom, ahogy én eddig kezeltem a dühömet, az nagyon nem volt megfelelő!!!
Egy ideje dolgozom már ezen, és jelentem, kisebb, nagyobb sikerekről beszámolhatok…..
Ugyanis én alapvetően egyből csípőből vágok vissza, gondolkodás, mérlegelés nélkül az engem ért kritikára, bántásra. Biztos sokszor volt jogtalan, gonosz, akár bicskanyitogató is az engem ért sérelem, de nagyon fontos, hogy nem ez a lényeg! Mivel viszonylag gyorsan jár az agyam, leginkább frappáns, számomra viccesnek tűnő, de nagyon bántó, sokszor megalázó válaszaim voltak (vannak).
Kétségtelen megvédtem magam, mert ilyen személyiséget kaptam, hogy képes és alkalmas vagyok erre! Azonban végiggondolva hány embert bántottam meg e közben, nagyon rossz érzésem lett!
Mit láttak a gyerekek? Ha bántanak, megvédem magam és visszabántok, ez nagyon rossz minta!
OK, nekik még nem kell tudniuk, mi áll a háttérben, az a valaki miért bánt, miért csúfol stb….
Kétségtelen nem dolguk még ez, azonban azt tudniuk és nekünk felnőtteknek is tudnunk kell (mert ez nem csak a gyerekek problémája), ha bántaknak az alapvetően nem rólad szól, hanem arról, aki bánt. Sok összetevője lehet: szeretne barátkozni veled, de rosszul közeledik (nem tanulta meg hogyan kell), tele van elfojtott dühvel, haraggal, és rajtad tölti ki, szeretetéhsége van, ő így jelzi…..és még sorolhatnám.
Viszont el lehet, sőt kell időnként ezt is mondani a gyerekeknek, ahogy nőnek, minden esetben a saját koruknak, érzelmi szintjüknek megfelelően. Ha időben elkezdjük felhívni ezekre a figyelmüket, hiszem, hogy beépül a tudatukba, és később szinte reflexszerűen tudják majd használni.
A dühkezeléssel kapcsolatban alapvető kérdések szoktak felmerülni:
Akkor hogy jó ember legyek, nekem ezt, vagy azt el kell viselnem? Hogy beszól, hogy megaláz, csúnyákat mond rám, hogy képmutató, hogy hazudik, hogy ő úgy tesz, mintha szent lenne, és közben áskálódik, árulkodik? Lépjek hátra, ne tegyek semmit? Akkor ő honnan fogja tudni ez nekem nem jó?
Ismerős kérdések ugye? Szerintem mindannyiunk életében és gyerekeink életében felmerülő gyakori problémák.
A minap egy számomra nagyon fontos barátnőmmel beszélgettem erről, aki nem mellesleg pszichológus, és elgondolkodtatott.
A beszélgetésünk hatására megfogalmazódott bennem az, amit már egy ideje gyakorlok, de mostantól tudatosan fogom csinálni, sőt a gyerekeimet is erre fogom biztatni.
Ez azért fontos, mert felnőttként már tulajdonképpen nem is törődöm azzal, amit a szemembe vagy a hátam mögött mondanak.
Hogy miért nem? Mert tisztában vagyok, azzal ki vagyok, mik az előnyeim, hátrányaim. Nyilván nem sértődök meg már azon, ha azt mondják rám, hogy nagyszájú vagy alacsony, vagy kövér…. bosszantani persze azért sokszor bosszant.
De a gyerekeknél, ez még nagyon másképpen működik!
A legjobb példa erre az, amikor a kifejezetten vékony lányomat egy kislány lekövérezte, amit ő nagyon zokon vett! Nem szoktam semmilyen problémájukat kinevetni, de ezen felröhögtem, ösztönösen kitört belőlem!
Odaállítottam a tükör elé és megkérdeztem - ami egyébként nyilván egyértelmű -, hogy mit látsz, te kövér vagy? Biztos, ami biztos én is mellé álltam, hogy a képi megjelenítés is segítsen, mert a testképzavar viszont egy 13 éves lánynál nem vicces. Szerencsére itt már ő is felröhögött, pontosan értette……ez nem róla szólt!
