Vannak kérdéseink, amik szinte mióta ember él, foglalkoztat minket.
Vannak kérdéseink, amik időről, időre kerülnek előtérbe.
Vannak kérdéseink, amiket úgy teszünk fel magunknak, hogy igazából tudjuk a választ.
Vannak kérdéseink, amiket úgy teszünk fel magunknak, pontosan tudjuk, soha nem kapunk rá választ.
Vannak kérdéseink, amikkel kapcsolatban azt tanácsolják csak akkor kérdezd meg, ha biztosan tudni akarod a választ, ha már felkészültél.

A kislányom úgy 6-7 éves lehetett, amikor legnagyobb megdöbbenésemre a követezőt kérdezte:
„Anya miért születtünk, mi a dolgunk a világon?”
Akkor azt válaszoltam neki, én még nem tudom! Azonban egy biztos, erre a kérdésre mindenkinek más a válasza. Mindenkinek magának kell rájönnie, miért van itt.
Ekkor merült fel bennem először igazán a következő:
Vajon genetikailag hordozzuk magunkban a kérdéseinket, és a válaszokat?!
Szellemi örökségünk?
Ma már tudom e a választ?
TUDOM……
 
Kérdések, kérdések, kérdések….
Tudjuk a válaszokat?
Keressük a válaszokat?
Egyáltalán fontosak a válaszok, vagy elég, ha a kérdést megfogalmazzuk?

• Honnan jöttem, hova tartok?
• Ki vagyok én?
• Büszke lenne rám a kislány énem?
• Mi lett abból, amit „ő” álmodott?
• Vannak még álmaim, tudok még álmodni?
• Ott vagyok, ahol lennem kell?
• Miért pont ő?
• Miért pont én?
• Mi lett volna ha……? Egyáltalán van értelme azon gondolkodni, mi lett volna ha…..?
• Mit tettem ezért vagy azért?
• Mit csinálnék másképpen?
• Hagyok időt magamnak úgy igazán gondolkodni, érezni? És ha nem, miért nem?
• Mikor örültem utoljára a napfelkeltének, a zöld fűnek, a jó illatú levegőnek?
• Mikor örültem csak úgy, csak azért mert vagyok?
• Ki mertem valaha igazán jelenteni azt: értem én, de leszarom?
• Megengedtem valaha magamnak igazán a szabadságot?
• Volt idő az életemben, amikor csak én számítottam? Kell egyáltalán, hogy ilyen legyen?
• Honnan hozzuk a megfelelési kényszerünket? Tanult és/vagy örökölt?
• Meddig kell toleránsnak, elfogadónak lennem, és hol van a határ?
• Kijelöltem már a saját határaimat? És ha igen, tartom magam azokhoz?
• Tiszteletben tartom mások határait?
• A mások határaira nekem kell figyelnem, vagy ez már legyen az ő dolguk?
• Milyen értékek szerint élünk? Családi, társadalmi? Velünk született, tanult?
• Mikor és hogyan alakítjuk ki a saját értékeinket?
• Ezekből mit, és hogyan adjunk át a gyerekeinknek?
• Egyáltalán át kell adni, vagy ami nekik szükséges, ami az övék azt átveszik?
• Fel kell készíteni őket a nagybetűsre, vagy úgy is látják, tudják?
• A mi nagybetűsünk, az övék is?
• Mi az igazság? Kinek, mi az igazság?

Végül még egy fontos kérdés, ami mostanában foglalkoztat:
Mikor történt, hogy a szia köszönésből eljutottunk a csókolomig?!
Miért fontos ez?
Mert, ahogy észrevétlenül átszaladtunk ezen a folyamaton, addig rengeted kérdésre megérkezett a válasz, és persze ezzel párhuzamosan újabb kérdések is születtek.

Kérdések…… az én kérdéseim….. ami kérdéseink.
Kérdések, ami lehet általános, örökérvényű, patetikus, magától értetődő.
Szerintem fontos időről-időre kérdéseket feltenni magunknak, másoknak.
Időnként pedig nem árt, ha vannak válaszok is!

Vannak dolgok, de emberi kapcsolatok is, amelyeket olyan magától értetődőnek élünk meg.
Vannak szüleink, barátaink, rokonaink, távoli ismerőseink. Körülvesznek minket emberek az életünk különböző szakaszaiban. Tanárok, sok esetben Mesterek, akik tanítanak, kísérnek minket.
Sokan láthatóak, és vannak, akik nem látszanak, mégis velünk vannak. Ez érzékeny téma, szerintem erről mindenkinek megvan a maga véleménye, hite.
Rengeteg történetet hallunk arról, hogy egy gyereknek képzeletbeli barátja van, akiben megbízik, akivel beszél, akit csak ő lát. Ennek több oka is lehet. Oka lehet, akár a magány, elszigeteltség, vagy valami földi tudattal nem értelmezhető kapcsolat, bizalom, valamint sok egyéb pszichológiai ok is, ami most nem ide tartozik.
Vannak olyan kötödéseink, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. Nekem is van egy ilyen, nagyon konkrét élményem. Egész kislány koromtól kezdve, valami különös kapcsolatom volt a nagypapámmal, akit nem ismertem. Sőt anyukám sem ismerte, a körülmények miatt gyerekkoromban nem is hallottam róla, 1942 körül halt meg…
Kislánykánt neki meséltem a fájdalmaimról, örömeimről. Nem mintha nem lett volna, akinek mesélhettem ezekről az érzésekről. Bizony voltak körülöttem mindig, akikben megbíztam, akik mindenek felett szerettek, meghallgattak, megértettek, kísértek, támogattak. Mégis ő fontos része az életemnek, a történetemnek!
Ma már többen foglalkoznak a transzgenerációs kapcsolatokkal. Miket hordozunk magunkban genetikailag, érzelmileg. Elsősorban a traumákkal foglalkoznak, ugyanakkor meggyőződésem, hogy lehetnek ezek boldog, pozitív életigenlő érzések is. Miért pont a nagypapámmal? Hát nem tudom. Sokat gondolkodtam rajta, aztán arra jutottam, van valami láthatatlan kapocs közöttünk. Valami, ami ésszel nem megmagyarázható…., és már nem is akarom megmagyarázni! Örülök, hogy sok jó érzésem kapcsolódik hozzá, hogy annyi, de annyi örömet okozott nekem a vele töltött gondolati idő. Biztonságot és szeretetet kaptam!
Így vagyok a barátságaimmal is. Sokszor nem tudom kit miért kaptam, kapok. A lényeg hogy voltak, vannak, lesznek.
Egész fiatal korom óta hangoztatom, amit családban „elvettek” tőlem, azt többszörösen kaptam vissza a barátaim által. Sok éven keresztül éreztem azt, körülöttem nincs biztonságot adó család. Sokáig vágytam csak a nagy hangos, melegséget adó családra, ami oly sok éven keresztül nem kaphattam meg a belső viszályok miatt. Legnagyobb boldogságomra, mára ez is megadatott, azonban amíg ez nem alakult így, mindig ott voltak barátok!
Az egyik meghatározó élményem az, amikor már egyedül éltem, anyukám, nagymamám elvesztését követően, már első házasságom is véget ért, egyszer nagyon beteg lettem. Semmi extra, klasszikus influenza, magas láz, gyengeség, szinte megmozdulni sem tudtam. A testvéremék, akik akkor a családomat jelentették, felém sem néztek, nehogy elkapják…., a barátnőm, aki akkor már „sokgyerekes” anyuka volt, beült a kocsijába, eljött értem, elvitt magukhoz ellentmondást nem tűrően. Ápolt, gondoskodott rólam több napon át! Utána még sok ideig azon röhögtünk, hogy a „családom” ezt felelőtlenségnek titulálta az ő részéről. Mármint a segítséget, hogy fontos voltam neki, pedig számára ez volt a világon a legtermészetesebb.
Ez fordítva is működött, amikor neki (nekik) volt rám szükségük, kétség nem fért hozzá, hogy ott voltam, vagyok. Mindig ott voltunk, vagyunk egymásnak.
Szerencsés vagyok, mert kaptam magam mellé egy-két igaz barátot. Ők, akik életem eddigi nagyobb részében a társaim. Tudatosan írom a társ szót. Ez számomra nagyon komoly jelentőséggel bír. A társ az, aki időnként azt is mondja: „Nagyon hülye vagy, de csináld, mert úgy is csinálod bármit is mondok, de tudd, ha borulsz, itt vagyok!” És bizony borultam sokszor (vélhetőleg még fogok is), ők mindig ott voltak, és lesznek. Nincsenek tabuk, őszinteség van, és bizalom! Nagyon-nagyon fontos, hogy ez mindig kétirányú.
A barátság felelősséggel jár. Nézeteltérésekkel, vitákkal, mindig felvállalva azt, akik mi vagyunk, amit képviselünk, hiszen azért kaptuk egymást. A fejlődés, az útkeresés időnként konfliktusokkal is jár. Ahol viszont az alapvető szeretet és bizalom nem kérdés, ott ezzel nincs is gond.
Mert a barátság, az igazi, az rengeteg szeretettel, elfogadással, megértéssel párosul.
E barátságok mellett vannak azok, akik időszakos kapcsolatnak bizonyultak. Vagyis, amikor már nincs dolgunk egymással, továbbálltunk!
Más a minőségük természetesen. Más előjellel igaz, azonban legalább annyira fontosak, és komoly jelentőséggel bírnak, mint az előbbi. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem szabad elbagatellizálni semmilyen kapcsolatot. A zsigeremben érzem, mióta az eszemet tudom, mindennek jelentősége van az életünkben. Amikor figyelünk a jelekre, az üzenetekre, ha el tudjuk engedni az esetleges sérelmeinket, haragunkat, akkor ott lesznek a válaszok! Sokszor, igaz nem egyből, akár évek is eltelhetnek, de egyszer csak jön egy „aha” érzés, és a helyére kerül minden, ami miatt nekünk azt meg-, át kellett élni.
Kit, miért kapunk akkor és ott?
Visszagondolva, minden egyes barátság adott valamit, és hiszem, én is adtam nekik, akkor és ott azt, amire nekik volt szükségük.
Pironkodva mondjuk sokszor, elvettük, amit akartunk. Pedig ez így van rendben. Azért kaptuk, hogy elvegyük! Mi ezzel a gond? A lehetőségeket, az ezzel járó társakat azért kapjuk, hogy éljünk vele. Nem visszaélünk, élünk: nagy különbség! Nem előre megfontoltan bántunk, kihasználunk: az egy másik kategória, és az nem is tartozik ebbe a gondolatmenetbe.
Hiszem, azért sodor össze minket a sorsunk, mert adhatunk, és kaphatunk, tapasztalhatunk, megélhetünk. Bántanak minket, és bántunk, rengeteg fájdalmat kapunk, és fájdalmat okozunk. Tanulunk, elengedünk, vagy kitartunk, mikor mi a „feladatunk”.
Talán ellentmondásnak tűnik érzésekkel kapcsolatban a tudatosság szó, pedig ebben a kontextusban nem az. Tudatosan kell ápolnunk a barátságokat, kapcsolatainkat. Tudatosan hálásnak kell lenni mindazért, amink van, amit kaptunk.
És bizony meg kell tanulni tudatosan elengedni:
- Ha már elfogyott, kifogyott, már csak árt, bánt.
- Ha már nem tölt, csak elvesz.
Legyen ez családtag vagy barát….. Hinnünk kell abban, bíznunk magunkban, érezzük, tudjuk, mikor nem lehet már maradni, menni kell tovább.
Ezzel együtt azt is tudjuk, ha még ott, ahol vagyunk, azzal, akivel vagyunk, dolgunk van,  - csak zökkenő keletkezett-, akár egy életen át, tudjuk, azt is tudjuk!!!!

 A hozzám fordulók közül többen voltak, akiknek ezzel kapcsolatos kérdésük, akár döntési helyzetük volt. Menni, maradni, küzdeni, elengedni?!
Amikor elkezdtük az üléseket tudta, érezte merre kell tovább mennie, vagy akár maradnia, de bizonytalan volt. Szükség volt egy kísérőre.
Folyamatos kérdések, egyéb módszerek segítségével, akár két, három alkalom után, saját magában, döntésében: biztosan lépett.

Az íráshoz tartozó kép a Barátnők című filmből van.
Nagyon jó szívvel ajánlom mindenkinek!

Nyár van, feloldották a korlátozásokat, újra lehet összegyűlni, ünnepelni.Mi is esküvőre voltunk hivatalosak.  Meghatódva készülődtem, nem csak kívül, de belül is ünnepélyesen éreztem magam. Felnőtt valaki, aki nagyon sokat jelent nekem. Amikor kicsi volt, szinte ők voltak a családom. A szemem láttára vált férfivá. Készülődés közben sok régi emlék jutott eszembe… hirtelen belém hasított a gondolat, miszerint ahogy múlik az idő, egyre szentimentálisabb leszek. Ezen kicsit elmosolyodtam, és örömmel nyugtáztam, ez így teljesen rendben van. Mikor ezt tisztáztam, tovább gondolkodtam mit lehet, szabad útravalónak adni olyan fiatalnak, akit nagyon szeretünk!
Aztán szinte még a gondolat végére sem értem, már azonnal sikított a lelkem, jaaaaaaaaj, semmit!!!!!!
Miért kellene útravalót adni?
Ez az ő útjuk, az ő szerelmük, az ő életük, ráadásul már évek óta együtt élnek, vélhetőleg pontosan tudják, érzik azt, amit kell.
Na, akkor itt álljunk meg egy pillanatra….azt írtam érzik, tudják, mi kell?!
Most már, eltávolodva a konkrét pártól, nézzük meg a következőket:
- Mi kell egy működő házassághoz?
- Miben más egy házasság és az együttélés?
- Mitől gondoljuk még ma is, hogy van különbség a kettő között?
- Egyáltalán, van különbség a kettő között?
Ezekre mindenki tapasztalatai, neveltetése szerint adja meg a maga válaszait.

 Régen a házasságokat gyakran előre, szinte már a születéskor elrendezték. Így volt ez a magas társadalmi rétegektől, a középosztályon át, egészen a szegény paraszti sorban élők esetében is. Fontos volt a társadalmi rend, a pénzügyi helyzet, és nem utolsó sorban a vallás. Gondoljuk csak bele a Hegedűs a háztetőn klasszikus történetében. Zsidó családban a szülők elképzelik, kinek adnák lányaikat, intézik is ezt a házasságközvetítővel, szokás szerint. Aztán, mint az életben is sokszor, minden másképpen alakul, és a lányok teljesen más emberekbe szeretnek bele, mint azt a szülők előre elképzelték. Szegények ugyan, de mégis hasonló közegből érkezők, társadalmilag és vallásilag is összetartoznak. Azonban a harmadik lány egy keresztény fiúba szeret bele….ez már olyan megbocsájthatatlan bűn, ami miatt ki is tagadják, elvesztik a lányt. Mert a tradíció ugye?!
Miért is van szükségünk tradíciókra?
Keretet adnak, megvédenek, igazodási pontok. Megvannak a határok, tudjuk meddig mehetünk, azaz biztonságot is adnak.
Ma szükség van tradíciókra?
Ma mit adnak nekünk a tradíciók?
Biztosan szükség van rájuk, hiszen gondoljunk bele, maga a házasságkötés is különböző tradíciókon alapul. Vannak vidéken a sátoros lagzik, vannak a polgári esküvők, vannak az egyházi esküvők, ezek mind, mind hagyományok, amelyek mentén felnőttünk. Általában olyan az esküvőnk, mint a szüleinké volt, vagy amit elvárnak tőlünk. Jó, természetesen vannak, akik lázadnak a hagyományok ellen, és azzal szöges ellentétben esküsznek örök hűséget, így szakítva a tradíciókkal. Mert a tradíciók még erre is jók, egyfajta lázadás, hogy lerúgjuk azokat, ha azt érezzük jónak.
Örök hűséget esküsznek egymásnak……egy újabb fontos kérdés? Mit jelent az örök hűség?
Nyilván az - mondja mindenki egybehangzóan -, amikor emberek leélnek egy életet úgy, hogy egyik sem csalja meg a másikat. Mit jelent a megcsalás? Hol vannak a határok? Kinek, hol? Van, akinek már egy összenézés is kimeríti a megcsalást. Van, aki azt mondja, a szex maga, csak testi vágy kielégítése, neki az nem megcsalás, mert fontosabb az összetartozás, a gazdasági egység, a biztonságos otthon!
Az érzés, az egység ne sérüljön, a testiség az múlandó. Mit jelent a hűség? Hiszen hűségesek lehetünk önmagunkhoz is. Hűségesek lehetünk egy eszméhez, egy hithez. Számomra, ami a legfontosabb, hogy két összetartozó ember számára a szavak jelentése, a tradíciók, a szokások, ugyanazt jelentsék! Tapasztalatok szerint ez az egyik legfontosabb alap a működő házasságban.
Többször felmerül kérdésként, régebben miért volt kevesebb válás, miért működtek jobban a házasságok? Jobban működtek, vagy csak senki nem beszélt semmiről?
Kétségtelen, hogy amikor azonos helyről azonos mintákkal, hasonló értékrenddel rendelkező emberek kötnek házasságot gyakoribb a siker, mint amikor óriási különbség van közöttük.
Hiszen mások az igények, minták, problémák, mások a megoldások stb… Anyukám mindig azt mondta, szerinte olyan csak a Jávor Pál filmekben van, hogy a földesúr elveszi a cselédlányt, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Biztos van erre is példa, de ritka. Hiszen az egyik mindig hatalmas - az addig életétől, tanult mintáitól teljesen eltérő - kompromisszumot köt, sok esetben olyan dolgokról mond le, amelyek alapvetően meghatározzák. Ez egy idő után valahogy mérgezni kezdi a kapcsolatot!
Azt is mondják, az ellentétek vonzzák egymást…  Hát az én tapasztalataim alapján ez csak részben lehet igaz, és ideig-óráig… van, amikor nagyon izgalmas lehet egy ellentétes személyiség, akár mert olyanok szeretnénk lenni. Például lehet olyan időszaka egy csendes, otthonülő típusú embernek az életében, amikor bulira, pörgésre vágyik, mert azt gondolja, ez a megoldás a problémáira… de ez hosszú távon nem fog működni! Az alapvető személyiségünket nem tudjuk átugrani!!! Vagy a fordítottjába gondoljunk bele: valaki már annyit pörgött, bulizott úgy érzi elég volt csendre, békére, nyugalomra vágyik, és választ magának egy ehhez az élethez alkalmas partnert……egy darabig ez működhet is, hiszen jó időnként lecsendesedni. De, ha az alapvető személyisége az örökmozgó, hangos társadalmi életet szerető, akkor előbb utóbb a valós személyiség felszínre tőr, és azt kezdik érezni börtönben élnek, utálják az egészet, és utálják a társukat is. A társ persze az egészből nem ért semmit, mert mindig ilyen volt, nem tudja mit csinált rosszul…  Semmit! Fontos tudni, ezekben az esetekben senki nem csinált rosszul semmit, ez már másról szól, olyan, személyiségből fakadó eltérésekről, amelyek bizony sokszor nem hozhatók közös nevezőre.
És ezek csak a nagyon egyszerű, jól értelmezhető példák a sok különböző ellentéten között.
Viszont vannak olyan ellentétek, melyek legtöbbször megoldhatók. Sokszor döntés kérdése, mit választunk. Továbblépünk, mert megtehetjük vagy mert már mindent megtettünk, esetleg beleállunk, és küzdünk érte?
Az élet különböző szakaszaiban lehetnek nagyon eltérőek az igények még azok számára is, akik előtte harmóniában, egyetértésben éltek.
D Ö N T É S………
Ez a szó mostanában nagyon sokszor kerül előtérbe körülöttem!
Hiszem, szinte minden döntés kérdése……Elsősorban képletesen, de reggel, amikor felkelünk, dönthetünk úgy, hogy nevetünk a világon, és nem tudnak minket ebből az érzésből kizökkenteni. Vagy ezzel ellentétesen utáljuk az egészet, és morgunk egész nap….. Ismerős ugye?
Dönthetünk úgy, hogy hiszünk valamiben, és mindenen keresztül küzdünk érte, vagy elengedjük, mert úgy döntöttünk! De döntünk! Nem sodródunk kiszolgáltatottan, azért mert valaki, vagy valakik ezt várják el tőlünk.
Továbbmegyek, úgy is lehet dönteni, hogy valaki a kiszolgáltatottságot választja, mert neki az a kényelemes, a biztonságos, azt ismeri, de akkor ez is egy saját döntés része legyen!

 És visszatérve a kiinduláshoz, azaz hogy miért házasodunk?
- Tradíció
- szerelem
- biztonság
- mert mások is ezt csinálják
- mert nem találtak ki még jobbat
- mert aznap szép ruhát vehetek fel
- mert egész kislánykoromban erről álmodtam
- mert aznap én leszek a legfontosabb
- mert szeretném, ha a gyerekeink egy hivatalos rendbe születnének bele……
…….. …..vagy mert így döntöttünk, és kész!
Számomra egyfajta nyilatkozat a tradíciók mellett.
Nekem fontosak a hagyományok. Nekem ezek (is) adnak biztonságot, keretet.
És ha az elején sikító ellenállással szemben mégis mondanék valamit útravalónak (nem mondtam), mi lenne az?
Egység.
Döntés, hogy kitartasz valaki, valami mellett, ami és aki mellett leraktad a voksot. Hit önmagamban és a másikban, és amikor nagyon nehéz, és utálod, akkor emlékezni arra, miért vagytok együtt!
(Ha pedig úgy alakul, és eljön az idő, amikor már mindent megtettél, de nem megy, akkor tudj dönteni úgy, elengeded: magad és a másik miatt. Mert a tradíciókba belehalni azért nem kell!)
Valamint az örök vesszőparipám…..humor, humor, humor!