Azért írtam le ezt a nagyon egyszerű, példát, mert ami számunkra egyértelmű, az egy gyereknek nem az!!!!!! Ők még keresik az önazonosságukat, minden egyes negatív jelzés kizökkenti őket! Jelzem, sajnos rengeteg felnőtt ember is így van ezzel!
Térjünk vissza a dühkezelésre. Mit és hogyan mondjunk, ha dühösek leszünk, mert bántanak minket.
Ezek az én megoldásaim, és nem mind a legjobb, de lássuk be, nem kell tökéletesnek lenni, azonban törekedjünk arra, minél kevesebb „véráldozattal” éljük az életünket!
-Vannak olyan dühöt kiváltó, minket ért bántások, amelyeket szerintem csak kiröhögni lehet! Nincs alapja, butaság, stb….. Ilyen a fenti példa is.
-Van olyan, ami betalál, mert jogos! Lehet ez nagyon egyszerű külsőre vonatkozó, (bár a külsőre való negatív jelzőt, még ha jogos is, én csak kiröhögném), vagy a személyiségünkre vonatkozó, és elgondolkodtató…. Ebben az esetben, ma már azt javaslom, köszönjük meg a jelzést, nagyon komolyan és kedvesen. Az én két gyerekem személyiségéhez illően azt javaslom, hogy emelkedjen ezen felül, ne vágjon vissza. Aztán, ha hazaért adja ki magából, ahogy a „csövön kifér”…., majd ha kidühöngte magát, beszéljük át, hogy a hallott dolog miért dühítette fel, mit üzen neki, és mit kell ezzel kezdenie? Kell-e egyáltalán vele foglalkozni, vagy csak szimplán megsértették, minden alap nélkül?!
-Ezeken kívül nagyon fontos, a folyamatos visszajelzés: nekem ez nem jó, kérlek ne mondd, ne tedd!!!! A másik sokszor hiszi, vicces amit mond, tesz…. , és sokszor valóban az is! Nem feltétlenül rosszaságból, gonoszságból teszi, mondja. Sőt időnként valaki, aki azt hiszi, vagyunk olyan „nekszusban”, hogy teheti, mondhatja, hiszen xy is ezt csinálta, tőle miért vicces, tőlem miért nem  –gondolhatják sokan. Na, ez egy fontos pont szerintem megint. Soha nem tudhatjuk, a másik fejében, lelkében mi zajlik. Ezért kell visszajelezni mindig, folyamatosan. Nem elég egyszer! Az, hogy a másik ezzel a visszajelzés halmazzal mit kezd, az már az ő dolga! Tapasztalataim alapján idővel pozicionálja magát, a hozzánk kapcsolódó viszonyát, hogy mik a határok.  Amennyiben pedig nem – gyerekek esetében -, sajnos azt az adott közösség kiveti magából.
Azért sajnos, mert sokszor nem is egy adott gyerek tehet róla, hanem a körülötte levő felnőttek. De ez már egy másik, nagyon más téma.
Végezetül mit is kezdjünk a dühvel, ha hazugsággal képmutatással találkozunk?!
Mindenképpen az önismeretre térnék vissza. Tanítsuk meg magunkat és gyerekeinket, hogy elfogadják kik és milyenek vagyunk. Tudjuk kezelni az érzéseinket.
Tanuljuk meg elfogadni, hogy nem mindig mindenki olyan, mint amilyet mi szeretnénk, hogy bizony az életben sokszor fogunk ezekkel találkozni. Rajtunk múlik, mit kezdünk vele. Ha felismerjük és a helyén kezeljük, és nem utolsósorban, ha van kivel megosztani ezeket, akkor nem lehet baj!
Merjük kimondani, megélni, igen fáj, igen ez most rád nézve igazságtalan, de tudd te ki vagy, és micsoda értékek vannak benned.
Mi lesz a másikkal, aki bánt, dühöt vált ki? Az sokszor nem a mi dolgunk….. Azt tanították nekem, csak azt lehet megmenteni , aki hagyja magát és/vagy segítséget kér! Nem vagyunk csodatévők, nincs varázspálcánk.
A gyerekeknek és nekünk felnőtteknek is tudnunk kell. kizárólag a saját tetteinkért, érzéseinkért vagyunk felelősek!
És akkor mi legyen a dühvel?
Éljük meg, éljük át, de figyeljünk arra, hogyan tesszük ezt!