Személyiségfejlesztésünk egyik alapja személyiségünk bonyolult összetevőinek beazonosítása, azaz maga az önismeret.
Lehet, evidensnek tűnik, hiszen azt feltételezzük, ismerjük magunkat.
Sok esetben ez igaz is. Azonban eddigi klienseim közül a legtöbben adott problémával, elakadással érkeztek hozzám, majd az első beszélgetések során kiderült, azért vannak ebben a helyzetben, azért nem tudnak kilépni, továbblépni, mert nincsenek tisztában saját igényeikkel. Volt, hogy szó szerint elhangzott „nem tudom, ki vagyok”! Innen egyenes út vezet ahhoz, hogy nem tudják az érdekeiket képviselni, nem tudnak kiállni magukért. Hogyan is tudnának? Hiszen, ha mi magunk nem vagyunk tisztában azzal, mire van szükségünk, mi motivál, akkor minek az alapján várjuk el a környezetünktől, hogy megértsenek minket?! Nagyon egyszerűnek tűnik ugye?  Pedig azért nem az!
Vannak születésünkkel kapott személyiségjegyek, ezeket genetikailag örököljük. Továbbá vannak gyermekkori fixációink, amelyek általában 5 éves korig alakulnak ki. Ezeket a berögződéseket befolyásolják a szüleink, a környezetünk, a minket körülvevő felnőttek, gyerekek, vélt vagy valós sérelmeink. Nagyon fontos, hogy már kis gyerekkorunkban lehetnek vélt sérelmeink, amelyek sok esetben szinte megmagyarázhatatlanul alakulnak ki, és valóban semmi valós oka nincs! Viszont ugye az egyik legfontosabb alapelv, hogy érzésekkel nem vitatkozunk. Ezeket elfogadjuk, és igyekszünk a helyén kezelni. Viszont az érzések beazonosítása, ami minket sokszor bizony tudatlanul mozgat, nagyon fontos.
Sokan felnőttként sincsenek tisztában azzal, miért nem értik őket?! Miért éreznek sokszor mást, mint amit, a környezetük elvárna?! Elvárna ????????? Bizony, hiszen kialakítunk magunkról egy képet, ami alapján kezelnek minket! Ezt a képet „működtetjük”. A problémák alapja leginkább az, ahogy telnek az évek, egyre inkább távolodunk el igazi önmagunktól. Felveszünk olyan viselkedési formákat, amelyek igazából nem a sajátunk, elvárásoknak akarunk megfelelni, ami távol van az alapszemélyiségüktől. Ettől sokan idővel fuldokolni kezdenek! Sokszor erre jellemző konkrét betegségek is kialakulhatnak. Nagyon jó példa erre, az asztma, vagy a folyamatos légúti megbetegedések…..amikor kiderül a delikvens számára, hogy „fuldokol”  a kapcsolatában és/vagy munkahelyén. Ez idővel elmúlhat minden gyógyszeres kezelés nélkül! Van, hogy elég beazonosítani magát a problémát (ami persze legtöbbször egy hosszabb folyamat), és a test már reagál….  Természetesen léteznek ennél sokkal komolyabb betegségek is pszichés háttérrel, azonban ebbe nem mélyedek el, mert messze túlmutat a kompetenciámon.
Az ülések során olyan módszereket alkalmazunk, amik segítségével, maga a kliens azonosítja be önmaga személyiségét! Csodálatos felismeréseket láttam, és remélem, még sokat fogok látni!
Boldogság volt számomra is, amikor partnereim „felkapcsolták a villanyt”, a homlokukra csaptak, és szinte felkiáltottak, hát akkor ezért nem ért engem a férjem, az anyám, a gyerekem, a főnököm……….hiszen én magamról sem tudtam, hogy ezzel vagy azzal kapcsolatban miért reagálok így, vagy úgy!
Az ülések folyamán, amikor kiderül számunkra mi a fixáció, ami gyerekkorunktól kezdve meghatároz minket, akkor elindul egy önismereti folyamat! Jelzem ezt azok számára is, akik eddig már sokat foglalkoztak önismerettel, tanultak, olvastak, fejlesztették magukat.
Én magam, húszas éveim elejétől kezdve tanulok, olvasok, előadásokat hallgatok. Azt hittem, engem már nem érhet meglepetés, mindent tudok magamról, tisztában vagyok a hibáimmal, igyekszem ezeken finomítani (mert van, amin változtatni nem lehet). Tudom melyek az előnyeim, e szerint élem az életem. Hellyel-közzel így az ötvenhez közel, igaz is, működnek a dolgaim.
Aztán a mostani, legutóbbi tanulmányaim során találkoztam egy módszerrel, ami sok mindenre magyarázatot adott! Miért is működök úgy, ahogy!!!! Miből adódnak a bizonytalanságaim, és miért nem tudtam egy-egy helyzetben lépni? Miért mentem el egészen a falig mindig, mielőtt léptem volna.
Hiszen gyorsan beazonosítom, felismerem mi a gond, mi nem jó nekem! Alaptermészetemhez tartozik a türelmetlenség, az élet sok területén, döntök, lépek, tovább megyek.
Határozott, erős, a dolgokat kézben tartó személyiséggel rendelkezem.
Akkor bizonyos dolgokban miért nem tudok lépni?
Hát kiderült….. az én gyerekkori fixációm, a félelem a világtól, a jövőtől, hogy nem vagyok biztonságban! Mégpedig - ami ez esetben nagyon fontos - nem érzelmi biztonságról van szó!
Azaz az én egyik leginkább meghatározó érzésem, motivációm maga a biztonság keresése! Amíg nem érzem magam biztonságban, addig nem lépek….
Most visszakanyarodnék a vélt sérelmekre…..hiszen egy biztonságos, szerető családban nőttem fel, nem emlékszem, hogy elvesztem volna, vagy nem jöttek értem az oviba, vagy bármi más jellegű negatív esemény történt volna, a biztonsággal kapcsolatban, és mégis…..
Ez az, amin nem tudok változtatni, megértettem nem is kell! Elfogadom, ezáltal sokkal jobban értem magam.
Ellentmondásnak tűnhet, hogy egy erős, határozott, magabiztos ember fél a jövőtől….. pedig nem az.
Az életünk, a személyiségünk tele van ellenmondásnak tűnő dolgokkal, és amikor rájövünk, mi van a háttérben, minden kitisztul!
Miután felismertem, megértettem, és visszamenőleg helyére tettem eseményeket, apró dolgokat, már kommunikálni is tudtam ezeket. A hozzám közel állók megértették, elfogadták, e szerint támasztanak velem kapcsolatban igényeket. Tudják, én nem leszek igazán spontán soha!!! Nekem előre meg kell szervezni a programokat, tudnom kell mi történik majd. Ismétlem, azért, mert így érzem biztonságban magam!!!

Ezek a fontos fixációnk, amelyek nagyban meghatároznak minket, viszonylag könnyen beazonosíthatóak.
Természetesen azt már mindenkinek magának kell eldöntenie, él-e a felismeréssel járó lehetőségekkel, vagy sem!

 A blogon található „tevékenység – életvezetés” fül alatt további információk vannak, mi az, amiben egy üléssorozat alatt a kísérőd lehetek a felismerések, elengedések, megoldások útján.

Kezdésnek kicsit visszamennék az időben.
Legközelebbi barátnőim közül én szültem legkésőbb.
Addig azonban végignézhettem, részese lehettem rokonaim, barátaim gyerekei különböző életszakaszainak fiúknál, lányoknál egyaránt.
Kezdve az első lépésektől, megható kimondott szavaktól, első ovis, iskolai nap, különböző leválási fázisokon át, egészen a kamaszkorig!
Soha nem felejtem el: többen egybehangzóan állították, ezt csak úgy lehet túlélni, ha van humorod!
Persze ez nem azt jelenti, hogy nekik is mindig őszinte volt a mosolyuk, de kétségtelen, viszonylag kevés „véráldozat árán” jutottak el a kamaszkor végéig. Illetve van ahol még most zárul le ez a folyamat, zökkenőkkel ugyan, de kifelé mennek az aktív „szülőségből”, és látszik ez náluk is békés kimenetelű lesz!
Szóval sok mindent láttam, hallottam. Sok mindennel egyetértettem, és sok mindennel nem. Sok mindennel kapcsolatban csóváltam a fejem, és sok mindenen röhögtem. Időnként iszonyat „okosan” azt gondoltam, én ezt biztosan nem úgy fogom csinálni, mert na, azért már mégis…
Most, ahogy írom ezeket a sorokat, eszembe jut az a mondás, miszerint mindenki ért a gyerekneveléshez addig, amíg gyereke nem születik!!!  És valóban.
Régebben, amikor kisgyerekes szülőket láttam egy bevásárlóközpontban, egy-egy helyzetben, magabiztosan állítottam, na, ez aztán szörnyű, én biztosan másképpen fogom csinálni. Majd én nem veszem meg, majd én türelmes leszek, majd én kezelem a hisztit stb. Aztán valóban nem vettem meg, de nem voltam mindig türelmes, sőt! A hisztit is kezeltem a magam módján, a következőképpen. Amikor egyik gyermekem levetette magát a földre, mert az éppen aktuális ezerkilencszázhetvennegyedik valamit nem vettem meg, akkor simán leguggoltam mellé, jeleztem neki, a kasszánál várom, és arrébb mentem…. Amikor ezt egy biztosan sokat megélt idős hölgy észrevette, és rosszallóan, nem kifejezetten kedves szavakkal illette pedagógiai módszeremet, azt válaszoltam neki, kíváncsian várom konstruktív javaslatát! Szerencsére erre már nem került sor (biztosan nem tudtam volna higgadtan reagálni), mert az én kislányom tündéri édes mosollyal az arcán megjelent, átölelte a nyakam, és még enyhe hüppögéssel igaz, de közölte, igazából az egy szar, és nem is kell neki! Több ilyen jellegű hisztire nem emlékszem, azt hiszem konstatálta, erre én nem igazán vagyok vevő. Persze kisebb-nagyobb harcaink voltak, vannak, és rengeteg olyan dolgot tettem, teszek, amiről régen azt gondoltam, ezt én biztosan nem, vagy nem úgy….
Amikor ezeket észlelem, általában iszonyatosan röhögök magamon!!! A humor ugye?!
Az önkritika és az önirónia két nagyon fontos meghatározója lett az életemnek!
Az, hogy körülöttem többen átélték, túlélték ezeket a dolgokat, számomra kétségtelenül megkönnyít mindent. Hiszen tudom, látom, nem lehet megúszni, viszont azt is érzékelem van remény, mert amelyik gyerekről azt gondoltam, hogy egy „szörnyeteg”, mára kisimult felnőtt, kedves, tanult ember, adott esetben akár gyereket nevel maga is.
Szóval, ilyen tapasztalatokkal, megélésekkel jött el a kamaszkor a lányaimnál is.
Azt is sokszor hallottam, sőt aztán tanultam is, nagy segítség, ha fel tudjuk idézni, mi milyenek voltunk kamaszként, mit szerettünk volna, hogyan beszéljenek, bánjanak velünk!
Na, gondoltam, ezzel sokra nem megyünk, mert emlékeim szerint nekem soha, semmi nem úgy volt jó, ahogy volt…. ha kedvesek voltak, és érdeklődők, akkor az volt a baj, mit „cseszegetnek”,  hagyjanak már békén! Amikor ezzel szemben igyekeztek háttérbe vonulni, és messziről, aggódóan szemléltek csak, akkor azt gondoltam, biztosan nem szeretnek, és nem törődnek velem!
Hááááát, amikor idáig eljutottam, akkor picit elbizonytalanodtam……
Ahogy haladunk a kamaszkorral, úgy látom, nem lesz másképpen a lányoknál sem.
Ha szólok, az a baj, ha nem szólók, az a baj, mert miért nem figyelek….., ilyenkor sokszor tudok magamban jóízűen nevetni, mert felismerem, értem, érzem, előjönnek a saját emlékeim, de időnként azért bevallom, iszonyat dühös leszek, hogy még mi a fenét csináljak, hogy jó legyen nekik! Megint eszembe jut, jaaaaa semmit, türelem!
Aztán amikor azt gondolom, mennyire trendi, „jó fej, laza” vagyok, kiderül, „full” ciki….nem, nem az, amit mondok, csinálok, vagy ahogy kinézek, egyszerűen a létezésem maga ciki! Ilyenkor megint emlékeztetem magam, én pont ezt gondoltam, éreztem a szüleimről. Pedig ők nagyon „jó fej, laza”, mai szavakkal élve igazi „parti arcok” voltak. Több összejövetelen is voltunk együtt. Kedvesek, nyitottak, szórakoztatóak, egyszerűen jó közösségi emberek voltak. Mi több szenzációsan táncoltak, azonban akkor ezt látva, úgy éreztem, lőjenek inkább ki a holdra, csak ezt ne kelljen megélnem!
Ez viszonylag hamar rendeződött, mert észrevettem, hogy a barátaim imádtak nálunk lenni, beszélgetni velük. Fogadásokon, rendezvényeken kifejezetten szerettek velük lenni, népszerűek voltak.
Már többször írtam, mondtam, azon kaptam magam, én lettem az anyám! Ez időnként mosolyt csal az arcomra, már-már meghatódom rajta, de azért sokszor ijesztő is tud lenni. Alapvetően azonosulni tudok vele, szinte mindennel, amit és ahogy csinált. Azon a néhány dolgon, amit nem annyira kedveltem, igyekszem módosítani. Na, de ilyenkor látom, hogy nem megy: igazából Ő vagyok! Szerencsére nem okoz gondot ez a felismerés, leginkább szórakoztat!
Viszont, ami nem a mi „vonalunk”, nem ismerem, zavar, bánt, és nem is mindig tudom, hogyan kezeljem, leginkább dühít, az a következő. Kisebb leánygyerekemre nagyon jellemző a sértődékenység. Tudvalévő, sok mindent el tudok viselni, de a megmagyarázhatatlan sértődés nem tartozik ezek közé. Idegesít, hogy nem értem, nem tudom mi okozta, nincsenek emlékeim, mit kell ezzel kezdeni, nem tudok segíteni. Persze tisztában vagyok vele, ez az én kontroll problémáimmal is összefügg, de az egy másik történet…
Szóval a sértődés… fejet felcsapós, erős, hangos léptekkel elvonulós, ajtóbecsapós, semmire nem reagálós, pofákat vágós…. Tudjuk, miről beszélek, ugye, sokak előtt szerintem megvan a kép! Hogy’ lehet ezt oldani? Általában sehogy, azonban időnként, amikor nagyon kipihent, kiegyensúlyozott vagyok, akkor végtelenül kedvesen, szinte játszi könnyedséggel oda szoktam mondani miközben háttal állok, „ne vágjál pofákat, nem áll jól!” Erre jön az elmaradhatatlan kérdő, de azért inkább felkiáltó, már a visszafojtott röhögéssel teli válaszmondat: „Te azt honnan tudod, nem is látsz?!” A rezignált hangvételű válasz a következő: „Honnan, honnan, pont ezt csináltam én is!” De ekkor már rendszerint kiesik a sértődött szerepből, és előtör a harsogó, jóízű nevetés!

Kamaszok, az én kamaszaim… Mindent tudnak, és a mindet is! Okosak, szépek, nagyszájúak, hangosak, érzékenyek, nyitottak, kíváncsiak, elfogadók, befogadók, olykor mégis kirekesztők, erősek, de azért gyengék, bátrak, de félnek, türelmetlenek, szemlélődők!
Nekünk, a felnőttek számára tele vannak ellentmondással, mindent „hoznak”, amit ilyenkor kell!
De legtöbbször, amikor ki tudunk lépni felnőtt mivoltunkból, és úgy, a maguk valójában látjuk őket, akkor pontosan tudjuk, ezek csak látszólagos ellentmondások, mert ez az élet rendje, ezen keresztül kell esni, ezt nem lehet megúszni, sem nekik - sem nekünk, őket terelgetni igyekvő szülőknek!
Mi még most tartunk befelé az erdőbe, pontosan tudom ez még csak a kezdet! Rengeteg hajszálam fog kihullani
az „úton”, de remek parókákat lehet kapni!
Mert ne feledjük, humor, nevetés, valamint irónia nélkül biztosan lehet élni, csak minek!!!! 

„ Mutass egy épeszű embert, és én kigyógyítom belőle” (Carl Gustav Jung)

Nagyon sok időbe tellett, mire feldolgoztam az életem nagy drámáit. Kezdve az élsportban ért hatalmas csalódástól, az édesanyám halálán át, a nagymamám elveszésén keresztül, az apámmal való bonyolult viszonyom megértését, feldolgozásáig. Mindenkinek vannak ilyen és hasonló történetei, mert ezek teljesen hétköznapi „mesék”. A gyerekkorunk csalódásait, a szüleink elvesztését, hol fizikailag, hol lelkileg érezzük át: magát a gyászt, a kétségbeesést mind megéljük. Azt gondolom, kevesen vannak, akik igazán szembe is mernek vele nézni, és tudnak dolgozni a sokkos élmények feloldásán. Sokan elmennek pszichológushoz. Vannak, mint én is (persze jártam pszichológushoz is) akik megpróbálják az írás által értelmezni, feldolgozni az érzéseiket. Nem kizárólag terápiás jelleggel, hanem azért is, mert remélem, lesznek, akik ezen az úton elindulva mernek majd szembe nézni magukkal, a saját drámáikkal.

Hiszem, csak úgy tudunk gyerekeket nevelni, akik majd kiegyensúlyozott felnőttek lehetnek, ha mi magunk rendben vagyunk…. persze ettől még lesznek hétköznapi gondjaink nekünk és nekik is, de legalább az alap legyen rendben, hogy lehessen mire építeni…..

......hogy miért Sancus? Ez annyira a mienk volt, csak a mienk, Sándor, Sancus, közel két évtizede szólítjuk így egymást….a pontos történetre már nem is emlékszem….Nagyszakácsiban voltunk az apukája vadászházában, ahol egyik este egy vadásztárs is velünk vacsorázott, iszogatott, na jó inkább bruttttttál mennyiséget ivott, ami mint később kiderült nem volt meglepő tőle!
Éjjel, mikor mindenki nyugovóra tért, azt hallottuk, hogy az érintett embert a felesége ordítva keresi, mert annyira berúgott, hogy nem talált haza…jelzem szembe laktak. Ez egy a hegyen lévő kis vadász közösség volt, pár házzal. Ebből kifolyólag alig voltak emberek. Persze már a vacsora közben is vinnyogva röhögtünk a férfin, ő volt Sándor, aki egyébként egy nagyon magas beosztású rendőrtisztként tengette életét….Mi már akkor is „imádtuk” azokat a férfiakat aki nők társaságában (is), és egyébként állandóan hangosan becsmérlik a női nemet, a saját feleségüket, és úgy egyébként mindent tudnak, és a mindent (is), amit ha kell, ha nem, kéretlenül fennhangon hirdetett…..
Szóval egész éjjel, és hajnalban, a felesége hol kétségbeesett, aztán már inkább dühös „SÁNDOR hol a picsába vagy” kiabálását hallgattuk. Mind e közben a kutyák egyre hangosabban ugattak. A kettő együtt megtörte a romantikus szép táj hajnali hangulatát….És mit csináltunk mi? Hát vinnyogva röhögtünk, és akkor ami már szokásunkká vált, és az évek alatt tökélyre fejlesztettünk különböző történeteket találtunk ki erre a konkrét eseményre ráfűzve!!!!! Nem tudom látjátok e azt a képet magatok előtt, ahogy két huszonéves gyereklány sikítozva, könnyes szemmel röhög az ágyban…..Attól kezdve vagyunk mi SÁNDOROK. Annyira, hogy Sándor napkor felköszöntöttük egymást…..
Sancusom volt az, akivel csak egymásra néztünk, és már röhögtünk, mert pontosan tudtuk, hogy a következő pillanatban, elhangzik majd egy olyan mondat, amin úgy is röhögni kell…..és elhangzott, szinte mindig!!!!
Ugyan akkor ő volt az is, akivel téli estéken, kockás plédbe burkolózva, bor mellett hatalmas ívű orosz drámákat olvastunk egymásnak, vagy fontos filozófiai kérdéseket ecseteltünk. Rousseaut és Freudot olvastunk.
Amikor elmentünk Párizsba ADY köttetett vittünk, és felkerestük azt az éttermet-kávézót, ahol Ady oly sok versét írta. Beültünk, rendeltünk egy pohár bort, és verseket olvastunk hangosan, hogy megidézzük az emlékét, hogy átérezhessük a hangulatot, amit talán ő is érzett….
És persze együtt nyühögtünk hol azon, ha volt pasink, és hol azon ha nem….
Emlékszem az első esküvőjére, ahonnan habzó szájjal, káromkodva jöttem ki, mert egy olyan gyülekezetben mondta ki az igent, amitől már akkor is hánytam….és ő ezt tudta, de elfogadtuk egymást mindig úgy, ahogy voltunk. Aztán annak vége lett…és jöttek az önfeledt, gondtalan évek, a bulik, a barátok, szerelmek, volt pénzünk, felnőttek voltunk, utaztunk, jöttünk-mentünk, és röhögtünk, röhögtünk, röhögtünk…..jó, és időnként bőgtük is, de valahogy mindig együtt!!!!!
Második esküvőjén engem kért fel tanúnak….emlékszem, persze ezen is röhögtünk, mert ha valaki igazi „hamis” tanú lehetett az én voltam!
Teltek az évek, jöttek a gyerekek, szépen sorba, és úgy emlékszem, a sírás elmaradt, már csak a röhögés volt…..mert saját magunkat, az időnkénti nyomorunkat kikarikírozva is tudtunk önfeledten nevetni.
Minket ez felszabadított, megtisztított!
Nemrég a nagy hármas Sansus, Pötyi és én elmentünk Pizzaba…..Három középkorú nő, összesen hat gyerekkel, némi plusz súllyal (mert persze ezen is röhögtünk), a hátunk mögött sok fájdalommal, közös emlékkel, ott voltunk együtt!!!!! Leírhatatlan pár nap volt! Megint ettünk-ittunk, shoppingoltunk, röhögtünk, és csak beszélgettünk-beszélgettünk. Volt, hogy mondat közben aludtunk el….Aztán haza felé a repülőn Pötyike kapitányos sztorijain olyan botrányosan, hangosan, szinte fuldokolva röhögtünk, hogy ha nem repülőn ülünk, tuti leszállítanak minket…..