A fenti sorok a wikipédia idézeten kívül mind az én gondolataim, az én felismeréseim. Biztos vagyok benne, sokan ezt másképpen gondolják, más a megoldásuk.
Egy célom volt ezzel a kis írással: gondolkodjunk el kicsit, mit és hogyan teszünk, mit okozunk ezzel hosszú távon másoknak? Milyen mintákat adunk a következő generációnak?

Évek óta azt látom, a mosoly kezd eltűnni az emberek arcáról.
Illetve ez így, ebben a formában nem igaz….., hiszen látok mosolyt, de az leginkább kényszeredett,  őszinte érzelmeket elfedő vicsorgás, semmint kedves  „csak úgy” mosoly.
Nem tudom a világ egyéb helyein is így van-e, de itt Közép-Európában, ebben az országban mindenképpen!
Nagyon kíváncsi voltam mit írnak hivatalosan a mosolyról.
A wikipédia az alábbiakat írja:
„A mosoly egy olyan arckifejezés, melynek során a száj két végéhez legközelebb eső izmokat mozgatják. A mosoly észrevehető a szem környékén is. Az emberek között általában a kedvesség, a boldogság vagy a vidámság jele, de előidézhető önkéntelenül is, rémülettel, ekkor grimasz néven ismert. A kultúraközi tanulmányok kimutatták, hogy a mosolyt világszerte használják kommunikációs jelként is. A mosolygás leggyakoribb kiváltó oka a boldogság. Azt állatok között a fogak kimutatása gyakran az alárendeltség vagy a fenyegetés jele lehet. A csimpánzoknál jelezheti a félelmet is. A mosoly tanulmányozása a nevetésterápia, a pszichológia és a nyelvészet területére tartozik, számos magyarázat van a humor és a nevetés hatásaira.
Számos biológus úgy gondolja, hogy a mosoly kezdetekben a félelem jele volt. Signe Preuschoft főemlőskutató a mosolygás jeleit a 30 millió évvel ezelőtti félelemgrimaszra vezeti vissza, ami a majmoktól származhat, amelyek az alig összeszorított fogakkal azt jelezték ellenfeleiknek, hogy fegyvertelenek. A biológusok úgy gondolják, a mosolygás minden fajnál máshogy fejlődött ki, de leginkább az embereknél eltérő ez a folyamat.
A biológia nem az egyetlen, mosollyal foglalkozó tudományterület. A kinezikát tanulók a mosolygást indulatok megjelenítéseként tekintik. Olyan érzelmeket fejezhet ki, mint amilyen a szeretet, a szerelem, a boldogság, a büszkeség vagy a zavartság.”

Azt írja, hogy alapvetően a mosoly kiváltó oka a boldogság. Azonban ami nagyon érdekes, hogy a félelem, zavartság, megadás is.
Gondolkodtatok már azon, hány féle mosolyt ismerünk?
- Önfeledt, felszabadult, boldog mosoly
- Vonzalmat jelző mosoly
- Első, gyermeki, ösztönös mosoly
- Kínzó, bántásból eredő, fájdalmat leplező mosoly
- Hazugságot, képmutatást leplező mosoly
- Megalázó, lenéző mosoly
- Támogató „meg tudod csinálni” mosoly
- Zsivány, összekacsintós, „csak mi tudjuk” mosoly
Biztos vagyok benne, még rengeteg variáció jut mindenkinek az eszébe.
A felsoroltakból kiderül a mosoly nem csak egy pozitív visszajelzés, hanem rengetegszer használjuk manipulációra is. Bár hiszem, ha valaki kicsit is figyel, egy mosolyból sok mindent meg tud állapítani. Egyet határozottan, és az, egy adott helyzetben, a hozzánk való kapcsolódása annak a megfigyelt valakinek.