Sancuom elindult egy úton, amitől én egy kicsit féltettem, bevallom nekem kicsit sok volt….erről is sokat beszélgettünk. Közös volt a hitünk, a vonzódásunk az Angyalokhoz.
Sokáig párhuzamosan haladtunk, de ő kicsit ellépet. Szerette, kiteljesedett ettől. Találkozott egy könyvvel, amibe teljesen belemerült. Lefordította magyarra, magán kiadásba kiadta. Akkor már csoportoknak tartott különböző megtisztuló, a könyvvel kapcsolatos témákban foglalkozásokat.
A könyv tervezésével, nyomtatásával kapcsolatban hát „persze, hogy persze” engem keresett meg.
Rengeteg után gyártás készült mert sokakat érdekelt, inspirált a téma.
Pontosan tudta, hogy mit gondolok, érzek, hogy féltem…..mert tudta, hogy én láttam már őt úgy, hogy valami „beszippantotta”….még ha éreztem is, ez most nagyon más, mert az ŐVÉ volt, mégis volt bennem egy megmagyarázhatatlan nyugtalanság! Azonban a barátságunk mindig az elfogadáson, és a megértésen alapult. Sőőőőőt igazából annyira egyformák voltunk (vagyunk), hogy nem volt mit elfogadni, megérteni, mert amit ő gondolt, azt gondoltam én is, és amit én gondoltam azt gondolta ő is. Hiszem, hogy vannak karmikus barátságok……Sancus nekem az volt. Valamikor réges-régen összekapcsolódtunk, és ez már így is marad az idők végezetéig!
Amikor megnéztük együtt a Hét év Tibetben című filmet, azt beszéltük, milyen jó lenne elmenni együtt….de aztán arra a következtetésre jutottunk, hogy oda minket még nem engednek be, visszaküldenek, hogy pár kör után próbáljuk meg újra…..de megbeszéltük, úgy is együtt lesznek a köreink mire beléphetünk, majd megyünk, ha már megérettünk rá, valamikor egy későbbi életünkbe. Fel sem merült bennünk, hogy a későbbi életünkben nem lesz közünk egymáshoz így vagy úgy…..
Vasárnap beszéltünk utoljára….azt egyeztettük, elmegyünk a fentiekben már említett nagy hármas villás reggelizni, és ne menjünk kocsival, mert pezsgőzzünk!!! Mert bizony szerettük az ilyen elegáns „úri-murikat”….. mert tudtunk mocskosan káromkodni (jó leginkább én, de időnként visszafogottabban ugyan de bizony Sancus is), azonban, ha a helyzet megkívánta igazi úrinők voltunk!
Azt terveztük, az ötvenedik születésnapom együtt hárman (Pötyikével) elmegyünk Kubába, mert az én vágyam mindig az volt, hogy a születésnapomat egyszer meleg helyen medencébe, koktéllal a kezembe ünnepelhessem. Mivel ez olyan igazi kerek szám, ez remek alkalomnak tűnt.
Na de erre a szokásunkhoz híven az alaphelyzetből kiindulva, kerekítettünk egy sztorit…..mikor is leírtuk magunkat a medence parton mint öregasszonyok, akik a hatalmas kalapjuk alól kitekintve, koktéllal a kezükbe füttyentgetnek a fiatal fiúknak a medence parton nyugágyon fekve , valamint a szalvétára felírva a szobaszámunkkal felcsábítjuk őket…. na a történet ezen részénél már annyira röhögtünk, (mindhárman vizuális típusok vagyunk), hogy Pizza utcáin sétálva le kellett ülnünk a járdaszegélyre mert nem tudtunk tovább menni….Amikor már meg tudtunk szólalni, megbeszéltük, hogy ezt lehet a nyolcvanadik születésnapomon kéne csinálnunk, mert ehhez nem vagyunk még elég öregek, még valaki komolyan veszi……mert persze mi soha nem gondoltuk ezt komolyan, ennél mi sokkal többre tarjuk magunkat!

És akkor tegnap hívtak, hogy nem keltél fel reggel……….
Tudom mi a fájdalom, anyukám halálakor éreztem hasonlót….de azt tudtam, hogy bekövetkezik….nem, nem tudtam felkészülni arra a szívet, gyomrot szorongató érzésre, amit 26 éve éreztem, és aminek részét a mai napig hordozom. De őt értettem, elindított minket, elfárad, ki akart szállni…. Ezt a dühvel elegyített, hisztérikus fájdalmat akkor éreztem, amikor Böbikém halt meg, fél évre rá! Nagyon fiatal és önző voltam, haragudtam rá, mert azt éreztem itt hagyott egyedül!!! Persze ma már értem….
És most…….most nem értettem…..tudtam nem akartál kiszállni…..dolgod volt, élvezted, imádtad, kezdtél minden tekintetbe önmagadra találni…soha-soha nem hagytad volna itt a gyerekeket és a szüleid, még egy magasabb, számodra olyan nagyon fontos felső cél érdekében sem…..
Nem régiben összehoztál valakivel, aki angyalokkal (is) foglalkozik. Mi gyárthattunk neki angyal kártya dobozt. Tudtad, hogy nekünk találkoznunk kell, mert dolgunk van egymással……nem, nem ezért, mert készültél elmenni….egyszerűen csak azért, mert érezted, hogy jót teszel vele!
Tegnap őt hívtam, hogy magyarázza meg nekem, ezt most hogy, miért??????!!!!!! Mindenki döbbent volt, elsőre senki nem értette…..
Aztán Gábor azt mondta este………Ha valaki túl közel kerül az angyalokhoz, akkor álmában érik olyan hatások, hogy át tud lépni……valószínűleg ez történt, túl messzire mentél, és már nem tudtált visszajönni…….
Ez az egyetlen számomra elfogadható…….
Aztán reggel amikor felkeltem, nagyon korán, valami érhetetlen nyugalom járt át….. azt gondoltam itt voltál nálam éjjel, és megsimogattad a lelkem, mert a düh elmúlt…..nekem nincs „látó” képességem tudod, csak érzek…..azt hiszem megállapodtunk, megpróbállak most is érteni….de a fájdalmam nem adom, az az enyém!!!!!
Sancuskám drágám, folytasd tovább az utad az Angyalokkal….én is próbálok itt lent tanulni, érezni, érteni azokkal, akikkel itt maradtunk, hogy mire újra találkozunk folytathassuk azt amit elkezdtünk…..

Amikor a kislány kiállt a deszka végére háttal, abban kívülről nem volt semmi különös, sokszor történt már meg előtte is, és látszólag megszokott volt. Azonban neki ez most nagyon más volt. Kavarogtak benne az érzések, a kétségbeeséssel egybekötött félelem, a csalódottság, és a rossz emlékek, amik az elmúlt másfél évet meghatározták. Magában felsikított, hogy de megígérte, nem kell soha többé ezt csinálnom! Mintha egy film forgott volna le előtte…..