Régen anyukám gyakran mondta is tanácsként: „ne tévesszen meg a mosolya!”
Akkor nem feltétlenül értettem, de ma már pontosan értem, érzem, tudom a jelentőségét.
Mióta ember, az ember, létezik a mosoly, és használjuk. Ki erre, ki arra……
Ami ma furcsa nekem itt, kicsiny hazánkban, hogy aki mosolyog, azt az emberek nagy része, teljesen hülyének nézi! Egyszerűen nem is értik, mit kell mosolyogni!!!
Mikor felejtettünk el, mosolyogni?
Ami talán még ennél is fontosabb kérdés: miért?
Nekem alapvetően mosolyra áll a szám, szeretek mosolyogni, nevetni, időnként teli szájjal röhögni. 
Engem bizony boldoggá tesz, lételemem, ha mosolyoghatok, és jó, ha időnként visszamosolyognak –bár nem ez a lényeg -  őszintén, minden egyéb további elvárástól mentesen.
Mert sokszor egy mosoly mögött nincs semmi más, csak maga a mosoly!!!! Leginkább ez lenne a mosoly lényege!
A mosolyhoz nem kell indok.
A mosolyhoz nem kell más, csak mosoly, és kedvesség!
Kedvesség……nekem  a kedvesség és a mosoly kéz, a kézben együtt járnak.
Igyekszem a mosolyt másra nem használni, pont ezért! Ha valami, valaki nem tetszik, nem mosolygok. (Természetesen előfordult, és fog is még, hogy inkább mosolygok, mert, ha megszólalnék, sokkal rosszabb lenne!) Azonban a hosszú évek alatt megértettem, elfogadtam, van, aki rendszeresen használja. Nem feltétlenül azért mert előre megfontoltan gonosz, sokkal inkább azért, mert ez a tanult kommunikációs eszköze.
Így védekezik, így leplezi a valóságot, amivel nem akar, vagy nem tud szembe nézni…..
Viszont jó érzés ezt felismerni, és e szerint meghúzni a határokat, rengeteget segít eligazodnom az emberek között.

 Azt is olvastam még az interneten a mosoly értelmezését olvasgatva, hogy 1999-ben tartották meg első ízben a Mosoly világnapját, azóta évente kerül megrendezésre október első pénteki napján.
Ez akár lehetne egy kedves infó, engem mégis szomorúsággal tölt el egy kicsit.
Miért kell egy olyan dolognak világnap, ami természetesnek kellene, hogy legyen?
Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy van, sőt, hanem az, hogy kell, hogy legyen!
Szükséges, mert időnként fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy mosolyogjanak!!!!

Kérlek titeket, mosolyogjatok, magatokban, másra, a világra, csak úgy, azért mert mosolyogni jó!!!!!
Az igaz, őszinte mosoly felszabadít, szabaddá tesz, és nem utolsósorban sok-sok csodás energiát ad magatoknak és másoknak!

Ahogy írtam már (nem győzöm hangsúlyozni), minden visszajelzés fontos a segítő szakmában dolgozóknak, és mindenki másnak az életünk minden területén. Tapasztalataim alapján, nem mindegy kitől származik a visszajelzés. A számomra hiteles emberektől sokkal inkább elfogadom a kritikát, vagy akár még tanácsot is, mint olyan valakitől, aki nekem nem az. Itt most a hitelesség a meghatározó szó! Lehet valaki bármilyen okos, felkészült, ha nekem hiteltelen... onnantól kezdve, amit mond, elveszíti a jelentőségét. Ezért nagyon fontos a hitelesség, az önazonosság!
Hiszem, mindenkinek mástól lesz valaki hiteles. Ez függ az ember személyiségétől, neveltetésétől, értékrendjétől. Ebből adódóan mindenkinek megvan a maga segítője, és amikor kell, ha keresi, megtalálja. Vannak nagy találkozások. Az alábbi sorok írója egy ilyen nagy találkozás volt (van).
Rengeteget tanultam én is az ülésekből. A folyamat sokat adott, mint segítőnek, és nem utolsó sorban, mint embernek!

„Önbizalom hiány... Ez volt a fő bajom, ezzel kapcsolatban kerestelek meg először. Ennek kapcsán boncolgattuk a párkapcsolati dolgaimat is, mert ott sincs minden a helyén, de amit legeslegelőször helyre kellett rakjunk az az önismeret. Az mindennek az alappillére és a folyamat során egyértelműen megfogalmazódott, hogy valójában nem is ismertem magamat. Csak azt az embert, aki olyan, mint amilyennek mások elvárják, de amikor nem akar mindig megfelelni, akkor vajon ki ő? Ez egy nagyon fontos felismerés volt és ennek kapcsán sok felfedezésre jutottam saját magammal kapcsolatban, ami nagyon hasznos ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, hogy bízzak magamban. Haladok az úton előre, ezt már határozottan érzem, de azt is, hogy ez egy hosszú folyamat... De már tudom, hogy mi az, amin dolgozni kell és fogok is. Ezt kaptam a közös munkánk során és határozottan javult az önmagamról kialakított kép. :-) 

A segítséged sokkal többet adott nekem, mint bármilyen pszichológus eddigi életemben. Felismertem, igazából nálam nem is a múltat kell boncolgatni, hanem egy kicsit a helyére kell időnként terelni a gondolataimat és a saját magamnak támasztott elvárásokat. Ez minden képpen sikerült, és ezt köszönöm neked! „