 Svédország, akkor is háttal állt ki, három méteren, kettő és fél delfin szaltó hockolva. Állt a deszka végén, mint oly sokszor előtte, ügyesen ugrotta már ezt az ugrást, talán még szerette is. De akkor ott valami történt….az elugrás pillanatában rosszul lengette be a deszkát, ritmus probléma volt, és ahogy elugrott a deszka nem lefelé ment, hanem vissza jött….az ugrást már elindította, de a lábfeje óriási erővel esett vissza a deszkára, szerencsére a kezével, hárítani tudta, és a feje nem találkozott a deszkával….hatalmas erejű koppanás, és aztán hosszú csend a víz alatt. Nem mert feljönni a vízből, mert tudta az edzője ordibálni fog! A fájdalmat abban a pillanatban nem is érezte, a félelem erősebb volt még. Amikor már lassan elfogyott a levegője, kibukkant a feje a vízből. Meglepetésére az edzője nem ordított, sőt az egész uszodába csend volt. Akkor ijedt meg igazán, érezte, hogy valami nagy baj történt. A fájdalmat a lábában még mindig nem igazán érezte, a keze jobban fájt! Kinyomta magát a medencéből, kilépett a partra. Akkor rogyott össze a fájdalomtól….Sokan szaladtak oda a társai közül! Az edzője? Hát ő nem! Amikor végül fel tudott állni, oda bicegett hozzá, a lábfeje akkora már bedagadt, és belilult, iszonyat fájdalmat érzett. A fájdalmon kívül mégis a szégyen volt az erősebb, hogy ő, aki ügyesen, szépen ugrotta ezt az ugrást, hogy lehet ilyen béna! Az edzője ránézet a lábára, és rá, lesajnálóan közölte vele, hogy ne játssza már meg magát, mit szimulál, nem történt semmi, kicsit bedagadt, na és, majd elmúlik???? Bebicegett az öltözőbe száraz ruhába bújt, és akkor kezdett el sírni, kin keservesen. Eszébe jutott mennyire egyedül van, mennyire nem számíthat arra az emberre, akire rábízták a szülei! Dühös volt, és kétségbeesett, de leginkább magányos! Aztán persze összeszedte magát, mert egy „profi” nem nyafog, kemény, feláll, és megy tovább, csinálja a dolgát.
Ezen az úton a versenyezők családoknál laktak. A kislány két nagyobb lánnyal lakott együtt, akiket a mamájuknak hívott. Ők szeretgették, vigyáztak rá a külföldi versenyeken.
Mivel az edzője azt mondta szimulál, nem is vitték el orvoshoz…..de estére már annyira fájt és bedagadt a lába, hogy a befogadó családdal együtt a nagylányok elvitték egy kórházba. A kórházban megállapították, hogy letört egy nagyobb csont a lábújáról, ami darabokra is tört, és lecsúszott a lábfejéhez….azonnal meg kell műteni! Hosszú várakozás után kiderült, sajnos ott nem tudják megműteni, mert a sportolói biztosítás nem terjed ki arra, hogy a műtét után repülővel haza szállítsák. Ezt a kislány akkor nem tudta még, csak sokkal később mesélték el neki, miért kellett iszonyat fájdalmak között feküdnie egy szobába, és haza jönnie azzal a lábbal.
A fizikai fájdalmon kívül a lelki fájdalom mégis sokkal erősebb volt. Nagyon egyedül volt. Mint oly sokszor már, csalódott az edzőjében, aki tudomást sem vett róla. De talán ez már nem is lepte meg! A sok megaláztatás után, amit vele tett az évek alatt, ez már csak egynek bizonyult a sok közül. A társai nagyon aranyosak és figyelmesek voltak, hoztak neki Milka csokit, banánt, ananászt, üdítőket…abban az időben a kislánynak ez nagy szenzáció volt, hiszen Magyarországon ezek közül szinte semmi nem volt.
A haza érkezés után két nappal meg is operálták, platinákkal rakták össze a lábát, kórházban eltöltött sok-sok idő, gipszel otthon fekvés, majd járó gipsz, utána újabb műtétek, kórház, bekötözött láb…..a társai közül sokan látogatták, az edzője nem…..egyszer ment be  a kórházba, egy zacskó huba-bubával. Ezt a pillanatot soha nem felejtette el azóta sem a kislány, valami elementáris düh jött ki belőle, olyan erőt érzett magában, mint előtt még soha, megfogta a kapott édességet, és hozzá vágta az edzőjéhez, artikulálatlan hangot ordította neki, hogy menjen el! Az edző elment…..ott maradt egyedül a kórházi szobában, és akkor érezte először, hogy ő ezt nem akarja tovább csinálni! Elég volt a félelemből, a megalázásokból, a fájdalomból! Elééééééééég volt!!!!

Aztán mégis, még platinákkal a lábában lejárt úszni, hogy ne hízzon meg annyira!
Az edzője megígérte neki, nem kell többet deszkáról ugrania, maradjanak a toronynál. A kislány ennek nagyon megörült, mert a tornyot sokkal jobban szerette. A magasság ellenére ott biztonságban érezte magát. Tudta, ott nincsenek külső körülmények, csak ő van és a torony! Ez az érzés annyira megmaradt benne, hogy egész további életét meghatározta.
Azon a napon, az edzője mégis felküldte a deszkára hátra talpast ugrani……vélhetőleg neki eszébe sem jutott az egyességük, mert már régen elfelejtette, az adott szó nem számított sokat, és hát mi az a hátra talpas, játszi könnyedséggel tudott volna ugrani egyet! De azon napon, akkor ott, ez nem ment.
Még mindig állt a deszkán, hosszú percek telhettek el, nem gondolta, hogy rajta kívül bárkinek feltűnt volna, hogy ő ott áll, és mik mennek végbe benne. Talán csak a mögötte álló ugróknak, akik vacogva álltak, és vártak arra, hogy ők ugorhassanak.

Valami akkor elszakadt, végleg…….a kislány visszament a deszkán, leszállt, szó nélkül felment  a cuccaiért, átöltözött, haza ment, ellentmondást nem tűrően közölte a szüleivel, hogy ennyi volt befejezte a műugrást! Soha többé nem tette be a lábát az uszodába……..

Az nap egy temetésről indult haza, fájó, sajgó szívvel. Egy temetésen nem csak azt gyászolja az ember, akit akkor temetnek, hanem eszébe jut mindenki, akit korábban veszített el. Hirtelen előtörnek, megint felszínre kerülnek a régen egy lelki vitrinbe elrakott veszteséget az iszonyat fájdalmak, és persze azok az emlékek, amiket az elveszett emberekkel átélt. Egy mosoly is megjelent az arcán, mert sok kedves, örömteli emlék is ott volt abban a bizonyos vitrinben, amit most lélekben újra meglátogatott, és kinyitotta….

Megjelentek előtte nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, ismerősök, barátok, akik az évek alatt elmentek, kicsit olyan érzése volt, mintha a Hegedűs a háztetőn című film egyik jelenetébe csöppent volna, amikor az álomban megjelennek a halott rokonok….. Eszébe jutott az első temetéssel kapcsolatos emléke. Igazi gyásznak azt nem tudta nevezni, mert az apai nagypapája halála igazából nem jelentett neki semmit. Most megint úgy érzete lelki ismeret furdalást kellene érezni, mert semmilyen fájdalmat, hiányt nem érzett akkor sem, és most sok évtizeddel később sem. De azt gondolta, érzésekkel nem lehet vitatkozni, csak elfogadni. Nem voltak közös élmények, illetve amik voltak, azok csak rosszak, sértőek. A nagypapája szemében ő csak egy lány volt, és mint ilyen nem számított a család szempontjából. Mindig egy nagy vörös fotelban ült az ablak előtt, a bátya oda mehetett hozzá, ő soha. Rideg volt és gonosz! Amikor meghalt, csak az jutott eszébe, a temetés napján nem kell iskolába mennie….később, felnőtt korában a családi történetek igazolták az érzéseit. Mindenkit csak bántott, megalázott, komoly szenvedéseket okozott a környezetének. Tudta, mindenkinek meg van a története miért lett olyan, amilyen, de ez akkor gyerekként nem érdekelte, csak a kitaszítottságot érzete, és ki merte mondani nem szerette a nagyapját! Később is meg merte fogalmazni, ha nem szeretett valakit, sokszor sajnos ki is mondta, de az évek során, ezt igyekezett inkább magában tartani.

Az apai nagymamáját, sokkal később fiatal felnőtt fejjel veszítette el. Közelebb állt hozzá, sok történetet mesélt a régi időkről, de valahogy ezek olyan idegennek tűntek neki, nem érezte, hogy bármi köze lenne az emberekhez, a családhoz, érdekes mesékként kezelte mindig. A sok kedvesnek tűnő együtt töltött idő alatt azonban kiderült, az ő szemében is csak egy lány volt, akinek hímeznie, kötnie kell megtanulnia, és igazából nem is kell mást elvárni tőle, hiszen egy lánynak nagyon más feladata nincs is az életben! A harciasságából adódóan meglehetősen felháborodva vette tudomásul, évekre meg is szakította a kapcsolatot vele, de amikor a nagymamája beteg és nagyon idős lett, újra eljárt hozzá, és hallgatta a régi történeteket. Úgy érezte ennyivel tartozik a családja ezen ágának is. Már tudta nagyjából ki ő, és milyen úton halad, nem volt jelentősége, hogy egy közel 90 éves régi időkben, svájci kisasszonyok között nevelkedett nagymamája mit gondol.

Közben elmentek olyan emberek is, akik nagyon közel álltak hozzá, olyan nagybácsik, nagynénik, akiktől még annyi történetet kellett volna hallania. Kielégíthetetlen vágya volt a család, anyai ágában lévő felmenőivel töltött időre. Itta a szavukat, és úgy érzete, mintha a zsigereiben lennének ezek az emberek, az életük, a történetük. Minden egyes szavukat úgy élte meg, mintha vele történt volna, az ő életét mesélték egy kicsit. Azonosult a fájdalmakkal, az örömökkel, sokat sírtak és nevettek együtt. Ezekben a „mesékben” szóba kerültek olyan családtagok is, akiket ő már nem ismerhetett, hiszen sokkal korábban az ő születése előtt, leginkább a háború alatt vagy közvetlenül utána haltak meg. A fényképek és a történetet mesélők életszerű, már, már filmbe illő előadása miatt, úgy érzete mintha köztük élt volna. Sokukban magára ismert, és ez hihetetlen erőt, biztonságot adott neki, a nagycsalád erejét, amit előtte sokszor hiányolt. Ezeket a családi történeteket már csak anyukája elvesztése után hallhatta, sőt sok embert csak akkor ismert meg a tágabb családjából. Az anyukája soha nem beszélt semmiről, mintha az emberektől, akik tudtak a gyerekkoráról, akik tanúi voltak annak a sok szörnyűségnek, távol tartotta volna magát és a gyerekeit, nem igazán tartották a kapcsolatot velük.  Az imádott anyukája úgy halt meg, hogy az életének ezen részéről nem beszélt, örökké magában fojtotta, eltemette a lelke egy olyan mély üregében, amihez senki nem férhetett hozzá, magával vitte a sírba.

Az emlékek felidézésnél eljutott arra a pontra, amire nagyon nehéz volt még gondolnia is. De mivel ő elhatározta, soha nem fogja titkolni a lányai előtt a múltat, ezért most sok év után felidézte azt a szörnyű évet, amit már azt hitte feldolgozott. Rájött, ezeket a veszteségeket soha nem fogja tudni feldolgozni, elengedni, és talán nem is akarta. Úgy érzete a fájdalmakat a maguk valójában kell megélni, ezekkel az ő aki, ugyan úgy a része, mint a sok öröm és boldogság. Minden, ami volt, akivé vált mostanra, ezekből az élményekből lett!

Még alig volt 25 éves amikor az anyukája nagyon fiatalon 56 évesen úgy döntött befejezi az életét, elfáradt. Ekkor is tisztában volt vele, hogy ez történt, de később, amikor már sokkal idősebb lett, teljes meggyőződéssel hitte. Hitt a szabad akaratban, hitt, abban, hogy valaki, aki nem talál más utat a nyugalomra, a halált választja és a tudtaalattijában ugyan, de betegséget generál, hogy ne kelljen tovább elviselni az elviselhetetlent! A felfoghatatlan és kimondhatatlan fájdalmon kívül mégis megbocsájtott az anyukájának, mert elfogadta a döntését. Érzete fel kell nőnie és a saját életét élnie, nem lehet az anyukája árnyékában többé, nem védheti meg örökké, nem oldhatja meg mindig a gondjait. A készen, tálcán felkínált megoldások ugyan mindig jók voltak, de nem az övé, az anyukája tapasztalatai, élete volt benne. Tudta, végre el kell követnie a saját hibáit, minden pocsolyába bele kell lépni, és utána, ha nedves lábbal is, de tovább menni egyedül, a saját megoldásával…..

Anyukája temetésén, csendben könnyek nélkül állt az emberek között. Fogalma nem volt kik vannak ott, ürességet érzett, és végtelen magányt! Hosszú idő volt, mire újra sírni tudott……

Az imádott nagymamája halálhíre egy reggel érkezett telefonon, még abban az évben, amikor az anyukáját is elveszítette. A telefont lerakva szakadt ki belőle úgy igazán a fájdalmas zokogó, már, már hisztérikus sírás. Furcsa módon vele nem volt olyan elnéző, mint előtte az anyukájával, úgy érzete elhagyta, cserben hagyta őt, igen, kifejezetten mérges volt! Előző nap, még ott ült nála, beszélgettek, együtt kávéztak, cigarettáztak, és talán még nevettek is. A nagymamája elaludt, azt mondták nem szenvedett, a halál oka, szívelégtelenség…..Az eszével tudta, nem lehetett elviselni a lánya elvesztését, azt már nem, annyi mindenkit veszített el a könnyűnek nem nevezhető életes során, hogy belehalt  a fájdalomba, megszakadt a szíve.

Ezután hosszú évek teltek el, amire nem is emlékezett mi történt, csak élte a hétköznapokat, dolgozott, bulizott, intézte az ügyeit, próbált úgy csinálni mintha ezek után lehetne normális élete. Férjhez ment, elvált, majd eltemette az apukáját is.

Az apukája halálhíre már nem is rázta meg, ennek több oka is volt, de a legfontosabb, hogy az apját az anyukája halála után a lelkében már régen eltemette. Sokan nehezteltek is rá ezért, a látszólagos érdektelensége, a hidegsége miatt. A testvérével talán itt romlott meg végleg a kapcsolata, ő volt az, aki nem is értette mi megy végbe a lányba, fogalma nem volt az elmúlt 10 évről, a veszteségek megéléséről, a magányról, a kétségbeesésről, a lelki fejlődéséről, a megtalált útjáról, a történtek feldolgozásának mikéntjéről. Az ezt megelőző körülbelül 10 évben mindig a barátok és a Tántikája volt mellette, ők tartották a lelket benne, és vezették ki a teljes nihilből. A testvére csak nagyon távolról, érdeklődést sem mutatva, külső szereplője volt az életének.

 Az emlékek felidézése után mégis egy boldog mosoly ült az arcára, mert az 50-hez közelebb úgy érzete megérkezett, hellyel-közzel készen volt. Készen arra, hogy mind azt, amit tudott a lányainak átadhassa. Tudta a sok rokona, akik elmentek, mind benne élnek, kik emlék, de sokan egészen kézzel fogható genetikai szinten. Sokszor ismert rájuk, a kommunikációban, a hangsúlyaiban, a mentalitásában. Amikor pedig a tükörbe nézett, konkrétan az anyukája nézett vissza rá….Igen, a sok megélt fájdalom után boldogságot érzett, mert szerencsésnek érezte magát, hogy olyan emberek vették körül, akiktől tanulhatott, és rendkívüli dolgokat örökölt, nagyban önmagát is! Már szerette az emlékeit, hálás volt annak a sok embernek, akik mellette voltak, és segítettek a szomorúságot átkonvertálni örömmé. Eszébe jutottak a lányai, akik a Tántival nyaralnak, mert teljes jogú nagymamájuk van, még ha nem is egyenes ágú, a lányok, akik olyan sok mindenben hasonlítanak rá, és akiknek mindent elmesélhet majd, amikor ők is érdeklődve teszik fel a kérdéseiket a múltra vonatkozóan.

Már felnőtt volt régen, férjjel, gyerekekkel, sok örömmel - és sok fájdalommal a háta mögött. Évtizedek óta nem élt már az anyukája, mégis oly sok éve képtelen volt szavakba ölteni azt, amit érzett! Terápiás célzatból kezdett el írni, hátha ebben, a csatornában lévő, mélyen eltemetett érzelem-csomag is fel tud törni… Írt az érzéseiről már többször, de csak érintőlegesen, igazából nem mert szembe nézni azzal a sok emlékkel, érthetetlen, feldolgozhatatlan ténnyel, hogy már hány éve kénytelen nélküle élni!
Kétségbeesetten kereste, kutatta lelkében a képeket, az illatokat, az érintéseket, amelyeket oly sok éve hordozott magában, de az egész nem állt egységessé össze. Foszlányok voltak mindenhol, minden nap volt valami, ami emlékeztette az anyukájára! A lányai születése óta ez csak fokozódott, hiszen mindkettő valamilyen tekintetben emlékeztette rá. Mozdulatok, hangok, arcmimikák, hallgatások…. Aztán egy reggelen, pont az anyukája halálának évfordulóján, egy reggeli ébredést követően, a lányokkal megszokott összebújós, „nyunyizós”, meghitt pillanatokban, valami összeállt egy kerek egésszé!
Megérezte, mennyire olyan, mennyire úgy csinál mindent, mint ahogy vele tette annak idején az anyukája, az ő mozdulatai vannak benne, a simogatásban, a saját hangjában az ő hangját hallja, a hangsúlyai az ő hangsúlyai. Ahogy áll a konyhában a kávét főzve, uzsonnát készítve, mielőtt felkelt mindenkit. És akkor azon a reggelen valami elindult megállíthatatlan útjára, mint egy özönvíz szakította át a gátakat, és sorban kerültek elő az emlékek. Azok az arcok, illatok, érintések, reggelek esték, összebújások, veszekedések, bocsánatkérések, „lelki fröccsök”, később nagy jelentőséggel bíró beszélgetések hangulatai……

Reggeli ébredések
Szinte minden reggel óra nélkül kelt. Arra ébredt, hogy hallja anyukája halk motoszkálását a konyhában, enyhe bögre zörgést, a kávéfőző rotyogó hangját, érezte a kávé illatát. Alapvetően utált reggel felkelni, de ezek a zajok, illatok mindig a biztonság érzését jelentették neki. Mikor végre kikelt az ágyból, átment a nappaliba, anyukája mindig mosolyogva várta már a kávéval. Volt, hogy néha tejszínhabbal megspékelve itták. Két szemben lévő fotelben ültek, a lábukat mindig maguk alá húzva, és betakarózva. Anyukája is pont úgy gyűlölte a hideget, mint ő, tőle származott a lány által oly sokat emlegetett kijelentés, miszerint 30 fok fölött kezdek el igazán élni, alatta csak vegetálok! Ezek a reggeli szeánszok 20-30 percesek voltak. Beszélgettek, sokszor nagyokat nevettek, sokszor szomorkodtak, sokszor csak csendben ültek, semmi különös nem történt, hétköznapi élmény is lehetne, de mégis annyira meghatározó volt a lány számára, hogy egész életében 20-30 perccel korábban kel fel, hogy meglegyen az a meghitt csend, ami annyira fontos, hogy elinduljon a nap. Néha előfordul, hogy egyik lánya felkel, álmosan, még az alvás meleg, finom illatával odakuporodik mellé, hozza a takaróját, és felhúzott lábbal ülnek a kanapén, kávét, kakaót szürcsölgetve, néha egy kis tejszínhabbal megspékelve…

A táska
Minden nap az iskolába menet-jövet egy táskaüzlet mellett vezetett el az útja. Egyik reggel meglátott a kirakatban egy csodás, bordó, vászon táskát. Olyan igazi nagylányos volt, már nem iskolatáska, de nem is retikül, ami saját bevallása szerint nem is illet volna hozzá.
Minden nap megállt a kirakat előtt és csodálta. Nagyon vágyott rá, de az árát látva csak sok idő elteltével mutatta meg anyukájának, és mondta el, mennyire vágyik rá.
Általában szombatonként elkísérte anyukáját a piacra bevásárolni. Imádta ezeket a szombatokat, ilyenkor tudtak igazán beszélgetni az élet nagy dolgairól, könyvekről, tervekről, csalódásokról, örömökről. Amikor a piacon végeztek a vásárlással, anyukája mindig evett egy lángost, és soha nem hagyta ki azt a megjegyzést, miszerint a lány, biztos nem az ő lánya, hiszen hogy lehet az, hogy nem szereti a lángost, a kolbászt, a húst…. Nagyokat nevettek ezen, hiszen a lány annyira hasonlított az anyukájára, hogy ezen megjegyzés csak vicces lehetett. Az anyuka sokszor mesélte el azt a történetet, miszerint ő kiskorában soha nem csokit kapott ajándékba a születésnapján, hanem szépen becsomagolt kolbászt!
Egy ilyen reggeli piaci túra alkalmával a lány megállt a kirakat előtt, és megmutatta a hőn áhított táskát, és elmondta milyen régóta vágyik rá, és mennyire szeretné. Hosszasan sorolta fel az érveit miért is lenne annyira fontos számára ez a táska, és egyébként mennyire praktikus lenne, erre, no meg arra. Nagyon meggyőző tudott lenni, azonban anyukája pontosan tudta, látta, a táska egyáltalán nem praktikus, a méretéből adódóan nem alkalmas semmire, és ahhoz képest iszonyat drága. De vélhetően meghatotta lánya pontosan felépített érvrendszere és lelkesedése a táska iránt. Akkoriban már kifejezetten jobban éltek az átlagnál, anyukája szinte mindenre előteremtette a szükséges pénzt. De akkor sem volt szokás fölöslegesnek tűnő dolgokat megvenni, ami láthatóan legfeljebb csak szép…. Mégis megígérte, hamarosan majd megveszi neki!
Az elkövetkező napokban a lány minden délután az ablakban állt, orrát az üveghez szorítva, és várta az anyukáját. Amikor feltűnt a házaknál, kíváncsian nézte, lapul-e egy plusz csomag a kezében. Teltek, múltak a napok, és nem kapta meg a táskát. Nem akarta megkérdezni, számon kérni, mikor kapja meg, mert úgy érzete, akkor elmúlik a varázslat! Egyik délutánon, ahogy meglátta anyukáját bekanyarodni, hatalmasat dobbant a szíve!!!! Ott volt a kezében egy nagyobb méretű fehér zacskó….. Amikor belépett az ajtón, nem ment elé, mint máskor, hanem szobájában ülve, a lélegzetét visszatartva várt. Amikor anyukája benyitott a szobába széles mosollyal, tudta eljött a napja annak, hogy birtokosa legyen a táskának! Mintha minden lelassult volna, ahogy elővette a táskát, és a kezébe tarthatta, olyan boldogságot érzett, amit egy tárgy megszerzése se előtte, se azóta nem okozott neki!
A táska sok éven keresztül a hű társa maradt, amikor már ütött kopott, néhol szakadt volt, akkor sem dobta ki, ott lapult a szerkény mélyében emlékként, egy igazi beteljesült vágy megtestesítőjeként. Akkor dobta ki, amikor anyukája meghalt, ő meg elköltözött otthonról……