Életvezetés-személyiségfejlesztés, az ezzel kapcsolatos gondolataimról, és további információkat az alábbi fül alatt olvashattok: TEVÉKENYSÉG - ÉLETVEZETÉS

Az alábbi sorok, azért (is) nagyon fontosak számomra, mert egy kollégám írta.
Már maga a tény, hogy hozzám fordult, megtiszteltetés volt számomra.
Az élethelyzetünk a korunk eltérő, mégis az első pillanatban egymásra hangolódtunk.
Hamar kiderült nagyon hasonló az értékrendünk.
Természetesen ez nem szükséges, sőt valamikor nem is jó, azonban ebben az esetben nagyon szerencsésen alakult. Olyan volt, mint egy argentin tangó…..
A képzés során is az tanultuk,  amiben hiszek... Mindenkinek megvan az életében a maga segítője, és amikor kell, megtalálják egymást. Komoly klientúrával rendelkező pszichológus és több kolléga tapasztalata is ezt támasztja alá.
Az is sokat segített, pontosan tudtuk mi mindent adhat egy-egy ülés. Nem volt mellébeszélés, csak egyenes, őszinte strukturált beszélgetés!
Egy segítő sokszor tanulhat a klienstől. Ebben a folyamatban nagyon sokat tanultam, magamról és a szakmánkról egyaránt.

 "Szakmaiságod valami ősi belső bölcsességgel párosul. Mindig érzed, merre kell menni... Olyan ajtóhoz vezetsz el, aminek létezését tudtam, talán tudatosan távolodtam tőle, nem nyitottam ki még sosem... Veled kinyitottuk. S belépve ráláttam a válaszokra... Néha úgy kérdeztél, mint 1 tanító néni, és meglepődök...aztán rájövök, hogy mindig kimondatod velem azt,amire ott, akkor a leginkább szükségem van. Imádom, ahogyan dolgozol és azt, ahogyan fejlődök vele. A leghitelesebb kollégámnak tartalak.

A folyamatban mindig úgy éreztem, hogy nyugodtan hátradőlhetek, bele a karjaidba....mert biztonságban vagyok.”

Életvezetés-személyiségfejlesztés, az ezzel kapcsolatos gondolataimról, és további információkat az alábbi fül alatt olvashattok: TEVÉKENYSÉG - ÉLETVEZETÉS

Mindannyiunk életében fontos szerepe van a visszajelzéseknek.
A visszajelzés segít, tanít, új irányt mutat, elgondolkodtat.
A segítő szakmában különösen fontos szerepe van.
Az ülések végével megbeszéljük, hogy érzete magát a folyamatban. Mivel volt elégedett? Mitől félt a legjobban? Mi változott leginkább? Min lepődött meg legjobban? Stb.....
Én arra is kíváncsi vagyok a későbbiekben hogyan tudják hasznosítani  a felismeréseiket. Mi valósult meg egy-egy döntés után, és ha nem valósult meg, akkor miért nem.
Ezért megkérek mindenkit, ha van kedve írjon rám egy-két hónap elteltével.
Ezek mind olyan visszajelzések, amiből rengeteget tanulok, róluk, rólunk!
Hiszem, világnézetemből, alapvető értékrendemből adódóan, amit képviselek mint nő, anya, mint segítő szakmát választó ember, hasonló típusú személyiségek találnak meg, hasonló problémákkal.
Ez részben igaz is, de mégsem……ettől csodálatos, izgalmas ez az út, mindenki más és más.
Ezt kell nekünk, segítőknek leginkább figyelembe venni!

Megtisztelő számomra, hogy pár ügyfelem jóváhagyta megoszthatom azt, amit írtak nekem.
Ez a pár sor, amit most megosztok veletek, azért is nagyon fontos számomra, mert az elsők között volt, aki megtisztelt a bizalmával, és kísérője lehettem.
Nagyon összetett, nyitott személyiség. Önismeret fejlesztés volt az elsődleges irány. Sok felismerése volt magával, környezetével kapcsolatban, amiket lépésről-lépésre bontogatott ki…..

"Szóval......sikerült, képzeld elköltöztünk, imádjuk!
Sokszor eszembe jutsz...annyi mindenben segítettél nekem.....nem is sejted...
Köszönöm!"

Életvezetés-személyiségfejlesztés, az ezzel kapcsolatos gondolataimról, információkat az alábbi fül alatt olvashattok: TEVÉKENYSÉG - ÉLETVEZETÉS