A könyvespolc
A nappali egyik hosszú falát teljesen beborítva állt a könyvespolc, persze tele könyvekkel. Több sorban voltak a könyvek a polcokon, azzal együtt, hogy a lakás minden szegletében tornyosodtak az éppen aktuálisan, leginkább apukája által olvasott könyvek. Nem szerette akkor még a könyveket, leginkább porfogónak tartotta, amit utált törölgetni! A könyvespolccal szemben volt egy kinyitható kanapé, a lelki fröccsök alkalmával mindig azon ült.  Vele szemben, két oldalon egy-egy fotel, amin a szülei helyezkedtek el kényelmesen, neki a jobbján anyukája, balján apukája. Szerencsésnek volt nevezhető ez a felállás, mert a szülők háttal ültek a könyvespolcnak, ami ilyenkor szigorúan, tiszteletet parancsolóan határozta meg a teret, mint a fontos és régi emlékek tudója! Anyukája nagyon szeretett hosszasan beszélgetni az alapvető értékekről, a viselkedésről, a napi eseményekről, és igazából mindenről, amit fontosnak tartott. A szülei dohányoztak, a beszélgetések alkalmával is, a szoba megtelt füsttel, inkább emlékeztetett egy jó hangulatú kocsmára, mint egy otthonra. Volt valami romantikus, és vonzó az egészben, azt leszámítva, hogy rettenetesen unta ezeket a beszélgetéseket. Akkor határozta el, ha felnő, lesz egy sarok a lakásában, ahol egy hatalmas hintaszék áll majd, állólámpával és kockás takaróval. Itt fog majd pihenni, olvasni, merengeni. Ez később meg is valósult, de leginkább a kisebbik lánya szoptatásra használta, azonban akkor is fel- feltűntek a régi beszélgetések emlékei.
Meggyőződése volt, apja is unja, és sokkal inkább vonulna el olvasni, de anyukáját hősiesen támogatva részt vett a beszélgetésben.
A könyvespolc egy idő után a cinkosa lett. Csendesen megadva magát a ténynek, hogy ezt bizony most végig kell ülnie, lassan elkezdte olvasni a könyvek címét. Pontosan, precízen téma és írók szerint volt elhelyezve minden könyv. Már 12-14 évesen tudta, hol találja a nagy orosz klasszikusokat, Shakespeare drámáit, hol vannak a könnyedebb olvasmányok, merre találja a modern irodalmat. Egy idő után azt is tudta, a nagy írók hány könyve található meg a polcokon, és egy idő után izgatottan várta, hogy a kezébe vehesse ezeket, szépen sorjában. Volt egy könyv, ami különösen izgatta a fantáziáját, Robert Merle: Védett férfiak. Sokat gondolkodott rajta, vajon mit rejt a könyv címe…. 16 éves volt, amikor levette a polcról, és izgatottan kezdte olvasni. Nem csalódott, pontosan olyan volt, mint amire számított. Anyukája féltve nézte, hogy biztosan itt van-e az idő ennek a könyvnek az elolvasására, de természetesen nem tiltotta meg, inkább beszélgettek róla. Beszélgettek erről és mindig mindenről. Soha nem volt olyan téma, amelyet ne mert volna felvetni, amiről ne lehetett volna beszélni. Mindig mindent megbeszélhetett az anyukájával.
A beszélgetések az idő múlásával és kora előrehaladtával lassan átalakultak.
Már nem azt érezte, hogy kioktatják, sokkal inkább egy teljes értékű partnerséget vélt felfedezni. Később jött rá, hogy nem az anyukája, vagy a hozzáállása változott meg, sokkal inkább ő maga. Anyukája pontosan úgy beszélt, mint előtte, csak ő állt hozzá másképpen: már érdekelte, amit mond, és véleménye is volt, ezt mindig el is mondhatta, s bár ezt korábban is megtehette volna, hiszen a lehetőség mindig megvolt, csak nem élt vele. Sokszor vitatkoztak is, de ez soha nem negatív jellegű volt, hanem építően hatott rá. Hosszú évek múlva is fel tudott idézni beszélgetéseket, amikor döntési helyzetbe került, akkor is, amikor anyukája már rég nem élt. Anyukája mindig tálcán kínálta a megoldásokat, kihangsúlyozva, ezek az ő megoldásai, ha a lány másképpen dönt, azt is elfogadja, az ő útja, az ő élete. Sok évvel később, pszichológushoz járva döbbent arra rá, ez a fajta szimbiózis mennyire visszavetette a társas kapcsolatait. Nem volt szüksége senki másra, sokszor nem igazán vágyott el otthonról, nem akart bulizni, haverokkal lógni, mert senki más nem értette meg úgy, mint az anyukája! Későn érő típus volt, fizikailag és érzelmileg is. A lányok az osztályában már régen menstruáltak, és fejlődésnek indultak, fiúk után érdeklődtek, amikor ő még mindig kislány volt. Volt egy nagyon vicces emlék, beszélgetés, amit előszeretettel emlegetett felnőtt korában… Gimnazistaként, egyszer álltak a konyhában és sírva mondta anyukájának, neki biztos soha nem fog megnőni  a melle! Anyukája szinte soha nem nevette ki, de akkor megtette, és gurgulázó nevetés közepette azt mondta, hidd el, mire szükséged lesz rá, megnő!
A beszélgetések átalakulásának a könyvespolc is részese lett. Egy idő után az apukája elmaradt, és már csak kettesben ülve beszélgettek, egymással szemben a két fotelban hátuk mögött a könyvespolccal. Már nem olvasta a beszélgetések közben a könyvcímeket….azonban ha könyvre vágyott mindig tudta mit, hol talál! Egy idő után a könyvek egy része átkerült a szobájába. Ezeket és még sok más könyvet vitt magával, amikor elköltözött. Ha bánata van, a mai napig leveszi a polcról a versesköteteket, vagy olvassa bennük a régi, megkopott írásokat: apukája és saját jegyzeteit. Ilyenkor felidézi a régi füstös beszélgetéseket, amitől az lett aki, mert minden beépült, minden megmaradt, és meghatározta a döntéseit, az értékrendjét, az élethez való hozzáállását…..és a saját könyvespolcán is téma és írók szerint rendszerezi a könyveket!

Versenyek
Anyukája gyűlölte azt a sportot, amit a lány űzött. Későbbi saját bevallása alapján minden perc, amit a lánya az uszodában, vagy külföldön, versenyen töltött, rettegéssel teli volt számára!
Nagyon ritkán ment el az uszodába, nem szerette a lánya edzőjét, nem szerette az egész közeget. Hiába szeretett úszni, az uszoda világa nagyon távol állt tőle! Nyáron, egy-egy verseny alkalmával ült csak fel a lelátóra. Ilyenkor a lány, nagyon boldog volt, szinte szárnyalt! A toronyból az ugrásra várva nézte messziről az anyukáját, aki kedvesen beszélgetett másokkal, nevetgélt, és élvezte a nyári napsütést. Azonban amikor a lány ugrott, mindig lehajtotta a fejét! Képtelen volt odanézni, csak azt várta, hogy hallja a csobbanást, ami a vízbeérkezést jelezte. Soha egyetlen egy ugrását sem látta élőben, kizárólag képen vagy felvételen. Általában otthon volt a versenyek alatt. Amikor lánya külföldről haza érkezett, mindig grill csirkével, krumplipürével és uborkasalátával várta. Ez a tradíció végig kísérte a műugró éveket. Soha nem méltatlankodott, amikor lányának folyamatos fülgyulladásai voltak, amikor a vízbeérkezéskor a kezét a fejébe verve eltört a csuklója, azt sem tette szóvá, hogy idő előtt elkezdett edzeni és megint eltört a csuklója….. Végignézte, hogy időről, időre egyre több gumifásli kerül a lánya testére. Először az említett csuklóra, aztán a térdekre, bokákra. Elnézte, ahogy felőrli a testét és aztán a lelkét is. Erről valahogy soha nem beszéltek…. nem mertek vagy nem tudtak. Ebben a témában, mint oly sok minden másban sem, az anyja nem konfrontálódott az apjával! Ha valamiért haragudott az anyukájára és nem értette, akkor ez a tény volt az. Soha nem állt ki magáért! Nem értette: az a nő, aki az élet egyéb területein vagány, belevaló, határozott, bármikor megküzd, érvel, meggyőz, az hogy tud a házasságában ennyire háttérbe szorulni. Aztán felnőttkorában sok mindent megértett, sok mindent elfogadott. Megértette, hogy nem kell mindent értenie, hogy mindenkinek megvan a maga titka, a maga története, miért alakul úgy az élete, ahogy. Megértette, hogy a bálványozott, imádott és megkérdőjelezhetetlen anyukája nem volt emberfeletti ember…. Ember volt, nő volt, a maga hibáival és tökéletlenségeivel! Amikor látjuk más gyengeségeit, és azzal együtt tudjuk csodálni, az az igazi szeretet, és elfogadás……
És a versenyek? Hát úgy lett vége, hogy amikor a lány abbahagyta a műugrást, szisztematikusan kidobta az összes érmét, oklevelét, mindent, ami a sportra emlékeztetheti. Anyukája a szobájában lévő ágyon ülve nézte végig, könnyes szemmel. Nem, nem a trófeák kidobásáért érzett szomorúság miatt volt könnyes a szeme: több éves szorongás, félelem, rettegés alól szabadult fel azokban a percekben. A lány, amikor visszaemlékezett ezekre a percekre, úgy érezte talán kicsit a hála könnyei is voltak ezek…., hogy a lány hozta meg ezt a döntést, és nem neki kellett…
Soha nem beszéltek a továbbiakban a sportról, ennek a döntésnek a súlyáról, a felemelő és megszabadító érzésről, ami abban a pillanatban, ott a szobában mindkettőjükben felszabadult!

 Aztán azon a napon sok emlék foszlány került még elő. Valahogy kicsit megváltozott a fájdalom is benne, minta más minőséget kapott volna. Már tudta, az emlékek előkerülése nem erősíti, hanem átalakítja a fájdalmat. Nem mulasztja el, de kicsit talán élhetőbbé teszi. Az emlékek felidézése alatt, minta kicsit megint együtt lettek volna. A szívük, és a lelkük, ami igazán soha nem vált el egymástól, kicsit szorosabban egybefonódott, de azzal a tudattal, hogy úgy maradhat „életben” örökre az anyukája, ha azokat a dolgokat, amiben hitt, és amit a lány is magának érzett, tovább adja a saját lányainak, akik majd szintén tovább adják…….